You Are Here: Home » A Bakon Leső » Magyarország, nulla év – az 1945 című filmről

Magyarország, nulla év – az 1945 című filmről

Egy cím, ami ebben az esetben egy filmcím, nem is kezdődhetne sokatmondóbb sejtetéssel, mint hogy nem betűkből, hanem számokból áll. Az asszociációs horizont ilyenkor mérhetetlenül kitágulhat, holott a számok épp a mérhetőség leírására lennének hivatottak. Gondoljunk itt A 22-es csapdájára, Aronofsky π-jére (bár az talán több, mint egy szám), Kubrick 2001: Űrodüsszeiájára vagy akár az 1984-re. Ugyanakkor, ha évszámról van szó, mint a legutóbbi példánál, valószínű, hogy az alkotás nyomán az beépül a kollektív tudatba, ha pedig múltbeli ez az évszám, ahogy ezúttal is Török Ferenc filmje esetében, akkor az alkotó vele a kollektív emlékezetre apellál.

1945_3

Hatványozottan igaz ez történelemfordító eseményekhez tartozó évszámokra. Dédapáink nem engedtek a ’48-ból, nagyszüleinknek a Tanácsköztársaság és Trianon az a ’19, ami egy híján ’20, szüleinknek ’56, ami a tabu sejtelmességének mértéke és ’89 a szabadság eufórikus váltószáma. Mint ahogy a kitágult világ miatt nem csak minden nyugati, hanem jobb híján jómagam is tudom, hogy hol voltam éppen 2001. szeptember 11-én, mint ahogy az utánam születettekben is kitörölhetetlen nyomot hagyott annak emléke, amikor félbeszakadt a Disney matiné, mert meghalt az ország első rendszerváltás utáni miniszterelnöke, Antall József.

Szekfű Gyulától Németh Lászlón át, Bibó Istvántól a Lukács-tanítványokig és így tovább, próbálkoztak az alkotó elmék a nemzeti identitás meghatározásával, illetve a magyar néplélek pszichológiájával, gyógyításával. Majd minden ezzel kapcsolatos elmélkedés a nemzeti sorstragédiákkal való szembenézést sürgeti mind a mai napig. Ezért is van szükség múltfeltáró szembenézésekre a filmművészeten keresztül is.  

Meg kell hagyni, hogy a Kádár-korszak filmrendezői nem voltak restek részt venni ebben a gyógyító mechanizmusban, természetesen a maguk módján. Fábri Zoltán, Jancsó Miklós, Szabó István és még bátran sorolhatnám, mind megpróbáltak bizonyos történelmi korszakokat feltárni és a maguk filmnyelvén értelmezni. Vegyük sorba ezeket a helyzeteket!

Az 1848-49-es forradalomról és szabadságharcról, illetve annak hatásairól az elmúlt hetven év magyar filmművészete egészen elszórtan érdeklődött. A témával a Rákosi-féle filmgyártás kétes történelemszemléletű agitkája, az Illyés Gyula tollából kipattant Föltámadott a tenger után Jancsó áthallásos parabolája (a Szegénylegények) és Várkonyi szépirodalmi adaptációi (Jókai-regényekből) a példák. Ha végigvesszük, akkor felidézhetjük Sára 80 huszárját, Kovács Andrástól A ménesgazdát, Lugossy László Szirmok, virágok, koszorúkját. Elemelkedettségükben pedig ide vehetjük Kardos Petőfi ’73-át és Bódy Amerikai anzixét. A rendszerváltás utáni mecenatúra pedig nem sajnálva a költségeket, itthoni viszonylatban vett komoly összegekkel támogatta Bereményi megosztó kritikai fogadtatásban részesült Hídemberét vagy a mostanság is a mozik műsorán futó, ám múltidéző voltában sértően átgondolatlan Kincsemet.

A Tanácsköztársaság történetének feldolgozása viszont a legtöbb magyar történelmi film rendezőjének érdeklődését felkeltette a múlt rendszerben, Makk Károlytól (A 39-es dandár) Magyar Dezsőig (Agitátorok), hogy két erőteljesen eltérő megközelítésű példát említsek. A kádári történelemszemlélet ugyanis nem akart kontinuitást vállalni a Rákosi-korszakkal, ezért a Tanácsköztársaság időszakához igyekezett visszanyúlni mint történelmi előzményéhez.

A másik népszerű téma a második világháborút értékelő alkotásoké, melyek a komoly elemzéstől, lásd Szemes Mihály filmjét (Alba Regia) Kovács András szembenézésén át (Hideg napok) egészen Keleti Márton szatirikus történetmeséléséig (A tizedes meg a többiek) egész széles skálán tudtak mozogni.

Még a Rákosi-korszak is feldolgozásra került, A tanúval, a Napló-sorozat darabjaival vagy akár a Sose halunk meg-gel, csak hogy pár példát említsek erre is. Mondjuk, ezzel a korszakkal kapcsolatban is tartozunk magunknak olyan feltárásokkal, melyek példának okáért a kuláklista áldozatainak állítanának emléket. Ez is várat még magára.

