Egy ingyenes workshopon ülök a New York-i Svéd Nagykövetségen. Hogy mi a fenét keresek itt? Egyelőre fogalmam sincs. Csak bámulom az előadó mögé vetített óriási hipnotikus feliratot: „Bevezetés az életművészetbe – halhatatlanoknak”. Tényleg: mi a büdös francot keresek itt? Megpróbálok lelépni, de amint felállok, a közönség kitörő tapsviharba kezd. Egy pillanatra azt hiszem, lebuktam, az egész terem hallotta a dilemmámat, de aztán megpillantom az est főszereplőjét, akinek vakító aurája valahogy mégis nyugtatóan hat rám. Visszarogyom a székre. Mit keresek itt? Talán csak egy kis társaságot.

   Itt a van például a házmesterem. A kedvenc trafikosom. Itt a sarki fegyverbolt tulajdonosa, és szexi, mexikói takarítónője. A lengyel építészmérnök, akivel egy kis galériában ismerkedtem meg. Zeneszerzők, akik lejátszhatatlan darabokkal és filozófiai tanulmányokkal versenyeznek egymás között. A többieket nem ismerem.

   A workshop lényege, hogy bárki bármit kérdezhet, a guru mindenre tudja a választ. Furcsának találják? Meglehet. De tudják, én pontosan ezt imádom Amerikában. Hogy itt minden annyira reális és hiperreális egyszerre. Az emberek úton-útfélen valószínűtlen optimizmussal mosolyognak, mint a fogkrémreklámokban, és ettől azon nyomban depresszióba süllyedek. Akárcsak az a sarki fegyverboltos ott, az első sorban – albán, pesszimista fogsorral, amit évek óta tervez, hogy megcsináltat. Végzettségét tekintve pszichológus, aki lemondva eredeti hivatásáról, a gyógyításról, inkább az önvédelem szolgálatába lépett. Azaz puskákat és pisztolyokat árul. Kedd esténként állítólag elsőként érkezik, hogy ő is tanuljon a Mestertől, akit mindenki csak Dr. Harvardnak szólít.

– Dr. Harvard, Ön a legutóbb azt tanácsolta a nejem szexuális problémáival kapcsolatban, hogy forduljunk kineziológushoz, vagy vásároljunk egy kiadós méretű vibrátort. Ami azt illeti, ez utóbbit választottuk, főként költséghatékonysági megfontolásból. A probléma azonban nem csupán nem oldódott meg, de még tovább gyűrűzött.

A guru, aki pillanatok alatt átlátja a helyzetet, annak érdekében, hogy a közönség iránta érzett bizalma rendíthetetlen maradjon, csakhamar félbeszakítja az albánt:  

– Úgy érzi, kasztrálták, és váratlan potenciazavarok törtek magára?

– Ahogy mondja, Dr. Harvard.

A közönség elégedetten hátradől a székében, az albán pedig folytatja.  Meséje egy ponton váratlanul extatikus kérdésekbe torkollik. Aztán elájul. A nagykövetség elsősegélynyújtói hordággyal rontanak be a terembe és azonnal a legközelebbi sztriptíz-bárba szállítják. De ne szaladjunk ennyire előre.

– A nejem által választott vibrátor mérete és a rendelkezésemre álló fallosz összehasonlítása során ún. „differencia” keletkezett – folytatta az albán, és ebből már a legtöbben alighanem sejtették, hogy egy kisebb védőbeszéd fog következni. – A nejem részéről ennél konkrétabban már nem lehetett megfogalmazni, hogy mi a megoldása arra a problémára, amit lassan egy évtizede görgetünk magunk előtt. A rámutatás félreérthetetlensége egyszerre minden kétséget eloszlatott. Ezen a napon, Dr. Harvard, és tisztelt közönség, visszavonhatatlanul empirista lettem. Ahogy mondom. Minden idealizmusom porba hullott. Úgy döntöttem, ugyanilyen egyértelművé és átláthatóvá akarom tenni az életem. Rádöbbentem, hogy soha sem érdekelt a csoda, vagyis semmi, aminek a legkisebb köze is lehet a megmagyarázhatatlanhoz. Csak és kizárólag a bizonyosság, és annak a valakivel való megoszthatósága. Naplót kezdtem írni: „Egy pszichológus naplója” címmel. Szerettem volna az életemet ténylegesen befolyásoló döntéseimet totálisan átvilágítani. Miután kiszolgáltam őket, rendszeresen beszélgettem a kuncsaftjaimmal, és gyakran kikértem a véleményüket egy-egy naplóbejegyzéssel kapcsolatban. Végül beláttam, ezzel a munkával és címmel nem tudok eljutni az emberekig. Igen, Dr. Harvard, Önhöz hasonlóan, magam is tanítani kezdtem. Egy kézikönyvbe sűrítettem valamennyi felfedezésem, és arra számítottam, hogy rövid időn belül minden házi könyvtár elengedhetetlen tartozéka leszek: „Tíz dolog, amit mindenképp tudnod kell, mielőtt családot alapítasz!” Természetesen álnév alatt publikáltam, de a kiadóhoz beérkező visszajelzések alapján az első széria után le kellett állítani a nyomtatást. Mivel Amerikában vagyunk, tudtam, hogy nem szabad feladnom. Alig néhány hónap alatt befejeztem „A megcsalás művészete” című második könyvemet, ami ugyancsak álnév alatt került forgalomba, és ha jól tudom, azóta valamennyi európai nyelvre lefordították.

