A Vörös Postakocsi Zsöllye rovata a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színházban dolgozókat mutatja be: a színészeket és azokat, akik nélkül ugyancsak nem lenne előadás: az ügyelőt, a súgót, a színpadmestert és a többieket.

Ezúttal Gulácsi Tamás színművészt, aki számára a színész-lét a minden, aki szerette a baltát a fejben, s aki a zenében mindenevő. Beszélgettünk még kutyáról, esküvőről, Nyíregyházáról, Don Quijoteről és az élet árnyoldalairól is.

Dőljön tehát hátra, Kedves Olvasó: a színpadon Gulácsi Tamás! 

 1. Gulácsi T Balta a fejbe

Lehet, hogy meglep az első kérdés: melyik a kedvenc kutyafajtád? Azt olvastam, állatorvos is akartál lenni egykoron.

Húúú. Az, hogy állatorvos akartam lenni, picit túlzás, de valóban megfordult egyszer a fejemben, igazából nem tudom, miért. Valószínűleg ez is egyike a számtalan fellángolásomnak. Az viszont tény, hogy kedvenc állataim a kutyák.

Vannak ilyen fellángolásaim, de most már tudom a helyén kezelni őket. Egy évig nem sportoltam, aztán szembe jött velem az Iron Man, s akkor rögtön arra gondoltam, meg kell csinálni. Nem azon törtem a fejem, hogy tűzzem ki célul a heti kétszeri mozgást, hanem rögtön az Iron Mant! Most már kielemzem a hirtelen ötleteimet, mert rájöttem, jobb megmaradni a középútnál. Nem a beszürkülést értem a középút alatt, hanem hogy legyen meg a szenvedély és a lángolás, de résen kell lenni, meddig mehet el az ember, vagy mennyire érdemes. Amúgy a szibériai husky a kedvencem – mert gyönyörű. Gyerekként olvastam a fajtáról, de nem mentem bele a részletekbe, most már azért többet tudok róla. Olyan, mint a farkas, csodaszép, világító kék szeme van.

De nem volt még huskyd!

Egyáltalán nem volt kutyám. A nagyszüleimnél macskák voltak, egyszerre 12-13. Mi a negyediken laktunk, a szüleim ellenálltak minden kísértésnek, pedig vittem őket kutyakiállításra, megvettem a pórázt és az etetőtálat, hátha akkor könnyebben beadják a derekukat, amikor pedig az egyik barátoméknál kiskutyák születtek, letettem a bejárati ajtó elé az egyiket, becsöngettem és elbújtam – de a lábtörlőn ülő kiskutya látványa sem hatotta meg őket. Amikor kertes házba költöztünk, akkor már nem otthon éltem. Most már talán lehetne kutyánk, de Anita (a menyasszonya, Kosik Anita színművész) allergiás. Vannak persze hipoallergén kutyafajták, ezzel tisztában vagyok, mert ha bármilyen ötlet felmerül, Anita nekiáll mindent megtudni róla, s hajnal négyre profi a témában. Szóval most éppen lehetne, de nagyon kis lakásban lakunk, és annyira kevés az időnk még egymásra is, hogy nincs realitása. A kutya sok szeretetet ad, de rosszul érezném magam, ha nem tudnék eleget foglalkozni vele. 

Rád tényleg lehet azt mondani, hogy már kisgyerekkorod óta színész akartál lenni. Hogy is volt ez?

