You Are Here: Home » Esszék » Nagyregények – jegyzet

Nagyregények – jegyzet

franzen_boritoOlvasom Franzen Szabadság-át. Vagy egy hete volt, hogy befejeztem Szolzsenyicin A pokol tornáca (újra)olvasását. Hatalmas regények. Az egyik a közelmúlt Amerikáját, a másik – mint ismeretes ­– a késő sztálini Oroszországot állítja elénk. Mutatja fel. Ha az ilyen típusú regényekről van szó, elsőre úgy tűnik, igaza van az „öregnek”: a műalkotás tükrözi a valóságot. Ne csűrjük csavarjuk, igenis tükröt tart a valóság elé. Akkor is, ha tulajdonképpen nem tudjuk, mi is az a valóság, s elkezdünk okoskodni, hogy: de hát kérem, éppen az ilyen regények teremtik a valóságot, alakítják a valóságot azzá, amilyen éppen. Nem tudom. Csak akkor tudnám, ha fogalmam lenne a valóságról. De nincsen. Hagyjuk is a Szolzsenyicint. Vagy ne hagyjuk. Még ha egyszerűbb is, akkor is komplikáltabb, hiszen több mint hatvan év távlatából Szolzsenyicin nélkül is tudjuk, legalábbis tudni véljük, milyen volt a negyvenes évek végének sztálini Szovjetuniója. De milyen szerepet játszik Szolzsenyicin ebben a tudásban? Nélküle valamit nem tudnánk, nem tudnék, ez biztos. Nem a tényekről beszélek, hanem a „világról”. Legyek óvatosabb: úgy tűnik, hogy nem tudnék.  

1953: Sztálin meghal. Hazudnék, ha azt állítanám, hogy én is a „Megdöglött végre a vén disznó” álláspontját osztottam volna. Inkább csak megzavarodtam; 18 éves voltam, tíz éve még lelkes kiskommunista; megzavarodtam annak ellenére, hogy jó néhány éve éreztem már, sőt gondoltam is, meg is fogalmaztam magamnak és barátaimnak, hogy itt valami nincsen rendben. Nagyon nincsen rendben. Aztán… de nem mondom fel a leckét. ’56 januárjában vagy februárjában lehetett, amikor valaki beszámolt egy ismerősömnek egy a Szovjetúnióból, a lágerből hazatért volt fogoly tapasztalatairól. Nem csak az döbbentett meg, amit elmesélt, hanem hogy hirtelen felbukkant valaki a semmiből – mondom, nem személyesen hallgattam, más számolt be róla -; azon döbbentem meg, hogy 11 év után újra vannak „hazatérők a pokolból”; csakhogy ezt a poklot más ördögök rendezték be, olyanok, akiket megváltóknak hittem: azt mondták nekem: ők a garanciái annak, hogy Auschwitz pokla soha többé meg ne ismétlődhessék. Ezt persze akkor nem tudtam még így megfogalmazni, s azt sem tudtam, hogy egy fél percig sem bízhatok olyanokban, akik garantálni akarják, hogy valamifajta szörnyűségek meg ne ismétlődhessenek. Akik bármit is garantálni akarnak. Mert akik ilyeneket beszélnek, azoknak semmi kedvük szembenézni az emberrel – önmagukkal.

Nos, hogy hogyan nézett ki ez a pokol, hogy hányféleképpen lehetett tisztességesen és tisztességtelenül viszonyulni hozzá, azt tanultam meg a többi között Szolzsenyicintől. Biztos ez? Igen.  S mégsem erről van szó. A kérdés, hogy Szolzsenyicin egyszerűen tükröt tartott-e kora szovjet társadalma elé, vagy a szolzsenyicini életmű és még sok minden és sok mindenki más – a következő olvasmányom Vaszilij Grosszman Élet és sors-a lesz, azt mondják gyönyörű – hozzájárult ahhoz, hogy a töredékekből összeálljon egy valamennyire egységes világ, melyet szovjet valóságnak nevezünk, tekintünk. Hogy a tükrözött töredékek értelmes egésszé álljanak össze. Megmutatkozzék az értelmetlenségek értelemegysége. Nem fogok tudni válaszolni a kérdésre. Mert – erre szeretnék majd kilyukadni – rosszul van feltéve. Mennyiben rosszul? Tán még nem is tudom.  