A közönség egyre hangosabban morajlott. Egyeseket mélyen megbotránkoztattak az elhangzottak, mások a kávé-automata állítólagos meghibásodása miatt méltatlankodtak.

– De akkor, hogy ne húzzam Dr. Harvard és a kedves jelenlévők idejét, a kérdés, amit fel szerettem volna tenni…

Először csak egy körülbelül három perces kérdést intézett a guruhoz, erős albán akcentussal. Ekkor még úgy tűnt, minden a legnagyobb a rendben. De amint a kérdőjel parányi pontja belehullott a nagykövetség tipográfiai csöndjébe, mintha az albán pszichológus valójában egy öngyilkos merénylő lett volna, akinek gyomrából váratlanul metafizikai dilemmák molotov-koktéljai robbantak föl, a száján felhabzó kérdések félelmetes felhőkké terebélyesedtek, mi pedig köhögve és fulladozva vártuk a sors drámai megoldását: a katasztrófát.

Dr. Harvard ezzel szemben hibátlanul megőrizte nyugalmát. A nadrágja zsebéből diszkrét eleganciával egy mobiltelefont húzott elő, és emlékeztetőül a következőket pötyögte be magának: „írni… SMS-t… Ufónak”.

 

[SMS Ufónak]
Megtaláltam! A Svéd Nagykövetségen. A workshopon. Éppúgy rendelkezik a régi kiválasztottak tulajdonságaival és képességeivel. Talán még többel is. Roppant viccesen beszéli az angolt, amihez saját fegyverboltot vezet New Yorkban. Végre forgathatnánk egy igazi bölcseleti akció-vígjátékot! Gondolj csak bele! Semmi cselekmény. Nulla! Csak és kizárólag heroikus töprengés. Szorongásokkal és absztrakt problémákkal való reménytelen küzdelem. A fantázia határtalanságából érkező sugallatok és a fogalmak gravitációja között dúló láthatatlan szellemi háború. Zene: kozmikus csend és fénysercegés a szférákból. Hát nem csodálatos? A romantikus szálat viszont nem erőltetném. Tudom, hogy a lélek pornográfiáját semmiképpen sem nélkülözhetjük. És tudom, hogy a múzsa csókja nélkül egyetlen naprendszerben sincs kasszasiker. Csak ez most más. A pasas mindent tud az emberi elméről, de egyáltalán nem ért a nőkhöz. Imádja a feleségét, miközben pszicho-szomatikusan kasztrált. A sztriptíz-bárban a lányok Jézushoz és Szókratészhoz hasonlítják. Mármint méretileg. Azt hiszem, még ma elkezdem írni a forgatókönyvet. Egy igazi velőtrázó komédia lesz, aminek a végén a pasas elsüt majd egy töltényt az űrben. Kérlek, okvetlenül add jelét, hogy benne vagy-e a dologban. Puszi, Harvard

 

[A repülő idő – gép]
Dr. Haward természetesen nem kapott választ Ufótól. Ufó ugyanis nem más, mint az a bizonyos fixa idea, amelyhez már a kis Harvard is gyakran imádkozott gimnazista korában. Az életművészetről prédikáló guru pubertás kora óta küszködött olyan speciális önképzavarokkal, amelyeket semmilyen más terápiával nem tudott kezelni, csakis az időgép-építéssel. Dr. Harvard kamaszként elhatározta, megépíti azt az időgépet, amellyel vissza tud repülni addig a pillanatig, amikor a szülei először pillantották meg egymást, hogy ott és akkor saját létezésének tudattalan paktumát megakadályozza.