Már csak emlékképeim vannak az elhatározásról, de az biztos, hogy az általános iskolában kezdődött. Volt ott egy színjátszó kör, a Gések. Azért nevezték így, mert a G osztályosok szervezték. Ki lehetett próbálni, elmentem, ott ragadtam, imádtam. Viszonylag hamar kiderült, hogy van tehetségem hozzá, onnantól kezdve nem volt kérdés egy percig sem, hogy csinálom-e vagy sem. Közben az is egyértelművé vált, hogy a művészeteken kívül, máshoz nem is nagyon értek. Ez kicsit rossz, mert apukám mechanikus ember, számítástechnikai boltja van, ő az a tipikus apa, aki megjavítja a hűtőt, a villanyt, a mosógépet, a fűnyírót. Sokáig nehéz volt elfogadnom, hogy ezek a dolgok engem egyáltalán nem érdekelnek. Ellenben az emberek nyelvén szerintem elég jól tudok. Abszolút szerencse, hogy rátaláltam a színházra, és onnantól teljesen egyenesen haladtam az úton. Az első pofon az volt ebben a „színházasdiban”, amikor nem vettek fel a Színművészetire az Ascher Tamás-Novák Eszter osztályba. Nagyon vicces, hogy hosszú évek múlva Eszternél játszottam főszerepet. Ő azt mondta akkor, a harmadrostán, hogy kicsi vagyok még, menjek élni, lássak világot, meg ilyesmi. Utólag azt hiszem, teljesen igaza volt. Most, ha ránézek egy 18 éves gyerekre, értem ezt a mondatot. Látom az illetőn, hogy keveset csalódott, kevéssé tiporta meg az élet, kevés olyan dolog történt vele – ez mondjuk rám nem volt igaz –, hogy önmagába nézzen, pedig mindez szükséges ahhoz, hogy színész legyen. Volt aki hatodjára próbálkozott, akkor se vették fel. A felvételi kőkemény, amivel én akkor szembesültem először: reggel nyolctól hajnalig – így megy egy hétig. Megesett, hogy egy éjszakai megbeszélésen egyszerűen elaludtam, vagy elkezdett vérezni az orrom, nem bírtam fizikailag és egészségileg. Felmentem Pestre, életemben mondjuk negyedjére, és elkéstem a legelső óráról, pont a Ladányi Andreáéról. Később beszélgettem Ascher Tamással, ő megnyugtatott, nekem igenis a színészi pályán a helyem. Azt gondolom, ha valaki tényleg, igazán színész szeretne lenni, az úgyis meg fogja találni az útját. Aki feladja mondjuk három kudarc után, azt gondolom, az ne legyen színész, mert akkor nem ég benne valami olyasmi, ami ahhoz kell, hogy jó színész legyen. Most már utólag mondhatom, hogy velem a lehető legjobban történtek a dolgok. Azt persze nem tudni, mi lett volna, ha akkor felvesznek a Színművészetire. De tény, hogy most a helyemen vagyok. 

2. Gulácsi T Padlás (Kaposvár)    

A Pesti Magyar Színiakadémia, amit nagyon szerettél, ennek a sikertelen felvételinek volt köszönhető…

Igen, meg hogy Zocsival (Rák Zoltán színművész, a legjobb barát) ennyire összefonódott az életünk, ez biztos, hogy valami karma. Itt lehetne kopizni, amit Zocsi mondott, sőt, aki kíváncsi rá, olvassa el azt a cikket! (Az interjú itt olvasható: http://www.avorospostakocsi.hu/2017/02/01/szinhaz-mindig-volt-es-lesz-is-beszelgetes-rak-zoltan-szinmuvesszel/ – K.D.)

A Pesti Magyar Színiakadémián töltött három esztendő életem legjobb időszaka volt. Megtanultuk a színészi alázatot, azt, hogy mit jelent színházban létezni, emellett színészóriásokat láttunk, mellettük statisztáltunk a színpadon. A tisztelet és alázat, ha csak egy színházon belül is, de nagyon fontos dolog. Meg szükséges. Tulajdonképpen állandóan a hála állapotában kellene lennünk, vagy ha nem is állandóan, de lehetne időt szakítani arra, mert ajándék, hogy itt lehetünk. A vidéki színháznak is vannak nagyjai, kiváló színészek. A színház az színház: egy osztályteremben éppúgy, mint a művelődési házban, vagy bármilyen helyszínen. Nekünk mindenütt a lehető legtöbbet kell nyújtanunk! Persze kérdés, mi az a legtöbb, mert szerintem egy színész igazán sosem tudja azt, hogy mivel ad igazán. Lehet, hogy egy olyan megmozdulásom, gesztusom, gondolatom üt be a nézőnek, amiről az életben nem gondoltam volna, hogy neki az bármit jelentsen.

A főváros után jött Kaposvár, ahol te voltál az egyetlen, akit a végzősök közül Schwajda felvett a társulatba.

Igen. Elég nagy nyomásra tette ezt meg, de az ottani tanárok, rendezők, s néhány színész sokat harcoltak, hogy oda kerüljek.  

3. Gulácsi T. Erzsébet operett (Kaposvár)

Ezek szerint – és most hagyjuk a szerénységet – ők téged tartottak a legjobbnak az osztályból?

A legjobbnak tartottak-e? Biztos, hogy jónak, de nem feltétlenül a legjobbnak. Kétségtelen, hogy talán én álltam a legközelebb ahhoz a szellemiséghez, a „kaposvárisághoz”, és szerettem is volna ott maradni. Sok jó képességű ember volt az osztályban, aki Pestre vágyott, s még elsőben leszögezte: esze ágában sincs vidéki színházba szerződni. Én nagyon megszerettem a rendezőket, a tanárainkat, már harmadévesen benne voltam három darabban – míg a többiek egy-kettőben -, így még inkább a társulat tagjai között mozogtam.

