A Vörös Postakocsi folyóirat  Zsöllye rovata a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színházban dolgozókat mutatja be: a színészeket és azokat, akik nélkül ugyancsak nem lenne előadás: az ügyelőt, a súgót, a színpadmestert és a többieket. A zsöllye általában párnázott, ruganyos, kényelmes karosszék a színházban, a zenekari ülés (zenekari árok) után következő, legjobb és legdrágább ülőhely. Mi ezt az ülést kínáljuk fel most Önnek: ismerje meg innen a színházban tevékenykedőket!

Elsőként Horváth László Attila színművészt, aki mégsem pap lett, de – talán éppen ezért – szeret egyházi embert játszani a színpadon, imádja az ékszerteknősöket és Maria Callast, mesél a színházhoz való vonzalmáról és szerepálmáról is. Dőljön tehát hátra, Kedves Olvasó: a színpadon Horváth László Attila!

Sűrű a program, próbák, fellépések: Szibériai csárdás, Sirály, Túl zajos magány, Emília Galotti – hol ez, hol az… A Szibériai egyik délutáni előadása előtt-alatt beszélgettünk, közben kiment a színpadra két rövid jelenetre.

Kováts Dénes: Nem panaszkodhatsz, jó éved van, a társulat Móricz-díját már harmadszor kaptad meg, a POSZT-on Básti Lajos-díjjal ismertek el. Hogyan, honnan jutottál idáig?

Horváth László Attila: 13-14 éves koromban az járt a fejemben, hogy pap akarok lenni. Római katolikus család a miénk, templomba járó, a nagymamák mindig, a család ünnepnapokon. Ministráltam is, sokáig komolyan gondoltam, hogy pap leszek. De azért 16-17 éves korom körül mind gyakrabban bele-bele kellett gondolnom, biztos az akarok-e lenni. Ha mélyebben magamba néztem, azt kellett megállapítanom, hogy a szándék ellenére sincs bennem akkora elhivatottság, ami ehhez a pályához szükséges, akkor is talán a látvány, a szertartás tetszett, érdekelt jobban (huncut mosoly az arcán). Így mégis inkább a színház felé fordultam, persze a mai napig járok templomba.Nem iskolában tanultam a szakmát. Szolnokon lettem segédszínész, öt év után azonban Schwajda György kirúgott. Elkezdtem nem jól dolgozni, ugyanis sértődött voltam, mert nem adtak nagyobb szerepeket. Így amit rám osztottak, nem csináltam jól, ennélfogva nem is kaphattam nagyobb szerepeket. Ördögi kör volt ez, amiből nem tudtam kikerülni. Végül is jót tett velem Schwajda, mikor azt mondta, próbáljam meg máshol felépíteni magamat. Nyíregyházára jöttem, s varázsütésre megszűnt minden gátlásom, visszafogottságom, szorongásom, egyre nagyobb szerepeket kaptam. Léner Péter volt akkor itt, remek ember és remek igazgató.

HLA 1

K.D.: Vannak színészek, akik teljesen belebújnak annak a bőrébe, akit játszanak, eggyé válnak velük gyakran a színházon kívül is. Mások élesen elválasztják a kettőt, ha kilépnek a színház kapuján, megszűnik számukra. Te hogyan építesz fel egy-egy szerepet?

H.L.A.: (rövid szünet után) A kezdetektől mindig ugyanúgy csinálom. Először ösztönösen, majd – mikor az ember már szakmailag érik – egyre tudatosabban kialakítok magamban egy képet arról, akit játszani fogok. Keresem a mozgatórugóit, mit és miért csinál, ha ez megvan, akkor a hogyan már magától jön. Belegondolok, hogy ez – mivel én szólaltatom meg – nem egy teljesen elképzelt figura, nem tőlem független ember, mert a színpadon velem történik mindaz, ami vele, amit ő érez és cselekszik, azt érzem, teszem én is. De ehhez meg kell fejtenem a miérteket.

