A Vörös Postakocsi Zsöllye rovata a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színházban dolgozókat mutatja be: a színészeket és azokat, akik nélkül ugyancsak nem lenne előadás: az ügyelőt, a súgót, a színpadmestert és a többieket.

A zsöllye általában párnázott, ruganyos, kényelmes karosszék a színházban, a legjobb és legdrágább ülőhely. Mi ezt az ülést kínáljuk fel most Önnek: ismerje meg innen a színházban tevékenykedőket!

Ezúttal Széles Zita színművésznőt, akinek gyermekkori álma vált valóra azzal, hogy színész lett, s az a vágya is teljesült, hogy a nyíregyházi társulathoz tartozzon. Fontosnak tartja, hogy a színház a nagy klasszikusokat is bemutassa. Filmről, önmarcangolásról és Csengéről is beszélgettünk.   

Dőljön tehát hátra, Kedves Olvasó: a színpadon Széles Zita!

 Zita 1

A színház portájánál beszéltük meg a találkozót, én már bent vártam.  Egyszer csak egy csuklyás alak tűnt fel a bejáratnál, még az sem derült ki első látásra, fiú-e vagy leány. Beviharzott, lekapta magáról a kapucnit, akkor láttam, hogy egy csinos, szőke hölgy az érkező. Mosolyogva szólt: megjöttem. Ez a mosoly végigkísérte a beszélgetésünket. 

A művésznő fehérgyarmati születésű, de az általános iskolát már Dunakeszin kezdte. A szíve azonban vissza-visszahúzta. A nyíregyházi színház bűvkörébe akkor került igazán, amikor – már színművészeti főiskolásként – megnézte itt a Szász János rendezte Ványa bácsit. Olyannyira magával ragadta az előadás, hogy aztán többször látta a budapesti Katona József Színház Kamrájában is. Innen eredeztethető titkolt álma, hogy a nyíregyházi társulat tagja legyen. Az álmok olykor valóra válnak: a diploma után egy évvel, 2001-ben Tasnádi Csaba szerződtette. A színház átépítése után érkezett, a már felújított épületben kezdte itteni pályáját.

Már kisgyerekkoromtól színész szerettem volna lenni – utal vissza a gyökerekre. – Nem tudom, mennyire játszott ebben közre, hogy a tíz évvel idősebb bátyám színművészeti főiskolára járt, de tény, hogy 8-9 évesen már szavalóversenyeken vettem részt. Azt hiszem, alapvetően szorongó kislány voltam. Nézőként azt szerettem, amikor ugyanazt éreztem, amit a színész, amikor felismertem önmagam valamelyik szerepben, mert megkönnyebbültem attól, hogy nem vagyok egyedül. Ez a „nem vagyok egyedül megkönnyebbülés” az, amit szeretnék továbbadni a szerepeimben. Jó érzés belebújni más bőrébe, kicsit nem az lenni, aki vagyok. Idővel már nem tudom, én próbálom-e a szerepet vagy a szerep engem. Izgalmas játék.

– Több filmben is játszott: Ámbár tanár úr (1998), Utolsó vacsora az Arabs Szürkénél (2001), Egérút (2001), s ugyanebben az évben a Kisváros tévésorozat néhány epizódjában is felbukkant. Főiskolai kaland, vagy valami több volt a filmezés?

Csak úgy jött, közelben voltam. Hívtak később is, de mivel a távolság, a színházi munka, a próbák és fellépések miatt nem könnyű összeegyeztetni, nem lett belőle semmi. Aztán megszületett Csenge, így pedig már szinte lehetetlen. Nem hiszem, hogy elhatározás kérdése, filmes vagy színpadi színész lesz valakiből, sok függ a körülményektől. Bennem van vonzódás a filmhez, izgalmas dolognak tartom.

– Kívülállóként úgy gondolom, sokkal nehezebb színpadi színésznek lenni, hiszen a filmforgatáskor bármikor meg lehet állni, újravenni a jelenetet. A színpadon – „élő adásban” – ez nem kivitelezhető, a baki, a tévedés rögtön érzékelhető.

Könnyebb vagy nehezebb-e, nem tudom. Kétségtelen, a színpadon a néző előtt nem kezdhetem újra a jelenetet. De csak e szempont alapján a kettőt nem lehet összehasonlítani. Én szeretem, ha nagyobb beleszólásom van a dolgokba, s itt, a színházban módom van elmondani az elképzeléseimet. Azt viszont nem tudom, mert nem tapasztaltam meg, a filmezésnél ez hogyan működik, csak kis szerepeim voltak.

Zita 2

– A próbákon tehát nem feltétlenül fogadja el a rendezői instrukciókat, hanem saját ötletekkel áll elő? Ön mennyire irányítható?