Szóval Szabadság. Jonathan Franzen. Úgy tűnik, a „Jó szomszédok” című bevezető fejezet elolvasása közben vagy elolvasása után sokan mások sem tették le a könyvet. Pedig alapjában sematikus képnek érződött egy „átlagos” amerikai családról, egy középnyugati átlagos nagyváros, pontosabban a minnesotai ikerváros (Minneapolis és St. Paul) egy éppen az elmúlt évtizedekben kivackolódott, quasi suburbbé lett, azelőtt lerobbant külvárosában. Olvastam, és mintha egy átlagos amerikai filmet néztem volna (megjegyzem: keveset láttam, s még az állítólag kiválók sem igen dobtak fel. Bocsánat, de a hatvanas-hetvenes évek európai művészfilmjein nőttem fel. A legjobb amerikai filmeknek sem viselem a képi világát). Nem tettem le, mert kíváncsi voltam, mi történhet mindezek után a még hátralévő 600 oldalon; annál is inkább, mert a bevezető fejezet utolsó, egy szomszéd szájába adott mondata: „Szerintem még maguk sem tudják, hogy mihez kezdjenek az életükkel”, arra utalt, hogy fog itt még egy s más történni velük.

De nem akarom elmesélni a regényt – mindig bosszantott, ha valaki regények vagy filmek tartalmát mesélte, még középiskolás koromból emlékszem rá, mennyire rettegtem egyik osztálytársamtól, aki pechemre ugyancsak a 23-as villamossal utazott a Podmaniczky utcától a Thököly útig, s ha találkoztunk a villamoson, rögvest hozzáfogott valami az előző nap látott film történetét elmesélni ­-, még csak kritikát sem szeretnék írni róla, sőt, azt sem szeretném eldönteni, hogy valóban a 21. század nagy amerikai regénye-e. Azért megnéztem, miket írnak róla az interneten – mindenki nagyjából ugyanazt. Hogy ugyanis leleplezi az amerikai szabadság nagy álmát, hogy felmutatja ennek a szabadság-eszményére büszke világnak az ürességét. Teszi ezt, nem vitatom, teszi finom iróniával. Kétségtelenül bemutatja századunk amerikai társadalmát. Csakhogy nem ez a fontos. S most, hogy erre rájöttem, megértettem azt is, hogy miért hamis mindaz, amit Szolzsenyicin nagy regényével kapcsolatban leírtam. Pontosabban nem hamis: lényegtelen. Hogy miért rosszak a kérdéseim. Ahogy annak idején én értettem A pokol tornácát, s ahogy kritikusai (inkább ismertetői) értik ma a Szabadságot, azért problematikus, mert azt hittem én annak idején, s ugyanazt hiszik ezek a kritikusok manapság, hogy a regény illusztrált – ennélfogva talán nem annyira unalmas – társadalomelemzés. De az ilyen elemzés – talán bocsánatos bűn, persze, biztos az  – megfeledkezik arról, hogy a regény – természetesen távolról sem bármelyik: ha bemegy az ember egy könyvesboltba, de persze nem mindegy, hogy melyikbe; hogy mondandómat plauzibilissé tegyem, nem is könyvesboltot mondok, hanem egy óriási repülőtéri könyves kioszkot idézek fel az emlékezetemben, s azokat a regényeket, azoknak a regényeknek legalábbis a túlnyomó többségét, melyekre ott bukkan az ember –, szóval arról feledkezik meg, hogy a regény műalkotás.

Bocsánatos bűn, de én nem szeretnék megfeledkezni róla. Én nem tanulási célból olvasok regényt, az szeretném, ha „esztétikai élvezetet” okozna, jóllehet nem tudom, mi ez az „esztétikai élvezet”. Valamikor a hatvanas évek végén, a hetvenes évek elején, amikor A pokol tornácát először olvastam – németül, ha jól sejtem – megfeledkeztem erről, ha ugyan egyáltalában volt miről megfeledkeznem. Nem sokat gondolkodtam a dolgon, egyszerűen elfogadtam Lukács felfogását, miszerint a művészet „visszatükrözi a valóságot”.  Másképpen mint a tudomány, nem dezantropomorf módon. Ergo elfogadtam, hogy a regényből megtanulom, milyen a világ.