Dr. Harvard mérhetetlenül gyűlölte a szüleit. Nem valamilyen marginális okból kifolyólag, hanem ahogyan a régi latinok mondták: a priori. Felháborítónak találta, hogy a születése előtt senki sem kérte ki a véleményét, és ezt olyannyira méltatlan eljárásnak találta, hogy egész életében ennek utólagos kiküszöbölésén fáradozott.

Így jutott végül arra a felismerésre, hogy csak és kizárólag a párhuzamos idődimenziók kihasználásával képes elfogadhatóvá tenni az életet – ehhez azonban szüksége lett volna egy időgépre. Mivel az időgépek az ő korában még korántsem voltak olyan elterjedtek, mint manapság, amikor még a legkorszerűtlenebb szoláriumokban is bárhol hozzájuthatunk, saját maga próbálkozott a szerkezet elkészítésével. Talán nem meglepő, hogy maga az alkotás, az éjszakai ceremóniákra való készülődés csakhamar a legértékesebb időtöltésévé, mintegy keretévé vált Dr. Harvard életének. Ismerősöket, barátokat és csodálókat gyűjtött vele, így napról napra egyre többen építették a masinát.

Egy nap, Dr. Harvardék garázsába egy rózsaszín koktélruhás földöntúli hölgy is ellátogatott a rituáléra, majd alaposan kifaggatta. Mint kiderült, Dr. Harvard ösztönösen eleget tett minden galaxis előírásának, aminek mindketten nagyon örültek, mi több: életre szóló barátságot kötöttek. Dr. Harvard egyszerűen csak „Ufó”-nak nevezte az idegent, aki szüntelen elégedettséggel újabb és újabb SMS-ekkel konstatálta, hogy földi felebarátja mennyire akkurátusan ügyel arra, nehogy bármi szennyeződés kerüljön az időbe. Dr. Harvard napi kapcsolatot ápolt vele, illetve rajta keresztül számos egyéb idegen civilizációval.

Ufó azonban egy idő után nem jelentkezett. Csak SMS-ben. Később SMS-ben sem. Igazi transzcendenciává vált, aki valahol a csillagok és megszámlálhatatlan párhuzamos dimenziók valamelyikében véglegesen elrejtőzött.

Dr. Harvardban az évek múlásával kezdett ébredezni a gyanú, hogy az idegen voltaképp csak tréfát űzött belőle. Talán az egész találkozás nem volt egyéb, mint afféle űrlények számára készített földi valóság-show, amelynek ő csupán egy végtelenül parányi mellékszerepét játszotta. S ha így történt, úgy gondolta, ennél nagyobb megalázás nem történhetett vele. Úgy döntött, újraértelmezi az általa alapított vallást, és egy olyan időgépet fog alkotni, amely ahelyett, hogy megakadályozná a születését, inkább egy olyan speciális időbe repíti el, amelyben minden csak és kizárólag őróla fog szólni. Úgy döntött, egészen addig fog repülni az időben, amíg a végtelen valahányadik hatványán végre őbelőle osztódik szét a mindenség boldogtalansága.

Nem sokkal később álmában Ufó váratlanul mégis eljött hozzá. A csészealj a szokásos módon landolt a lakótelep parkolójában, bár a gravitáció szempontjából a menetiránnyal szemben. Ufó saját bevallása szerint azért jött, mert meg akarta mutatni Dr. Harvard szobáját földi felebarátjának abból a perspektívából, ahogyan egy másik bolygóról látják.

Dr. Harvard döbbenten meredt a fekete-fehér, kásás tévéképernyőre, amelyen saját magát látta, amint a hálószoba tapétáját apró betűs mondatokkal borítja be. Hátborzongatónak találta, hogy a számára mindennél fontosabb mondatok erről a bolygóról nézve semmi egyebet nem ábrázolnak, mint a szoba tapétáját apró betűkkel beborító apró betűembert.

Dr. Harvard pánikba esett.

Úgy döntött, visszatér az élethez, és felhagy az egész „időgépizmussal”. Mivel az öngyilkosság a családfája történetében még soha sem fordult elő, ösztönösen a halhatatlanságba vetett hitbe menekült. Abba a megbékéltségbe, amelynek kegyelmi állapotában sem az itt, sem az ott nem fontosabb, mint a tegnap vagy a holnap, egyszóval: katapultált a jelenbe.