Később a világ legrosszabb dolgai történtek ott velem, de addig a pontig, amíg leszerződtem, nagyon egyenes út vezetett, úgy érzem. Utána kezdődött életem talán legnehezebb szakasza. Örülök, hogy a pályám elején történt, mert mondjuk ötvenöt évesen kicsit nehezebb lett volna kijönni belőle.

Idézlek: „Már a kaposvári főiskolai felvételin kiderült, hogy amiről azt hittem, a kisujjamban van, nem így volt, újra elő kellett venni az alázatot – a jó színész holtáig tanul.” Mit jelentett a pályádon ez a rádöbbenés?

Nevezzük első törésnek a sikertelen színművészetis felvételit. Majd a Pesti Magyaron az első éven volt egy nagyon rossz időszakom, nem értettem, mi van velem, le voltam blokkolva, úgy éreztem, erről a szakmáról nem tudok semmit, pedig addig azt hittem, hogy tudok, de aztán hál’ Istennek szép lassan helyére kerültek a dolgok. Minden jól ment a maga útján, s talán egy kis gőg is volt bennünk, hogy együtt játszunk híres színészekkel, sikeres vizsgaelőadásaink vannak, megkaptuk a táptalajt, hogy kinyíljunk. Viszont ez után a kinyílás után Kaposváron az élet emlékeztetett arra, hogy bizony vannak más nézőpontok, más helyzetek, más világlátások, más színházi megközelítések. Azt hiszem, volt egy pici mellényünk, és aztán jöttek emberek, akik annyi új dolgot mondtak a felvételi időszakban egy hét alatt, hogy csak kapkodtam a fejemet, hűha, még bőven van mit dolgozni! Ami valahol kellemes meglepetést is okozott. De azért csak nagy döntés volt, három év után, kezünkben a színész II. papírral újra iskolásnak lenni. A felvételi hetében egyértelművé vált, érdemes.

Nemcsak a diploma megszerzése miatt akartatok kaposvári diákok lenni?

Á, nem, az egy szükséges plusz, a tanulási folyamat volt a lényeg.

Idézlek újra: „Akkor azt gondoltam, egyedül megoldok mindent, nem csapatmunkának vettem a színházat – rosszul gondoltam.”

Ez a színházi időszakban volt már, s valóban, egyszerre fontos mind a kettő. A szerepnek van egy rétege, amit egyedül te képviselsz, te tudsz megoldani, viszont ez kölcsönhatásban van a többiekkel, együtt pulzál a dolog, csak az egyik részére nem lehet figyelni. Ez egy nagy játék, és nemcsak a színészek között, hanem a világosítók, kellékesek és a többiek együttes munkája. Persze mi állunk kint a színpadon, az tény, de a legjobb, legdrámaibb jelenetet is szét lehet kúrni például úgy, hogy rossz zenét indítanak el véletlenül, vagy abban a pillanatban egy kellék úgy esik ki a kezedből vagy törik el, hogy kizökkensz. Itt kezdődik szerintem a jelenlét művészete, hogy ezt úgy tudd folytatni, hogy ne a bevett sémáid működjenek folyamatosan, ne essél szét, mégse rontsd el a jelenetet. Steve Jobs mondta: „azt a legnehezebb megtanulni, hogy engedd el a dolgokat.” Ha a kellék ki akar cseszni veled, tudd úgy felhasználni, hogy a javadra forduljon. Sokszor előfordult az életemben, hogy nagyon rossz dolog történt velem, pedig kis odafigyeléssel rájöhettem volna, miként alakíthatom másképp.

4. Gulácsi T. Hair

Miért jöttél Nyíregyházára?

Kirúgtak Kaposvárról, akkor picit összeomlottam, majd közel egy évig színházon kívül rekedtem. Ha nem is teljesen előzmény nélkül, mégis váratlanul jött Tasnádi Csaba hívása. Nem tudom, az ő bölcsességét dicséri-e, de el tudom képzelni, hogy igen: egyből két darabbal kezdtem, Novák Eszter, illetve Halasi Dániel rendezéseiben. Az első két hétben még elég görcsösen mentek a dolgok részemről, de aztán jöttek a dicséretek, az elején kapkodtam is a fejem, hogy tényleg? Ez jó? Aztán hál’ Istennek újra kinőttek a szárnyaim. És Zocsi is visszakerült az életembe, helyrejöttek a dolgaim. Nagyon féltem, hogy új hely, új közeg, de segített, hogy voltak itt egykori kaposvári iskolatársak.