Mindig azokat a színészeket szerettem és tiszteltem, akik az utolsó porcikájukig azzá váltak, akit játszottak – mint nagy példaképem, Dajka Margit és Kálmán György –, annak az embernek az életét élték, akit megszemélyesítettek.

K.D.: Emlékszem, Alekszej Karenint úgy játszottad, hogy akkor, ott, nem is értettem, Anna hogyan hagyhatta el a férjét, azaz téged. Jelenség volt általad Mr. Paravicini az Egérfogóban. Alakítottál királyt, orvost, katonát, főpincért, inast és vidéki munkanélkülit, sőt Dani kacsát is – a színházirodalom széles skáláját. Mi a kedvenc szereped?

H.L.A.: Vannak kedvencek, többféle is. Az egyházi témájúakat szeretem, mert érdekel és tisztelet is van bennem irántuk. 5-6-7 papot biztos eljátszottam Katz tiszteletestől a gyilkos bíborosig. Szeretek katonatisztet alakítani (ezúttal is egyenruhát viselt), rend, fegyelem van az életükben. Pedig gyermekkoromban nem sok úriembert láttam (nevet hangosan), parasztgyerek vagyok. Dávod-Püspökpusztán, az elemiben együtt volt az 1-4. osztály, gondolhatod… Később francia tagozatra jártam – nagybátyám francia disszidens (újabb nevetés) – így volt stílusos.

Nagyon szeretem a szocio-tanulmány jellegű szerepeket, azokat, akiknek karaktere van, mint a Platonovban Oszip, a hajléktalan orvgyilkos, véglény. Ezt a típust is szívesen játszom. Gondolj bele, mily kettősség volt, amikor egy időszakban, felváltva játszottam két szerepet: a fogatlan, gondozatlan, durva Oszipot párhuzamosan a csillogó ruhákban fellépő transzvesztita Zazával az Őrült nők ketrecéből. De tetszett ez a helyzet, nagyon. Utóbbit azért szerettem, mert kielégítette lelkem női oldalát. Eszem ágában sem volt felületes transzvesztitát játszani, a bennem lévő nőt csaltam elő, átérezve Zaza lelkivilágát.

K.D.: Szövegben, színpadi jelenlétben Peer Gynt és Hanta két óriási szerep. Komoly feladatott róhatott rád mindkettő…

H.L.A.: A Peer Gynt és Hanta valóban két nagy, hasonló szerep, szinte végig a színpadon kell lennem. Sokszínűek, bonyolultak, nagyon megírtak, nem vázlatos életek és alakok. A személyiség szinte minden rétegét és mélységét mutatja meg mindkettő. Hanta világa generációkat érintett, Peer Gynt sorsa az egyén önmegtalálásáról szól.

HLA 2

K.D.: Színészként irányító vagy irányított típus vagy? Könnyű veled a rendezőnek?

H.L.A.: (Enyhe sóhaj.) Én nagyon hagytam, hagyom, hogy irányítson a rendező, de rá kellett jönnöm, ez nem mindig jó. Van, akikben nagyon megbízok, de ha túl alámegyek, túlzottan azt csinálom, akár ellenemre, amit kér, nem mindig sikerül úgy a szereplő megformálása, mintha hagyom dolgozni saját elképzeléseimet. Tudok persze irányító is lenni – rendezője válogatja…

K.D.: Érdekelnek, megérintenek a kritikák?

H.L.A.: Egyrészt szinte sosem olvasom, mert nem keresem, de ha szembe jön, akkor elolvasom, hiszen természetesen érdekel, mit gondolnak rólam. A dicséret jól esik, a negatív vélemény nagyon tud bántani. Ha igaz a probléma, jogos a felvetés, akkor foglalkoztat, hogyan javítsam ki, mert nagyon komolyan veszem. Máskor viszont, főleg, ha alaptalan, igyekszem elfelejteni, hiszen az csak egy ember véleménye, amitől nem tehetem függővé azt a munkát, amit beletettem a szerepbe két hónapon át. Sajnos találkoztam olyan kritikával, ami igen felületes volt, de engem megviselt, így inkább lemondtam olvasásukról. Az ember védekezik, nincs mese…

K.D.: Ha jól tudom, az egyik szerepálmod Poirot felügyelő, Agatha Christie főhőse.

