Sylvia Plath Apu című verse Metz Olga Sára fordításában és jegyzeteivel

sylviaplath

Hagyjuk, hagyjuk a fekete cipőd, Apu,
amiben lábad voltam vérszegényen, fehéren.                                              
Lélegezni alig mertem, harminc éven át
féltem, ha tüsszentek
észreveszik, hogy élek.

Meg kellett öljelek, Apu.                        
Meghaltál időm előtt –                
Te Istennel teli zsák, márvány súlyú,
szürke lábujjú rémes szobor,
hatalmas, mint egy friscói fóka.

És a fejed a szeszélyes Atlantiban, Apu,
ahol babzöld vízen habzik át a kék,
a szépséges Nauset partjain túl.
Imádkoztam, hogy visszatérj.
Ach, du.

Német nyelv a lengyel városban,
mit lehengereltek
a háborúk, háborúk, háborúk.
Gyakori ez a városnév.
Polák barátom szerint,

van belőle vagy két tucat.
Így nem tudtam meg
honnan vannak a gyökereid, Apu.
Beszélni sem bírtam soha veled,
beakadt a nyelvem.

Szögesdrótba akadt.
Ich, ich, ich, ich,
képtelen voltam kimondani.
Minden németben téged láttalak, Apu,
és az obszcén beszédet, amitől

megy a gőzös, megy a gőzös,
pöfög velem, mint egy zsidóval
Dachauba, Auschwitzba, Belsenbe.
Úgy beszélek, mint egy zsidó.
Lehetek zsidó, lehetek zsidó.

A bécsi világos sör, a tiroli hó
nem fajtiszta, nem igazolható.
Az ősanyám cigány,
a szerencsém hátborzongató,
a kártyám tarokk, a kártyám tarokk,
lehet, hogy kicsit zsidó vagyok.

Mindig is féltem tőled, Apu.
A halandzsád, Luftwaffe.
A net bajusz
és az átütő-kék árja szem.
Panzer-man, panzer-man, Ó, te –
 
Nem Isten, egy szvasztika.
Olyan fekete, az ég sem hatol keresztül rajta.
De a nők ezt imádják, a nőknek fasiszta kell,
az arcukba csizma kell, vad,
vad szívű állat kell, mint te, Apu.
 
Állsz a táblánál, Apu,
ahogy a fényképen megőriztelek.
Patád helyett az állad hasított,
de te sem vagy jobb az ördögnél,
annál a fekete embernél, aki
 
szép, kicsi, piros szívem kettéharapta.
Tíz éves voltam, mikor eltemettek,
húsz, amikor meg akartam halni,
hogy vissza, vissza, visszajussak hozzád.
Hacsak a csonthoz, az is jó.
 
De kirángattak a zsákból,
és összefoltoztak.
Akkor már tudtam mit tegyek.
Életre hívtalak,
te Meinkampf-szerű, sötét alak.
 
És a szerelem kínpadra csavart –
Megteszem, mondtam, megteszem.
Apu, most hát végeztem veled.
A fekete telefont gyökerestül kitéptem,
hangok nem furakodnak át többé, sosem.
 
Nem is egyet, kettőt ölök meg:
a vámpírt, aki azt mondta, te vagy.
Egy évig szívta a véremet,
hét évig, csakhogy tudd.
Apu, most már aludj.

Zsíros, fekete szívedben cölöp van,
nem szerettek a faluban.
Táncolnak fölötted és taposnak,
mindig tudták ki az ott.
Apu, Apu, te elfajzott, túl vagyok rajtad.

 

Jegyzetek:

Plath apja,  Otto Emil Plath, a Kelet-Poroszországi Grabowban született, 15 éves volt, amikor az Egyesült Államokba hajózott.  A Harvardon szerzett tudományos fokozatot, a Bostoni Egyetemen tanított biológiát és német nyelvet, a méhek elismert szakértője volt. Elhanyagolt cukorbetegsége miatt amputálni kellett a lábát, a műtétet követően tüdőembóliát kapott, és meghalt. Sylvia ekkor 8 éves volt. Imádták egymást apjával, Sylvia istenként tekintett rá, és olyan trauma érte halálakor, amit sosem hevert ki.

A versben Plath összemosta Hughes és apja alakját: “A végén azt se tudta, melyikünk melyik.” – írja Ted Hughes a Születésnapi levelekben. (ford. Gergely Ágnes)

Őket hibáztatta minden bajáért, e két férfi áldozata volt, akik uralták és megbénították, akik lehetetlenné tették az életét azzal, hogy kíméletlenül elhagyták. Apjától örökölte a depressziót, és Hughes volt az, aki miatt visszaesett.  Gyűlölve szerette mindkettőt.

Német származása érzékenyen érintette: sokat foglalkozott a fasizmussal, a holokauszttal; motívumait több versében is használta metaforaként.

A házasságuk Hughes-zal nagyon impulzív, nagyon szenvedélyes és nagyon diszharmonikus volt.

Túl tiszta vagyok hozzád. Mindenkihez.
A tested
Fáj nekem, mint Istennek a föld…” – írja Plath, Negyvenfokos láz című versében. (ford. Gergely Ágnes)

A vers eredeti ritmusa mondóka-szerű, a versbeszéd majdnem végig a nyolc éves kislányé. (Az angolszász hiedelem szerint a mondókák megvédenek a rontástól, a gonosztól. Franciaországi nászútjukon Sylviának azt jósolta egy cigányasszony, hogy hamarosan meg fog halni, akkor Hughes is mondókákat írt, hogy megvédje Sylviát a rontástól, mert a felesége nagyon megijedt).

Sylvia Plath ezt a verset a halála előtt négy hónappal írta, férje elhagyta egy másik nő miatt, egyedül maradt két gyerekkel. Biztosan érezte, hogy kezd megint szétesni, hogy a depresszió – bár személyiségjegyei és tünetei inkább borderline-ra vallanak – és a halálvágy újra eluralkodik rajta. Valójában a betegsége volt az ő  holokausztja: “Haldoklom, ettől pokoli / Haldoklom, s ezért valódi.” – írja Lady Lazarus című versében. (ford. Galambos Gábor)

Azért akart megszabadulni apja emlékétől és leszámolni Hughes iránti szerelmével, hogy életben tudjon maradni.  “A kőember és az égő aszony” – így jellemezte magukat Hughes a Láz című versében.  (ford. Gergely Ágnes)

Plath a halála előtti napon felhívta férjét és megtudta, hogy legújabb szeretőjével Susan Allistonnal tölti az időt, abban a lakásban, ahol először voltak együtt, és ahol a nászéjszakájukat is töltötték.  Ez lehetett az utolsó csepp, és az “égő asszony” úgy döntött: kioltja a lángokat.