Nagy várakozás előzte meg Kun Árpád új regényét, különösen annak fényében, hogy előző, Aegon-díjas Boldog Észak című könyve végén megígérte a folytatást, hogy „belerángatja” családtagjait egy történetbe, amely arról fog szólni, hogyan jutottak ama boldog északi tájra.

kun4

S bár ezúttal is megjegyzést illesztett a könyve végére, minden „magyarázkodása” ellenére nyilvánvaló, hogy erősen hozott anyagból dolgozott, csak maga bírt regénye hőse lenni, bármennyire is sok benne a fikció.

A történet alapvetően egyszerű, magját az az eseménysor képezi, melyben leírja, hogyan jut elhatározásra az immár négytagú család, hogy a kétezres évek második felében elhagyja az országot és Norvégiában keresse boldogulását, boldogságát. A konkrét időpont 2006 szeptembere, közvetlenül az elhíresült augusztus 20-i tűzijátékot elsöprő tragikus vihar után (melynek eseményeit testközelből ábrázolja Kun), de még előtte vagyunk a tv-székház ostromát és az októberi zavargásokat kiváltó, kiszivárogtatott miniszterelnöki vallomást követő különös eseményeknek. Szinte kínálja magát, hogy az azóta eltelt csaknem tizenegy év fényében megvizsgálja az olvasó, hová is jutott az ország, szebb, jobb, s főleg boldogabb lett-e, holott Kun Árpád kerüli annak még a látszatát is, hogy politikai felhangot artikuláljon könyvébe, s véleményt, ítéletet mondjon egy boldog, biztonságos északi ország ölmelegéből. Persze ez is relatív és ma már nem állja meg a helyét e mondat teljesen, mert még előtte vagyunk a Breivik-féle mészárlásnak, mely épp az addig nyugalmasnak tűnő Norvégián kívül az egész világot megrázta.

A könyv két alapvető idősíkot mozgat felváltva, a gyerekkortól az utazás jelenidejű meséléséig. Mesélést mondunk, mert Kun Árpád mestere a történetmondásnak, s ráadásul nem marad meg a felszínen, de szinte pszichoanalitikus módjára elemzi, boncolgatja, próbálja értelmezni a vele történteket, viszonyát szűkebb környezetéhez és a tágabb világhoz. Visszamegy egészen a kisgyermekkorig, a soproni évekhez, a szülőkhöz és a bátyhoz való összetett és egyre elhidegülő viszonyához, ahogy – az ő szóhasználatával élve – leszámol velük, miközben a mondataiból tagadhatatlanul süt az irántuk érzett szeretet. Ahogy egy csalódott, megcsalt szerelmes dolgozza fel, végzi el a gyászmunkát, végigjárva a stációkat a hiány okozta fájdalom feldolgozásán át az öngyűlöletből önsajnálattá válásig, majd továbblépve a megvetéstől a közönyig, hogy végül elvárások nélkül újra szeretni tudjon, immár az önzésen túli egyetemes szeretetfogalom jegyében.

Kun Árpád kivált sok gondolatot szentel az önelemzésnek, önvizsgálatnak, de ez sehol nem tűnik modorosan unalmasnak, sőt, olvasás során az emberben felmerülhet a ráismerés, hogy jé, ez velem is így volt, csak nem gondoltam végig ilyen alapossággal, nem tudtam megfogalmazni még magamnak sem soha. A már említett szülő-gyermek kapcsolat – a gyerekkori, apai verések elviselésén túl („Az érzelmi leszámolás módszerét nemcsak a családomon belül, de azon kívül is előszeretettel alkalmaztam. Ennek következtében nem lett belőlem nagy társas lény.”) – , a kamaszévek apró, ám a főhős lelkében világrengető lázadásai, szerelmek megélése mind egy már-már fejlődésregénynek is mondható narratívát eredményeznek. Amit mi magunk néhol kissé soknak érzünk, az az elbeszélő (aki a regényben a saját nevén szereplő Kun Árpád maga) irodalomrajongásának oly mértéke, hogy aktuális szerelmének képes órákon át klasszikusok verseit, vagy épp a sajátját szavalni; néha olyan érzésünk van, hogy nem minden lány vevő erre a lelkesedésre, vagy csak e sorok írója elfelejtette, milyen is volt ő fiatalon, s kellemetlen a szembenézés.

