tekinteted tulajdonába veszi                                      
amit lát
miközben átrohan rajtad az idő

ha megtanulod a nyelvét
talán egyensúlyba kerülsz
a természettel

áá
túl messze vagyok
mondtad
velem szemben ülve

szivart szorongattam
kezemben
amivel borral
teli poharad
a földre vertem

valóban
néztem rád
bár
ne lennél ilyen messze

a gyilkosok
eltemettek
azt hitték
végleg leszámoltak velem
nem tudták
hogy
én vagyok a mag

akit
az éjszaka
szemlencséjének pitvarába rejt
és a hajnal
ébredő-szemének könnye
a reggelbe mosva
szül meg
újra

a kinti levegő
mindent megérint

szele
láthatatlan zugokba segíti
a pihenésre vágyó
porszemeket

a benti levegő szóra sem érdemes
arcodon szárad
korodnak
minden átélt hangulata

wine_glass-t2