You Are Here: Home » Szépirodalom » Káli holtak – részletek egy készülő regényből

Káli holtak – részletek egy készülő regényből

Nehéz átállni

Két napja megint Pesten. Vissza a másik életembe. Átállni mindig nehéz. Nem volt rossz dolgom a Káliban, más kérdés, mennyire hittem ott a munkámban és mennyire hiszek itt. A színházam kiadott forgatni, én meg mentem. Azért mégis más a saját ágyamban aludni, és végre olyasmit csinálni, amiben valóban hiszek. Ez az ingázás számomra tudathasadás, és nem is pont a helyszínek miatt. Hanem mert annyira eltérő a dolgok súlya itt és ott.
Szervizben van a kocsi a lötyögő kipufogójával. BKV-val megyek. Hogy hiányzott már a társadalmi mintavétel! Trópusi meleg söpör le a mozgólépcsőn.
Szembe jön velem valaki fölfelé menet. Jolika néni, az alsó tagozatos tanárnénim. Csak integetni tudok neki, észrevesz ugyan, de szerintem nem ismert föl.
Jolika néni egyszer sarokba állított harmadikban. Az osztály akkor ismerkedett a pagoda szóval, egy keleti meséből került elő. Félreértve, hangokat fölcserélve, ütemesen skandálták ezt a számukra még éppen ismeretlen szót, engem is vonzott a különössége, és a világ, amelyet megnyit: Kína, Japán, és a többi. Mindenki furcsállva skandálta, én is. Jolika néni fölpaprikázódva nézett körül, és engem szúrt ki, az osztályelsőt. Máris ott álltam a sarokban, életemben először. Micsoda hülyeség, hogy emiatt! És fölcsattant a nevetés. Osztályelsőségem utolsó napjai. Az osztály kárörvendően tombolt. Óriási lelki szükséglet, hogy aki érinthetetlennek tűnik, azt a nép időnként letaszíthassa a földre.
Azóta is ezt szenvedem. Mások hülyeségéért tartom a hátam, és bár elég jó vagyok néhány dologban, soha semmiben nem lehetek a legjobb.

Az évadnyitó társulati ülésen Gróf bejelentette, hogy a Ványa bácsit meghívták jövő januárra Isztambulba, A salemit pedig Szentpétervárra, ezt nem is reméltük. A Hamlet Rómában, októberben biztos. Az oroszokkal még egyeztetik. Az valamiért mindenkinek kell, hetente jönnek nézni vidékről és külföldről. Mindig volt a láthatáron néhány utazás, de most szinte turnénak látszik, ami eddig kinéz.
Hamarosan próbálni kezdjük a Haramiákat. A szereposztás kifüggesztésére, ami kulcsmomentum, ez esetben már májusban sor került. Én leszek Moor Károly, Tabáni a frusztrált öcsém, Lívia pedig Amália, a szerelmem, akit képtelen vagyok jól szeretni. Ami egybevág a valósággal. Lebarnulva látom viszont a nőt, igen, a bájos, régi hebrencs, de most szóródik a figyelme, nincs ideje rám. Többen kérdeznének a Káli holtakról, de alig jutok szóhoz. Brúnó hangos, belém fojtja a szót. Ő is forgatott a nyáron, de nem sorozatot, „mint a magamfajta lúzerek”, hanem egész estés filmet, noir krimit a koalíciós évekből. Imola nem jött, beteg, nem lesz rajta a tablón, vagy fotoshoppal fogják rátenni a képre.

Szóval megint Baumann lesz az apám és Lívia a csajom! Kis és közepes méretű színházak átka: ha nem akarsz vendéget hívni, mindig ugyanazokkal a nevekkel sakkozol. Szeretem, ha valaki időnként fölborítja ezt a leosztást, például Sulyok.


Kettőt hátra

Tegnap isteni voltam.
Ma reggel botorkáltam másfél lépést előre. Kettőt hátra.
Most értem haza. Éjfél múlt, másfél pálinka. Nem tudok semmit.
Esti próba
Beül Sulyok is. Gróf éberebb a vérebnél is.