Mert Kun igenis szembesíti saját történetén keresztül az olvasóját önmagával, olykor nem riad vissza a sebek feltépésétől sem, amikor legbensőbb titkairól vall olyan természetességgel, melyet egyre zárkózottabbá váló világunkban mind kevesebben merünk felvállalni. Legyen az akár egy nyilvános vizsgán való bevizelés, franciaországi lemezlopások egy áruházból (majd félig-meddig szándékos lebukás), a kezdődő szexualitás félresikerült próbálkozásai, de a már említett családi indulás, a kezdetek is egy salétromos műemlékházból, ahol a félanalfabéta anya és a besúgó apa, a súlyosan cukorbeteg, sokszor komiszkodó báty nehezíti a gyermek önmeghatározását, ki is ő valójában, mert úgy érzi, nem önmaga, hanem egy másik én él benne, és ez az érzés sokáig, egészen felnőttkoráig elkíséri. „Kun Árpád autofikciójában szinte emblematikusan gyűjti össze azokat a kínokat, szégyeneket, válságokat és tanulási folyamatokat, amelyekkel a ma élő nemzedékeknek meg kell küzdeniük a férfiszerep ügyében.” – írja Radnóti Sándor (Élet és Irodalom, 2016. dec.16., 21.old.).

Persze lesz megoldás, az önazonosság ritka pillanatai fel-felsejlenek, majd végül, leküzdvén az impotenciának hitt aszexualitást (a probléma már az előző könyvben, a Boldog Északban is feltűnik), végül kétgyermekes apa lesz belőle, de addig még keserves az út. Érdekes módon az aszexualitás sem állja meg a helyét teljesen, mert hősünk képes az ejakulációra, ha azt felláció útján csalják ki belőle, ám a tényleges nemi aktus alkalmával mindannyiszor csődöt mond. A nemi érintkezések fontos szerepet kapnak a regényben, s mindezt úgy ábrázolja Kun, hogy – szókimondása ellenére – nem billen trágárságba a szöveg, akkor sem, ha a fasz, leszopás vagy baszás szavakat olvassuk, a kontextusba beleillik, nem lóg ki. („Fürge ujjakkal lehúzta a sliccemet, avatottan előhalászta a farkam, és a szájába vett. (…) – Olyan hirtelen voltál, hogy mindet lenyeltem.”)

A jelenben már Borival és két gyermekükkel indulnak útnak Norvégiába, ahol a feleség állást talált, a regényíró pedig (aki közben félbehagyja a regényben íródó regényét) a gyermekek főállású apjává lesz kint.

De addig még sok minden történik, mindenre kitérni itt lehetetlen, mert annyira sokrétű, szerteágazó cselekményű a könyv. Így is csak pár szálat emeltünk ki a szövevényes regényből, s nem biztos, hogy épp a legfontosabbakat, de talán sikerült felmutatni a könyv világát, aki pedig ismerte, olvasta az előzőt, bizonyára várakozással veszi, vette kezébe e mostanit.

Kun Árpád új regényével ismét bebizonyította, hogy lehet igazi irodalmat művelni olvasmányos stílusban is, hogy esztétikai érték és közérthetőség a kortárs magyar prózában nem ellentétes, egymást kizáró tényezők, de a mesterségbeli tudás egyik mércéje is lehet.

Ennek ellenére az új regényben nem tudta elérni azt, amit a Boldog Észak nyújtott, Kun Árpád nem tud Aimé Billion-formátumú regényhőssé válni, s ha hozzávesszük, hogy az előző könyvben elérkezik a boldog végkifejlet, a Megint hazavárunkban csupán annak ígérete sejlik föl („Sóhajtottam. – Szerinted meddig fogjuk itt kibírni?”), akkor némiképp csalódhatunk várakozásunkban.

De mindent összevetve, a Megint hazavárunk azért olyan regény, amelyet elolvasván az ember sajnálja, hogy a végére ért.  (Magvető Könyvkiadó; 2016)