Valaki azt mondta, hogy Balzac Emberi színjátékából sokkal jobban meg lehet érteni a kapitalista társadalmat, mint Marx Tőkéjéből. Lenin mondta vagy Lukács, vagy éppen valaki más, a fene tudja már. Ami mellesleg igaz, mert Marx kísérletet sem tett arra, hogy leírja a kapitalista társadalmat, ha jól sejtem, a tőke működésmódját magyarázta.

Minden esetre elfogadtam, hogy a nagy irodalomból megtudom milyen – ez vagy az – a világ. S szemben mondjuk a szociológiával vagy a közgazdaságtannal azt is megtudom belőle, hogy miképpen viselkednek az emberek az adott világban. A társadalom tudományos leírása szerkezetekkel, társadalmi csoportokkal, azok helyzetével, azoknak a társadalomhoz való viszonyával foglalkozik, a művészetben pedig, jelesül a regényben viszont egyedi embereket ábrázol az író, azok cselekvéseit, érzéseit? Erről lenne szó? Igen, talán erről, s ezzel már az is világos, hogy a „visszatükrözés” gondolatának semmiféle értelme nincsen. A műalkotásban megjelenő emberi egyedek – de maradjunk csak a regénynél -, a regény szereplői, ha jó a regény, ha tényleg műalkotás, nem típusok ábrázolásai, hanem egyedi lények, akik senki mással össze nem téveszthetők (kell legyenek), akikből nincs még egy. Akiket azért szeretek vagy éppen útálok, megvetek, mert nem „olyanok mint…”, mert nem reprezentánsai ennek vagy annak, hanem individuumok, előttem álló valóságos emberek, akiknek élete, sorsa nem felmutat az adott világban lehetséges életeket, sorsokat, hanem – persze az adott világban lehetséges – egyedi életsors. A regény szereplőivel együtt élek. Reggel felébredek, és rájuk gondolok.

Ha egyáltalán beszélhetünk tükörről, akkor inkább életem eleven szereplői a „tükörképei” a nagy regények szereplőinek. A világ a regény által teremtett értelmi egységének. Nagyon nem vagyok biztos abban, hogy valóban így van-e. Ráismerhetek-e bárkire is A pokol tornáca vagy a Szabadság szereplői közül a magam világában? Nem voltam lágerben, nem éltem a negyvenes években a Szovjetunióban, ahogy  nem éltem folyamatosan Amerikában sem.

Mindez azonban – lássam be – szamárság. Tényleg nem éltem sem itt, sem ott. Ez persze igaz. De miért ne válhatna elevenné a számomra más – időben máskor és térben másutt – világok embere? S még ha igaz is az, hogy az olyan regények, amelyek az én világomban játszódnak, esetleg közelebb állnak hozzám (l. Párhuzamos történetek), azért még bele tudom élni magam egy számomra idegen világba is. A kérdés – ez talán közhely, de mindegy -, hogy a figurák, a szereplők olyanok-e, hogy én el tudom fogadni őket. Hogy én át tudom-e élni érzéseiket, örömeiket, bánataikat, félelmeiket, gyűlöleteiket stb. Amikor tehát azt kérdezem, hogy ráismerhetek-e egy regény szereplőire a magam világában, akkor nem, mondjuk, a szociális helyzetére, a konkrét tárgyi környezetére kell ráismernem – kevés lenne ez esetben az általam elfogadható regények száma!! -, hanem az individualitásukra.

Huhh! Látom, képtelen vagyok megfogalmazni, amit gondolok, talán mert nem gondolok semmit. Hadd kezdjem elölről. Szeretem (szerettem?) pl. Kundera regényeit. Volt idő, amikor szinte valamennyit elolvastam. Ha írtam róluk, arra használtam őket, hogy segítségükkel megvilágítsam a magam és mások számára azt a világot, melyben éltem. Igen, használtam őket, felhasználtam, mielőtt azonban ezt cselekedtem volna, élvezettel olvastam is őket. Nem nagyon különbözött ettől az sem, ahogyan Szolzsenyicint olvastam. Aztán Angyalosi barátom már nem bírta, hogy ilyen kontár módon viszonyulok műalkotásokhoz, s megírta valahol, hogy barátja – rólam volt szó – téved: Kundera regényei pocsék rosszak. Legfőképpen a figurák sematikusak. Azt hiszem nem válaszoltam neki írásban, de – megesik az ilyen az emberrel – elkezdtem gondolkodni. S rájöttem, hogy magam sem hiszem, hogy Kundera jelentős regényíró lenne. Kundera szociológus vagy mi az ördög. S mint ilyen segít nekem bizonyos dolgokat elemezni. Ennélfogva fel sem tettem magamnak a kérdést Kundera regényeinek minőségét illetően. Úgy bántam Kunderával, ahogy az „öreg” az egész világirodalommal, minek eredményeként Csernisevszkij nagy íróvá avanzsált a szemében. Szóval Kundera…

