Két vers a hetvenéves Nádasdy Ádámnak
Elég nehéz
Elég nehéz itt, azt hiszem, szeretni,
bármit tehetünk, csak rosszul sül el,
egymásnak nincsen megteremtve senki,
kérdésre kérdés, meg sosem felel.
Elég nehéz, a napok jönnek sorra,
bár akad néha, aki megsegít,
ki szorongásod egy-egy verssel oldja,
ha nem tudsz élni-halni mégse itt.
Elég, nehéz. Tápászkodsz, dőlsz, kapaszkodsz,
részeg légtornász sáros talajon,
korlátot képzelsz, biztosat: ragaszkodsz,
hátha az ember egyszer belejön.
Elégsz, elégek – azt kell itt, elégni.
Huss, fel a földről: fuss füst, ott az ég, ni!
Egy régi kép
A Picasso Point ablakában ültek,
a szemüveges diák s a tanár,
az elemzésben nagyon elmerültek,
pedig a fiút vártam haza már.
Arra kerültem, néztem őket kintről,
asztal volt köztük, pohár víz, szöveg,
néztem, férjem a papír fölé mint dől,
sodorják őket, viszik a szavak.
Budapest, kora kilencvenes évek.
Az évszak mindegy. Talán a tavasz.
Ülnek az ablak keretében végleg,
beszélgetnek, és szikrázik a nap.
Tanár, diák. Az emlék éles, édes.
Belémhasított: jó húsz éve fényes.