Eszterrel a Tűzoltó leszel vagy katona c. pályaválasztási tanácstalanságot játszottuk, ami speciális dolog volt abban az értelemben, hogy nem egy kész darabbal kezdtünk el dolgozni, hanem improvizáltunk folyamatosan. A legtöbb színész elszokott az effajta színházcsinálástól, pedig rendkívül izgalmas. Nagyon kevesen vannak szerintem, akik szabad idejükben színházi tréningekre járnak. Ez abszolút ilyen jellegű munka volt, többekben a félelmet láttam. Halasi Dániel az Óz a nagy varázsló c. mesét állította színpadra, én voltam a címszereplő.

Tasnádi Csaba már az elején mondta, igazából tőlem függnek a dolgok. Bizalmat kaptam, hál’ Istennek tudtam élni vele, a társulat is hamar befogadott.

Melyek voltak eddig Nyíregyházán a kedvenc darabjaid?

A Balta a fejbent mindenképpen kiemelném, kihívás volt, és első találkozásom Koltai M. Gáborral. Részemről minden szempontból kiemelendő ez a darab. Vannak olyanok, amelyek más miatt jók vagy érdekesek, mint a Bál a Savoyban, ami az első táncos-komikus, igazán komoly megmozdulásom volt itt. Az Egérfogó izgalmas volt, szerettem azt a karaktert, nagyon megerősített.

A hősszerelmes szerep valahogy eddig elkerült, pedig nagyon vágyom rá, Rómeó már kimaradt. Persze lehet, hogy nem vagyok az az alkat, és talán el kellene már fogadnom, de azért úgy vágyom egy szerelmi drámára, vagy valami hasonlóra!

Nagyidai Gergővel nagyokat nevettünk azon, hogy ő nem elsősorban énekes színész, közben tele van énekes szereppel. Anita szerint neked jó tenor hangod van, ezek a szerepek téged mégis elkerültek. Korábban, és úgymond szabad idődben sokkal több énekes feladat talált meg.

Én sem értem, miért. Azt nem mondanám, hogy csak és kifejezetten énekes-színészi szerepekre vágyom, de többet elbírnék belőlük, az biztos. Igazából olyan szerepeket szeretnék eljátszani, amik feszegetik a korlátaimat. Nyilván mindenkinek kell a feladat, a kihívás, hogy fejlődni tudjon. Lehet valaki rohadt jó színész, de ha éveken át nem kap megfelelő feladatot, ha nem játszik, nem fogják tudni róla, hogy valóban az. Sajnos egy ponton az ember önmaga is kezdi elhinni, hogy talán nem is olyan jó. Nem vagyok elégedetlen, de azért azt szeretném, ha minél többször helyzetbe hoznának.

5. Gulácsi T Túl zajos magány

Te sem kerülheted el a kérdést: mi a Móricz Zsigmond Színház szerepe, feladata?

Mindenképpen fontos feladata: a hétköznapi média ellen menni. Nagyrészt általánosságokat tudok mondani, de ezt kell tennem. Az a fajta butítás, egyszerűsítés, gondolkodásnélküliség és olcsóság, ami rengeteg tévéadón megjelenik, vagy közösségi oldalakon belinkelt álhírekként felbukkan, elkeserítő. Én nagyon hiszek az emberekben, és nagyon hiszek a nézőinkben is. Az meg elkerülhetetlen, hogy a mai világban Magyarországon az emberek tök egyszerűen csak kikapcsolódni szeretnének. Oké, de hogy a kikapcsolódás melyik formáját válasszák, arra igenis opciókat kell adnunk. Úgy érzem, a mi nagy feladatunk, hogy a „könnyű” dolgokat, legyen vígjáték vagy zenés darab, olyan színvonalra és gondolatiságra tudjuk emelni, amennyire csak lehet. A célunk – amellett, hogy a néző nevesse ki a stresszt magából -, egy picit változtassunk is rajta, pendítsük meg benne a mélyebb rétegeket is. A mélyebb réteg nem feltétlenül azt jelenti, hogy sírni kell, meg holnaptól megváltani a világot. Inkább azt, ha csak kicsit szembenéz egy dologgal, amivel eddig nem mert, amit akarva-akaratlanul a színházi előadás előhoz belőle, és ettől már másabb, több lesz az élete, az már elég, az már siker.