Már néhány nap után úgy érezte, végtelen mennyiségű szabad időre tett szert. Minden nő iránt szerelemre lobbant, és fejébe vette, hogy megnősül. Egy volt páciensétől kapott könyv alapján (Tíz dolog, amit mindenképp tudnod kell, mielőtt családot alapítasz!) szenvedélyes katalogizálásba kezdett. Valamennyi testképzavarát zárójelezte, majd minden testrészét az édesanyja, az édesapja, a nagymamája és nagypapája, keresztapja, nénikéje, bácsikája, dédnagymamája és dédnagypapája nevére keresztelt el, majd az Ufótól tanult Galaktikus KRESZ alapján a biológusok segítségével feltérképezett genetikai kódok féreglyukain keresztül megpróbált kapcsolatba lépni a párhuzamos idődimenziókban élő őseivel.

Ugyanezt a leltárt és útitervet később elkészítette minden gondolatával kapcsolatban is. Külön csoportosította a sajátjait, és mindazokat, amelyeket valahonnan, valakitől örökölt. A BBC-nek adott legutolsó interjújában azt nyilatkozta, hogy ennek az örökös önmonitorozásnak köszönhetően volt képes spirituális tréningeket tartani, doktori disszertációt írni, különböző televíziós show-műsorokban részt venni, és egyáltalán életben maradni.

Csak a halál gondolatával nem tudott megbarátkozni. Ez a láthatatlan anatómiai hiba – valahogy senkié sem volt. Nem érezte sem sajátnak, sem örökségnek. Hiába faggatta Ufót, Ufó hallgatott. Jobban mondva, egy ideig.

Ufó egészen addig hallgatott, míg Dr. Harvard a Svéd Nagykövetségen tartott nagysikerű előadása után elküldte azt a bizonyos utolsó SMS-t, és beült egy moziba.

A guru legnagyobb meglepetésére a görög sci-fi film főszerepét Ufó maga személyesen játszotta. A történet arról szólt, hogy az idő egy gép, amelyet Ufó épített abból a célból, hogy végre történjen valami. Ufó kezéből azonban fokozatosan kikerül az irányítás, mivel a gép emberi, állati, valamint robot-szerű alkatrészei révén véletlenül öntudatra ébred, s egy megmagyarázhatatlan okból kifolyólag megpróbálja megállítani önmagát. Ufó ettől – érthető módon – elképesztő haragra gerjed, és mindent megtesz annak érdekében, hogy meghiúsítsa a kísérletet. Egy rózsaszín koktélruhás nő alakjába bújik, aki személyesen és SMS-ekben is megpróbálja jobb belátásra bírni a gurut, majd egy albán fegyverárust bérel föl, aki a sztriptíz-bárban azt a jóslatot kapja, hogy ha meg akarja menteni a földet az örökkévalóságtól, merényletet kell elkövetnie Dr. Harvard ellen, még mielőtt hősünk befejezné a bolygó legunalmasabb filozófiai akció-filmjét.

 

Ha jól emlékszem, épp az utolsó korty kólámat próbáltam óvatosan felszürcsölni a szívószálammal, amikor a vászon felől hirtelen lövések dörrentek el. A pillanatok alatt kitörő pánik oldására azonnal felkapcsolták a terem világítását. Ahogy mindenki más, magam is a vészkijárat felé vettem az irányt. Mielőtt a sikoltozó tömeg átpasszírozott volna a folyosóra, az utolsó pillanatban felismertem az egyetlen párt, akik mintha a székükbe ragadtak volna. Úgy tűnt, Dr. Harvard arcára a mellette ülő rózsaszín koktélruhás hölgy mellkasából ketchup-szerű folyadék fröccsent. A mozi bejárata előtt egy kövér biztonsági őr várt bennünket, s közben valami olyasmit kiabált a megafonba, hogy mindenki nyugodjon meg, az evakuálás során senkinek sem esett baja. Ezek szerint Dr. Harvardnak is sikerült épségben megmenekülni. Bár az albán fegyverárust a rendőrség kézre kerítette, a nyomozás még tart. Az FBI jelentése szerint a bűncselekmény elkövetőjének DNS-mintája a bolygó valamennyi szerves élőlényében megtalálható. Több szemtanú elmondása szerint Dr. Harvardot utoljára sokkos állapotban, kezében kávéval, hátán szürke pléddel látták egy menetiránnyal szemben parkoló mentőautóba beszállni. Azóta nyoma veszett. Kiszivárogtatott információk szerint a republikánusok indítványozni fogják, hogy Dr. Harvardról a jövőben iskolákat nevezzenek el.

 maxresdefault