H.L.A.: (hangosan felnevet) Hát ezt meg honnan tudod?

K.D.: Jelentem, készültem.(mit tesz a katonatiszti ruha a beszélgetőpartneren…)

H.L.A.: Valóban, Poirot nagyon szeretném eljátszani. Szeretem Agatha Christie-t, olvastam vagy 30 regényét, kértem már rendezőt, állítsa színpadra az Öt kismalacot – ez szerintem Christie legjobbja! (lelkesedik) – de eddig még nem volt fogadókészség, senki nem valósította meg az ötletet. Annyi bizonyos, ha megkínálnának egy Poirot szereppel, nem utasítanám vissza!

K.D.: És még?

H.L.A.: Morus Tamás (Thomas More) szerepe, akit VIII. Henrik lefejeztetett, kísért évek óta, bár lehet (mosoly) eddig talán túl fiatal is voltam hozzá.

HLA 3

K.D.: Mi az a motiváció, ami újra és újra színpadra visz?

H.L.A.: (hosszan gondolkodik) Nagyon sokáig az motivált, hogy szerepről szerepre mikor tudom átlépni saját árnyékomat, hogy mindig valamivel többet tudjak kihozni a figurából, mint létező emberből és minél többet megmutatni magamból. Ez természetesen most is érdekel, de időnként elgondolkodom azon, hogy egyáltalán miért teszem. Fiatalon kezdtem, szerettem volna és szerettem csinálni a színészmesterséget. De most már (kissé elkomorul az arca) fárasztanak és idegesítenek a gyenge előadások, a rossz szövegkönyvek, a felületes színészi játék. Így nem érdemes, mert túl sok energiát igényel lelkileg és fizikailag, és akkor mindez fölösleges, mert nem ad boldogságot. Érzelmileg és erkölcsileg is kínlódás.

K.D.: Értsem úgy, hogy maximalista vagy magaddal és másokkal szemben is?

H.L.A.: Ha ezt olvastad ki belőle… Mostanában úgy gondolom, ha nem sikerül optimálisan végezni a színészi munkát – ezt sok tényező befolyásolja –, akkor elhagyom a pályát.

K.D.: Ez komoly?

H.L.A.: (hallgat) Szép és jóleső, hogy örömet adunk másoknak, de nekem is szükségem van az örömre. Nem szeretnék megfásult, alkoholizáló színész lenni…

K.D.: Egy beszélgetés során azt mondtad, a színház érzelmileg is 3D, nemcsak fizikailag…

H.L.A.: Valóban, érzelmileg is háromdimenziós kell legyen, adok a nézőnek és kapok is tőle. Nem lehetek boldogtalan a színházban, mert akkor nincs 3D!

K.D.: Mi a színház szerepe a te életedben, mi a város és a megye életében?

H.L.A.: (Rövid csend, aztán mosoly.) Amikor ide szerződtem, s megérkeztem, azonnal beleszerettem ebbe a városba: a légkörébe, az emberekbe – itt is maradtam. Kellett persze hozzá, hogy folyamatosan jó színház legyen itt. Gyengébb színházba nem mentem volna, sokkal jobba pedig nem hívtak… (nevet) Hűséges típus vagyok.

A színházat nagyszerű különlegességnek tartom, gyönyörű műfajnak, jó, hogy e városnak van. (lelkes, mosolyog), Én természetesen nagyon szeretem, nekünk ezt több mint munka, ez életforma. És hála Istennek, a nézők is szeretik! Igaz, nem mindenkinek egyforma az igénye, elvárása.

