Karádi Zsolt gondolatai a Móricz Zsigmond Színház jubileumának tiszteletére megnyílt Móricz’35 fotókiállításhoz. A kiállítás Karádi Nóra Lilla és Karádi Zsolt fotóiból készült, megtekinthető 2017. február 22-éig a Nyíregyházi Városi Galériában.

 

„A pillanathoz esdve szólnék: / Oly szép vagy, ó, ne szállj tovább!” – mondhatnánk Fausttal.

 

Ezt a pillanatot űzi, kergeti az ember, a költő, a festő, a színész, és a fotográfus is; a pillanatot, amelyben együtt van bukás és felemelkedés, s amely maga a művészet termékeny pillanata, s amely Thália otthonában megragadhatatlan, amely eloszlik, mint a buborék, s marad, mi volt, a puszta lég, s amelyben összesűrűsödik Bánk és Hamlet, Antigoné és Orpheusz, Oidipusz és Galilei, Raszkolnyikov és Psziché, Cyrano és Danton, Othello és Lear, Peer Gynt és Szindbád, Nero és Ványa bácsi, Oresztész és Ivanov, Szappho és Hanta tragédiája; a „döntő pillanatot” keressük, Henri Cartier-Bresson szavaival szólva  azt a pillanatot, „amelyben a látvány elemei tökéletes harmóniát alkotva állnak össze. A fotográfus feladata az, hogy ezt a pillanatot elkapja és megörökítse”, a másodperc 1/250-ed, 1/125-öd, 1/60-ad részét keressük, amelyben ott munkál a teremtő géniusz, azt a pillanatot, amelyet oly ritkán sikerül megragadni, egy percre megfogom, ami örök, lepkéket, álmot, rémest, édeset, mint aki a sínek közé esett, ezt a pillanatot hajszolja a fotós, akinek pályája során csak kivételes esetekben sikerül éppen akkor, abban a századmásodpercben exponálnia, amelyben ott forrong, háborog, tombol, imbolyog, hullámzik, kavarog, reng, lebeg a lélek, hogy megőrződjék, hogy kivirágozzék benne a nő és a férfi, a férfi és a nő, az élet, a szerelem, a barátság, a boldogság, a boldogtalanság, a szorongás, a félelem, a lázadás, a szellem szabad szárnyalása, hogy egyszer kimondható legyen, pillanat, oly szép vagy, ó, ne szállj tovább, de ha bekövetkezne, eljönne értünk Mephisto, ezért hárítjuk is, késleltetjük is, ugyanakkor keressük, vég nélkül, örökké,  a másodperc 1/60-ad, 1/125-öd, 1/250-ed részében, a teleobjektívünk lencséi között cikázó fénysugárban, a digitális jelek halmazában, és akkor ott vagyunk a RAW- vagy JPG-fájlokban, amelyek végképp megfoghatatlanok, anyagtalanok, miként a színházi hatás, mint maga a halál, amelyhez elsősorban van köze a fotográfiának Susan Sonntag szerint, ez ad életet a fotónak, amely az elmúlással szemben élőnek láttat bennünket örökre, megmutatja, ilyenek voltunk, ilyen szépek és esendők, boldogok és boldogtalanok abban a fausti pillanatban, amelyben benne ragyog az élet, a művészet és a halál.

 DSC_7067 (1)