A másik, ami iszonyat nagy feladat, trendivé tenni valahogy a színházat a fiatalok számára. A TÁMOP-os rendezvények keretében minden előadást előkészítünk számukra, feldolgozzuk velük. Ezeket az alkalmakat szeretem például arra felhasználni, hogy egész egyszerűen megtudjam, mi jár a fejükben. Még csak 32 éves vagyok, de már én is érzem a szakadékot. Valahogy fel kell térképezni őket és aztán olyanféle színházat csinálni, ami révén majd 30 éves korukban is fontosnak fogják tartani, hogy eljöjjenek az előadásokra. Még az jutott eszembe, hogy a fiatalok egy színházi darab címén ne ijedjenek meg! Ha látják kiírva, hogy Csehov, Shakespeare, stb., ne az legyen bennük, hogy uuuh, jajj – érted, mire gondolok?   

Összefoglalva tehát az a színházunk egyik feladata, hogy értéket képviseljen még a könnyű műfajban is, a másik a fiatalok, a mostani gimnazisták körében népszerűvé, trendivé tenni a színházba járást.

Szerepálmod a hősszerelmesen kívül?

A Don Quiote a La Mancha lovagja musicalben. Azt nagyon szeretném. A Jézus Krisztus Szupersztárban Jézus szerepe is jó lenne.

Közben egyébként szép lassan kezdenek lekopni rólam a szerepálmok. Többször volt már, hogy valamire vágytam, és nem kaptam meg tőle azt, amit akartam és gondoltam róla. Próbálom kicsit életfilozófiának is felfogni a dolgot. Azt a fajta elvárást, ítélkezést el kell dobni, hogy előre beállítom valamilyennek a szereplőt, mert meg kell próbálni minél több dolgot kivenni belőle. Ha van egy kis szerep, és én előre el kezdem gyártani az elméleteket, hogy milyen lesz a próbafolyamat, úristen ez a rendező mit keres itt, mit fog csinálni, stb., az régen rossz. Van egy mondás: ha Istent meg akarod nevettetni, mesélj neki a terveidről. Szerintem zseniális.    

Mesélj a terveidről! Don Quiote, Jézus, meg úgy hallom, nősülni akarsz.

Vannak ilyen terveim. Igen. Úgy fogalmaznék, hogy innentől már gyerekjáték a dolog, irtó nagy fordulatot az augusztusi esküvő nem jelent az életemben, persze örömet és ünnepélyességet igen. Szerintem amíg az ember eljut addig a pontig, hogy ezt a döntést meghozza, amíg lefutja a kis játszmáit önmagával ezzel kapcsolatban, addig van igazi jelentősége. Ha végül tényleg teljes mellszélességgel, kézzel-lábbal, nyílt tekintettel mondja, hogy ez van, ezt szeretné, mert mellette döntött, az már a könnyebb, egyenesebb út.

Most annyira be vagyok én is havazva, hogy nagyon apránként haladunk a szervezéssel, január-februárban több előadásom volt, mint szeptembertől decemberig. Ez persze nem panaszkodás. A színésznek két baja van: ha túl sokat játszik, vagy ha túl keveset.  December óta nem volt 2 szabadnapom egymás után, ez így nehéz. Ha túlélem a márciust, akkor már csak játszom, s az könnyebb lesz.

Hogy érzed magad Nyíregyházán?

Jól. Igazából tök jól vagyok, de tényleg. A Keletiben voltam nemrég, a boltban ott volt egy hajléktalan is, valami olyasmit mondott, hogy most minden rossz és jobbakat kíván. Mondtam, nem kell, jól megvagyok. Minden attól függ, mekkorák az igények. Hosszan tudnék panaszkodni, miként a jó dolgokat is sorolni. Van egy szerelmem, van hol lakni, megélek – így is fölfoghatom. A színházban is abszolút jól érzem magam. Olyan már nekem, mint a fürdés, de ne a rutinra gondolj, hanem hogy annyira össze van fonódva az életemmel, természetes velejárója. Egyelőre most itt bőven van mit megvalósítani, a színház terén meg minden téren. Van dolgom és adok is magamnak.

 6. Gulácsi T. Függöny fel

Névjegy:

Békéscsaba,1984. december 29.

1991-1997: Gések diák színjátszó csoport

1997-2003: Csabai Színistúdió
2003-2006: Pesti Magyar Színiakadémia
2006-2009: Kaposvári Egyetem Művészeti Főiskolai Kar, színész szak

2009–2012: Kaposvári Csiky Gergely Színház

2013-tól: Móricz Zsigmond Színház

 

Fényképek: Móricz Zsigmond Színház, magánarchívum