Nézzük meg a kereskedelmi tévéket (arca elkomorul) – 15 éve okával figyelem őket –, nem tudom, miből kifolyólag, de tömik, szisztematikusan bombázzák az embereket egyre jelentéktelenebb, ócskább, egyre immorálisabb dolgokkal. Hová tudnak még süllyedni? Ez veszélyes, mert ha hosszú ideig ezt a színvonalat látják a nézők, ugyanúgy kezdenek majd gondolkodni, viselkedni. Ne képzelje bárki, hogy „ez kell a népnek”, ez nagyon arrogáns hozzáállás a döntési helyzetben lévőktől.

Várkonyi Zoltán, (a híres rendező) mondta egyszer: hogyha egy népet hosszú ideig szarral etetünk, akkor az a nép egy idő múlva azt követeli majd.

Ami a társulatot illeti, én nem vagyok híve a nyugati modellnek, hogy egy-egy előadásra különböző helyekről szednek össze színészeket, majd létrejön egy produkció valahol. Szerintem így az előadás nem tud igazán a mélységekbe lemenni, mert képtelenség ennyi idő alatt úgy összehangolódni, ahogy a szerepekhez kell, másmilyen lesz a végeredmény, mint ahol évek-évtizedek óta ismerik egymást a társulat tagjai, ahol sorsok fonódnak össze. Hiába jó színész valaki, ha gyakorlatilag nem ismeri a kollégáját, nehéz megtalálni az összhangot. Ingmar Bergmannal értek egyet, ő azt mondta, hogy a társulat erkölcsi kategória. Ő nem vállalt el egyszeri felkéréseket, mert szerinte egy társulatot 10 évig kell építeni, mire valóban olyan formába kerül, hogy igazi produkciók jöhessenek létre. Szerintem a mi színházunknak is ez az erőssége, ettől tud folyamatosan minőségi színház maradni.

HLA 4

K.D.: A Móricz Zsigmond Színház társulata számos komoly produkciót hozott létre, de örvendetesnek tartom, hogy más előadásokat is megnézhetünk. A közelmúltban az Egy őrült naplója számunkra óriási élmény volt.

H.L.A.: Örülök, hogy ezt szóba hoztad! Keresztes Tamást nagyon régóta ismerem, nekem is nagy színházi élmény volt. Szenzációs alkotást hozott létre társaival, gyönyörű ünnep volt számomra az az előadás, visszaadja a hitem a színházban.

K.D.: A párod, Horváth Réka is színész, ugyanitt. Ez előny, vagy hátrány?

H.L.A.: A Forrest Gumpban elhangzott idézettel kezdem: „olyanok vagyunk, mint a borsó meg a héja.” Ez a legideálisabb helyzet, amit el tudok képzelni! Húsz éve vagyunk együtt, jó, hogy ugyanabban a világban élünk. Hosszú éveken át alig találkoztunk a színpadon, most viszont három darabban is együtt játszunk, férj-feleséget is, ez nagyon tetszik nekem.

K.D.: Végezetül szólj néhány szót a hobbidról, szabadidős kedvteléseidről. Teknősökről, díszhalakról hallottam…

H.L.A.: A díszhalaim sajnos elpusztultak, de a teknősök még mindig nagy szerelem, miként (nevet) gyermekkoromtól örök nagy szerelem Maria Callas. És a főzés! (felcsillan a szeme) Nagyon szeretek főzni, enni is. Az új kikapcsolódás mindemellett a jóga. Régóta csikolt a dolog, kipróbáltam, beleszerettem, hetente kétszer járok. Éreztem én egy ideje, hogy valamire szükségem van, de nem tudtam, mire. Kiderült, a jóga betölti ezt a szerepet.

HLA 5

 

Névjegy:

Horváth László Attila
Baja, 1963. június 26.
1981 – Szolnoki Szigligeti Színház,
1986 – Móricz Zsigmond Színház (Nyíregyháza)

Díjai:

Básti Lajos-díj,
Jászai Mari-díj,
Kelet Színésze díj,
Kölcsey-díj,
Móricz Gyűrű (2x)
Móricz-díj,
Príma Díj

Fényképek: Móricz Zsigmond Színház

 

Legközelebb Széles Zita színművésznővel ismerkedhet meg a Zsöllyében ülő Kedves Olvasó.