„Vegyük Spiegelberget. A menő csávót, hölgyeim és uraim. Ezt a komplett idiótát. Tényleg ennyire slágfertig ez a fickó, vagy csak úgy tesz? Gyere, Zsávolykám. Azt mondjad, amikor összetoborozza a bandát.”
„Jó. Megijedtél, beszarikám? – zendít rá Zsávoly, és úgy hadonászik, mintha rángógörcsöt kapott volna. – A dögkutakban mennyi géniusz rohadt el, aki megreformálhatta volna a világot. Aztán mégis évszázadokig, évezredekig beszéltek róluk!”

„Zsávoly, nem pianissimo, de azért halkabban. Oké, hogy a rángógörcsöd is szöveghű, de azért ne a saját paródiádat nyújtsad.  Spiegelberg egy pokróc seggfej. Egy freak. Egy zsebdiktátor, aki a saját főnökét is fúrja.”
„Igenis – sóhajtja Zsávoly, és nagy levegőt vesz. – Miközben jópár királyt és fejedelmet simán átugrott volna a történelem, ha a történészek ki nem akarják tölteni az örökösödési táblák hézagait, hogy a könyvük néhány plusz oldallal vastagodjon, és ezért fizessen nekik a kiadó…”
„Túl szakmai, ezt lehet, hogy húzzuk”, dünnyögi Gróf a nézőtéri pult fényénél.
Zsávoly udvariasan végigvárja a dohogást.
„Ha téged meglát egy vándor, ahogy ide-oda röpködsz a szélben, »Ennek se víz bugyborékol a koponyájában«, mormolja majd a bajusza alatt, és sóhajt a gyalázatos idők miatt.”
 „Mesteri, Spiegelberg, mesteri! – csap Zsávoly vállára az egyetemi hallgatóink egyike, talán Barna? – A gecibe, mire vártok még?”
Teljes mellszélességgel csatlakoznak. A darabból úgy veszem ki, nyolcvan a létszám, amikor csúcson vannak.
Mikor visszakapcsolom a mobilt, megint anyám nem fogadott hívásait látom. Ennyire nincs fogalma a próbarendemről? Vagy azért sürgős, mert megint apámmal van a baj?
„Igen, fiam. Bevitték a kórházba.”
Lívia azt mondja a büfében, hogy ha mondjuk sírnia kell, valószínűleg nem pont a szereppel rokon lelkiállapotból „állítja elő” – így mondja – a sírást, hanem valami egészen másból. De miből? És ezt pont most mondja! Nem igazán nekem, hanem a büfés lánynak. Aztán meglátja az arcomat.

Metró

 Edzés után hullafáradtan. Ezt most tényleg túltekertem. Holnap utazunk, és Görögországban sem akarok lógni.
Ledőlök. Annyira csúnya lány ül velem szemben, hogy inkább átülök mellé, legalább látni ne lássam. Ezt nem hiszem el: most pedig egy Kertész Imre-arcú stüszivadász mosolyog rám szemből, hibátlan zöld zekében, kalapban, és tollal fölszerelve. Ez jó. Széles mosoly önti el az én arcomat is, biccentek neki. Nem érti.

Megyek ruhapróbára. Ez lesz a második. Összefércelve lóg rajtam Karl Moor barna lebernyege. A jelmeztervezők álma vagyok, minden öltöny azonnal jó rám. Sosem szoktam fanyalogni, pedig Brúnó még a jelmezét is megtépte egyszer, amikor szűknek bizonyult.
„Magának eszményi az alakja, Alex – mondja Rózsika, a szabónk, gombostűvel a szája sarkában. – Csak nehogy tovább fogyjon.”

Összeomlasz

„Itt akkor összeomlasz”, mondja Gróf.
„Jó, de van rá szövegem?”, faggatja Lívia.

„Szerinted?! – képed el Gróf. – Szerinted?! Menjünk vissza odáig, hogy »minden azért él.« »Minden azért él, hogy utána szomorú körülmények között kivesszen«, jó?”

 

 

Szabó Attila fotója

Szabó Attila fotója

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*

HTML tags are not allowed.

Copyright © 2007-2014. Minden jogot fenntartanak a szerkesztők és a szerzők.

Scroll to top