Azt hiszem, abszolút irányítható vagyok – szögezi le határozottan -, de az is biztos, hogy bízom az ösztöneimben, szeretek hozzátenni, szeretem, ha a rendező is nyitott, ha együtt gondolkodva, játszva juthatunk el egy szerep, egy előadás születéséig.

– Egy interjúban azt mondta: „Én megpróbálom különválasztani a színházi és az azon kívüli énemet, mert a szerep nem én vagyok.” Sikerül?

Ez inkább csak törekvés akarna lenni, mert pont, hogy baromira nem tudom elengedni, sok álmatlan éjszakám van, amikor próbálok. Alapvetően bennem él a szerep, róla gondolkodom a nap 24 órájában, akár álmomban is. De míg ifjabb koromban csak és kizárólag saját magamból próbáltam kiindulni: „ez a szerep Zita”, mostanra rájöttem, nem egy az egyben van így, nem mindig elég csak Zitából kiindulni, mert szerencsére vannak egyéb eszközök is, melyek segítenek egy-egy figura megformálásában. Muszáj néha más fejével is gondolkodni, hiszen nemcsak olyan karaktert játszik a színész, aki ő maga. Éppen ezért gondolom úgy, hogy színészként nem bíráskodhatok, hanem meg kell próbálnom megérteni a személyiséget, akit alakítok. Ha egy negatív figurát játszom, akkor is meg kell mutatni, hogy mi a pozitív benne, árnyalni kell a róla elsőre kialakuló képet. Ki kell derüljön, mik a kételyei, kétségei, félelmei, amelyek miatt mások szemében negatívnak látszik. Szerintem igazából nincs olyan, hogy valaki csak gonosz.

Zita 3

– Most idézek: „Nehezen összetéveszthető, karakteres alkat. Nem klasszikus díva, tragika, komika vagy naiva, de szinte az összes szerepkör árnyalatai megtalálhatóak színészi személyiségében… Azok közé tartozik, akiknek odaadása és szakmai tudása a garanciája annak, hogy a fővárostól jelentős távolságban, tartósan, sok-sok éven keresztül, fontos és érvényes színházat lehet csinálni.”

Ez honnan van? – kérdezi meglepődve. – Nagyon szép, hízelgő.

– Önről írták, a Domján Edit-díj indoklásának részlete. Van szerepálma?

– Fiatal lányként nagyon vágytam volna a Ványa bácsiból Szonját eljátszani, felvételikre vittem is Szonja-monológokat. A Csehov színműveket nagyon kedvelem. De ahogy múlnak az évek, egyre inkább azt tartom izgalmasnak, ha sokféle karaktert eljátszhatok, szeretem kipróbálni magam különböző műfajokban, mindenféle szerepekben, keresgélni magam.

– A díjak és kritikák mennyire érintik meg?

Az elismerés mindig nagy öröm, egyben kijelöli az utat is: a lehető legjobban tenni tovább a dolgom. A negatív kritika régebben jobban foglalkoztatott, el is keserített, így most már ami nagyon negatív, nem is akarom tudni. Ha nézem a kollégáimat és egy-egy előadást, ami nem feltétlenül tetszik, akkor sem gondolom, hogy el kell mondani a véleményemet. Legfeljebb ha kérdezik. Magam is jól tudom, mennyi munka van benne, s annyi mindenen múlik, milyenné áll össze egy produkció, sikeres lesz-e vagy sem… Az álmatlan éjszakákat, a vergődést, az önmarcangolást így sem, úgy sem lehet megspórolni. Tehát azt gondolom, ha ki-ki megteszi, amit tőle telik (s ez rám is érvényes), nem kell kardunkba dőlni, ha negatív kritikát kapunk. Ízlések és pofonok különbözőek.

– Most is több darabban játszik, nagyon eltérő figurákat: Sirály, Vuk, Túl zajos magány, Tudós nők, Az egérfogó, és hamarosan próbálja a bemutató előtt álló Castel Felice-t. Nagy küzdelem, vagy könnyed feladat egy-egy szerepet felépítenie?

Szerepe válogatja, de alapvetően küzdős lány vagyok – feleli nevetve -, sok mindentől függ, melyik mennyi energiát kíván. Alapvetően önmarcangolós alkatnak tartom magam, valószínű ez visz előrébb egy-egy szerepben. A küzdés önmagammal, a partnerrel, a rendezővel nem feltétlenül ellenséges állapot, sokkal inkább a produktumot szolgálja, általa jutok el egyfajta „jó” megoldásig. A vita is azért van az alkotó munka során, hogy a színész, és rajta keresztül a néző megértse, átlássa a szerep mibenlétét, tetszetős legyen számára. A színházon kívül is önmarcangoló vagyok, egy-egy kérdést nagyon sokfelől rágok meg, sokat harcolok önmagammal, míg eljutok a megoldásig. Ez a hangulat olykor kivetítődik másra is, mint minden embernél. Megesik, hogy egy harapás nem a saját lelkembe harapódik, hanem valaki máséba, de igyekszem, hogy ne mély legyen.