*

Elfogyott a levegő a szobában, kinyitottam az ablakot, lenéztem a városra – Pestre látni innen -, Pesten még sütött a nap, itt mintha újra beborult volna, vagy csak már lement a nap a Rózsadomb mögött; szóval lenéztem a még napfényes Pestre, s hirtelen belém ötlött: de hiszen én nagyjából azt a részét látom Pestnek, ahol két, számomra talán legizgalmasabb „párhuzamos történet” játszódik. Hozzám közelebb az éjszakai homoszexuális szcéna, kicsit távolabb, s a városközpont irányában eltolódva a négy öregasszony jelenete. Hogy erre én még soha nem gondoltam! Holott Nádas maga is felhívja a figyelmünket a geográfiai párhuzamosságra. Ez a két jelenet csak azért része egy műalkotásnak (s nem csupán szociográfiai ábrázolás… Esküszöm, az is!), mert szereplői… Jaj, nem mondom fel most a leckét. Már megint nem mondok fel egy leckét… Hány lecke van? Úgy látom éppen ez itt a bökkenő. Minden igyekezetem ellenére, hogy valami olyasmit mondjak az embereknek – inkább magamnak -, ami túl van a közhelyeken, többnyire még mindig közhelyeket mondok, a leckét mondom fel… Szóval az kéne, hogy megmondjam, mi a különbség az „illusztrált” szociológia (nem csak regény, lehet film is, meg még ki tudja mi egyéb) és a műalkotás között. S ez az, amit nem lehet, nem is kell megmondani. Ezt látni kell. (S ez nem a lecke? Húha!) Annyi bizonyos, hogy átgondoltam Kunderát, s arra jutottam: A nevetés és a felejtés könyve, melyet először olvastam, s elbájolt, elbűvölt, meg A halhatatlanság műalkotás, a többi nem. Különösen nem az A lét elviselhetetlen könnyűsége. Nem véletlen, hogy ez utóbbi lett világsiker. Bekerült a repülőtéri könyvkioszkokba.

*

Szóval hagyjuk Kunderát. De mielőtt még megpróbálok megbirkózni a két fentebb emlegetett nagy regénnyel, hadd áruljak el valamit. Már belekezdtem az Élet és sorsba, túl vagyok a felén is, s ez a legnagyobb – most értsd leghosszabb – regény újabb problémákat okoz nekem.   

Nem törődöm azzal, hogy ebben a szövegben ez itt a helyén van-e, elmondok egy s mást az Élet és sorsról. Eleinte, úgy rémlik, nem szerettem. Ahogy azt néhány nappal ezelőtt Péterrel is megbeszéltem, mindketten szocreál regénynek látjuk, ha a figurák nem is azt gondolják – pontosabban a pozitív figurák nem azt gondolják, azok gondolják a legkevésbé -, amit egy rendes szovjet embernek gondolnia kell. Csak a hithű kommunisták gondolják azt, de Grosszmann nem ironizál velük. Ahogy a náci tiszteknek is elhiszi, hogy azok hisznek a felsőbbrendű faj küldetésében, mondjuk. Ezekkel szemben mintha elutasítóbb is lenne. Joggal? Van egy jelenet a német fogolytáborban, ahol az SS tiszt behívatja magához a hívő őskommunista foglyot, az utóbbi azt hiszi persze, hogy kihallgatás lesz, aztán a tiszt csak beszélgetni szeretne. A kommunista mindvégig nem hisz neki. Holott a náci tiszt csak azt akarta megbeszélni párhuzamosával, hogy jól érti-e őt. Hiszen ő már látja: nem sok minden különbözteti meg őket egymástól, egyformának tűnnek.

De ahogy haladtam előre a szövegben, rájöttem, hogy tudom a dolgot másképp is nézni. Hogyan is lehetne másképp ábrázolni belülről a „szovjet valóságot” mint a szocreál módján? Az emberek, meggyőződéses kommunisták, vagy éppenséggel a rendszert gyűlölők – ilyenek voltak, így beszéltek. Mert nem volt más nyelvük. Más nyelve csak azoknak van, akik még a világháború előtt nőttek fel, öreg asszonyok, öreg emberek, felbukkannak ilyenek. (Érdekes. Szolzsenyicinnél is.) S mindezt még rettenetesen összebonyolította a háború. A Nagy Honvédő Háború. Sokan átálltak a németekhez. Elárulták a Szovjetuniót, amivel persze Oroszországot is elárulták. S ez a gondolat a legtöbb orosz számára elviselhetetlen volt, van, maradt. S az itt most nem is fontos, hogy akik átálltak, azok vajon milyen világot kaptak cserébe? – Vagy most én estem csapdába? Nem hiszem. – Van egy hosszú jelenet, többször is felbukkan, a még a németek által tűz alatt tartott Sztálingrádban. A „hat per egyes” ház. Egy ház, melyet a németek bekerítettek. Jóllehet ki lehetett jutni belőle! A bentszorultak ugyanis ástak egy folyosót valami bunkerhez. De nem ám, hogy kimeneküljenek a bekerített házból! Ők védeni akarták a házat – amíg lehetett. Amit a szovjet parancsnokság valamiképpen gyanúperrel is kezelt. Nos, ezen a szigeten, melyet aztán a németek elpusztítanak, egy egészen más világra lelünk. Ezeknek a saját maguk által – lényegében öntudatlanul – halálra ítélt katonáknak és parancsnokuknak felviláglott a szabadság. Más lett a nyelvük, mások lettek a cselekedeteik, mások lettek a viszonyaik. Egy igazi szocreál regényben a szituáció nemcsak patetikusan lett volna ábrázolva, a ház védői is hősies-patetikus módon nyilatkoznának meg. Ugyanarról, és mégis valami gyökeresen másról lenne szó. Ezek az emberek nem hősöknek érezték magukat, hanem szabadnak. És ezzel meg is szűntek „igazi szovjet hazafiak” lenni. A gondolkodás szabadsága önmagában persze nem teremt más nyelvet, nem teremt más viszonyulásokat. Vagy talán mégis? A fene tudja. Hiszen azt sem tudom, jól értem-e a dolgot. Mégis, ha a szabadságnak ezt a szigetét összehasonlítom a szabadság egy másik szigetével a regényben – szinte félek kimondani, miről van szó -, a gázkamrába bevonuló ukrajnai zsidók menetével, azokéval, akik tudják, most már nincsen mit veszteni; csak-csak erre a következtetésre jutok. A halálmenet úgy van ábrázolva, ahogyan, tapasztalataim szerint, sehol máshol. Grosszman nem kétségbeesett embereket ábrázol. Nem is ábrázolja a szörnyű, jóllehet rövid kínhalált. Az utóbbit már sokat megírták. A jelenetben itt egy asszonyról van szó, aki úgy megy a halálba, hogy megpróbálja nem elereszteni a már a vonaton hozzá sodródott idegen gyerek kezét. Magunk előtt látjuk kettejük halálát. Azt a halált, melyet az asszony úgy él meg, mintha szabadon választotta volna. A szabadság, azaz a halál választása, csakis ez szabadít meg bennünket a félelem teli alkalmazkodástól? Csak ha az engedelmesség utolsó morzsáját is feladtuk, csak akkor tudunk igazán önmagunkká válni?  De hát ez „A tragédia metafizikája”! Lukács tudta: vagy feladja az engedelmesség utolsó morzsáját is, vagy rátalál Istenre. Rátalált. Hogy aztán nyugodt szívvel engedelmeskedjék neki. Hogy hazudhasson rendületlenül: hisz Isten előtt úgysem lehet igaza.

*

Egyelőre kifogytam a nagyregényekből. Az újakból legalábbis. Mert hiszen itt fekszik az asztalomon az Ulysses új kiadása is. Soha nem olvastam végig. Ahogy itt fekszik A tulajdonságok nélküli ember is. Azt sem sikerült végigolvasnom, holott már sokszor nekifutottam. De feltétlenül el kell még olvasnom őket! Már miért? Erre igazán nem tudok válaszolni. Egyelőre azonban olvastam mást. Rövid regényeket.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*

HTML tags are not allowed.

Copyright © 2007-2014. Minden jogot fenntartanak a szerkesztők és a szerzők.

Scroll to top