Zita 4

– A színház feladatát eltérően látják a nézők és a szakmabeliek is. Ön mit vár a színháztól?

Igazából a vidéki színház feladata az, hogy lehetőleg mindenki igényét kielégítse. Pesten egyszerűbb a dolog, mindegyik színháznak megvan a maga törzsközönsége, amelynek meg kíván felelni. A néző pedig oda megy, ahol az ő ízlése szerinti színdarabokat játsszák, tehát ki-ki kiválaszthatja a neki tetsző színházat és repertoárt. Itt, vidéken mindenkire gondolnunk kell. A mi feladatunk szerintem: kinyitni a gyerekek érzékeit a színház felé, a kamaszokat pedig a saját nyelvükön keresztül megfogni és bevonzani. A nézők igénye és ízlése valóban nem egyforma, így mindenkinek meg kell felelnünk. Van, aki mindenevő, mások a zenés, vidám darabokat szeretik, és a tragédiáknak, drámai sorsokat bemutató daraboknak is megvan a közönsége. Ha elvesznek azok a színművek, amit csodálatos nagy írók írtak, így klasszikusok; ha ezeket a színház nem mutatja be, mert csakis zenés vagy vidám darabokat játszik, akkor mi lesz? Utána már a könyvekre sem lesz szükség, elvész a múltunk, a kultúránk. Nem gondolnám, hogy ez jó út. A színháznak az is a dolga, hogy az emberek lelkét építse, alakítsa – a televízióban sajnos többnyire nem ilyen műsorokat látnak. Gyermekkoromban fontos volt, hogy azt érezzem, nem vagyok egyedül, s ezt nekem akkor a színészek megadták. Amikor hazamentem egy-egy előadás után, egész éjszaka boldogságban lebegtem. Ezért akartam színész lenni, és szívem szerint ezt szeretném tovább adni. Azt gondolom, az is a színház dolga, hogy az emberek elgondolkodjanak, átérezzék mások problémáját, s így talán a kiveszőben lévő tolerancia is visszatér a lelkekbe. Talán fejleszthető ez a tulajdonság a színházon keresztül. Én a szeretet-színházban hiszek.

– Párja, Tóth Zolka is a Móricz Zsigmond Színház társulatának a tagja. Ez előny vagy hátrány?

Jó, hogy együtt lehetünk… Mi már egy család vagyunk.

– Szabad idejét, ha marad még a színház és Csenge mellett, mivel tölti?

– Alapvetően Csengével – szögezi le határozottan. – Igyekszem minél többet foglalkozni vele, hiszen a sok nem otthon töltött este, amikor próbálok vagy előadásom van, fáj nekem, mert iszonyatosan rohan az idő. Tíz éves lesz mindjárt, és már szorongatja a szívemet, hogy hamarosan nem lesz szüksége arra, hogy esténként vele legyek. A Kodályba jár, otthon is gyakran énekel. Ha mi ketten rákezdünk, szegény Zolka… A maradék időmben imádok jó filmeket nézni, szeretek olvasni és igyekszem, sportolni, mozogni. Nincs kedvenc sportágam, s nem elsősorban a sport szeretete miatt teszem, hanem mert muszáj jó kondícióban tartani magam. A színpadi kihívások miatt szükséges az erőnlét.

– Azt mondta önmagáról, hogy alapvetően önmarcangoló típus, de az interjú alatt én egy jó kedélyű, vidám hölgyet ismertem meg.

Sok minden befolyásolja az embert, hol ilyen, hol olyan a kedélye.

– Jól érzi magát a bőrében?

Alapvetően igen.

Zita 5

 

 

Névjegy:

Fehérgyarmat, 1976. július 22.
2000: Színház- és Filmművészeti Főiskola, színész szak

2000: Debreceni Csokonai Színház,
2001: Móricz Zsigmond Színház (Nyíregyháza)

Díjak

POSZT-SÚGÓ díj – Legjobb 30 év alatti színésznő
Móricz Gyűrű

Domján Edit-díj

Fényképek: Móricz Zsigmond Színház

 Legközelebb Rák Zoltán színművésszel ismerkedhet meg a Zsöllyében ülő Kedves Olvasó.