Az első világháború filmes ábrázolása azonban a végképp kerülendő témák közé tartozott és tartozik mind a mai napig. Ide némi jóakarattal a Hanussen című Szabó István-film sorolandó, illetve a nemrégiben bemutatásra került Kovács István-féle Szürke senkik. Esetlegesen, a maga humoros módján érintvén az első nagy világégés korszakát, az Anyám és más futóbolondok a családból című Fekete Ibolya-mozi is ide tartozik. A második és harmadik esetben sajnos megint csak elsatnyult a szembenézésre való törekvés, akárcsak a már imént említett Kincsemnél.

Az ’56-os forradalomnak és következményeinek mozgóképi átirata viszont üdvös témának számít és számított, főleg az utóbbi időkben. A vizsga és A berni követ is felhozható ennek igazolására, akárcsak a forradalom 50. évfordulójára készült alkotások vagy a nyolcvanas évek végének ’56-feltárásai. De már az éppen megszilárdult Kádár-rendszer is engedélyezte, hogy Herskó János elkészíthesse a Párbeszédet ’63-ban, mint ahogy 1957-ben még kijöhetett a zavaros idők dacára Révész György Éjfélkora, amit (kevesen tudják, de) szinte az eseményekkel egyidőben forgatott Révész, Gábor Miklós és Ruttkai Éva főszereplésével.

Olybá tűnik, hogy Török Ferenc is azok közé a filmesek közé tartozik, akik nyíltan merik firtatni történelmünk eddig elhallgatott mozzanatait. Az 1945 hozzásegíthet bennünket a múltunk jobb megértéséhez. Ennek fontossága pedig egyre elengedhetetlenebb a jelen gyógyulásához, mely egy derűsebb és kiegyensúlyozottabb jövőképet vetíthetne elénk. Nem lábjegyzetelem, hogy ez mennyire időszerű lenne már.

1945-Nagy-KalozyPersze nem állíthatom, hogy a többség, aki megnézi az 1945-öt, egyből felfedezni vél valamiféle érintettséget, de azért határozottan bízom benne, hogy igen. Azt sem állíthatom, hogy a vészkorszakot túlélők vagy azok utódai egyfajta elégtételt nyernek a történelem ezen fehér foltjának feltérképezésével, mint ahogy azt sem, hogy az akkori nyerészkedők bűnbocsánatra hajtanák a fejüket.

De azt kifejezetten állíthatom, hogy kellenek ilyen filmek, melyek a múlt kibeszéletlen részeit firtatják, és esetlegesen megbékélést válthatnak ki. Remélem, nem túl nagy naivitás abban bízni, hogy ami megtörtént a hatvanas-hetvenes-nyolcvanas évek filmművészetében a német újhullámban, az, némi csúszással ugyan, de megvalósulhat az elkövetkező tíz-tizenöt évben Magyarországon is. Török legalábbis megnyitotta ennek lehetőségét, mondhatni művészi érdeklődése példamutató módon felnőttessé vált.

Eddigi filmjeinek többsége ugyanis generációs film volt, melyek saját nemzedékének problémáira igyekeztek fókuszálni. Ne feledjük a Moszkva tér finom nosztalgián alapuló (siker)történetét, majd az utána következő Török-filmek szociografikus monitorizálásait, egészen a balatoni felszolgálók őrlődésétől (Szezon) a tőzsdei rizikó-ipar brókereinek kétségbeesett kapálózásáig (Overnight). Ennek a vonulatnak egyébiránt van jelenkori képviselője: Reisz Gábor, akinek a Van valami furcsa és megmagyarázhatatlanja ugyanazt a szerepet tölti be mostanában, mint annak idején a Moszkva tér. Ezért is érdekes, hogy Török lassan váltott, és elfordult attól, hogy saját nemzedékének identifikációját fürkéssze, hanem inkább olyan téma felé nyúlt, amit korelődei nem szívesen forszíroztak eleddig.

Figyelemreméltó tehát, hogy 1945-öt, Szántó T. Gábor hasonló című elbeszélésének tárgyát választotta filmes adaptációja forrásául, tevőlegesen is bevonva az írót a munkafolyamatba. (Nem mintha forgatókönyveinek nem lettek volna eddig is társszerzői. Példának okáért a hasonló, múltidéző nyomozással operáló Apacsok is Bereményi Géza közreműködésével készült.)

A film többek között azért kivételes, mert a történet, egy nap eseményeiből táplálkozva, nem csupán azt az egy napot foglalja keretbe, hanem visszamenőlegesen az egész XX. század moralitására, majd ennek a moralitásnak a válságára, új reményekbe és félelmekbe enged be- és kitekintést. Teszi ezt úgy, hogy képileg különösebben nem gyűrűzik vissza a vészkorszak pogromjainak hétköznapjaira, nem mutat meg cselekvő módon brutális atrocitásokat, hanem finoman – betartván a művészi igényesség kívánalmait – utal csak a lélekborzongató eseményekre.

A film operatőre a nemzetközi hírű Ragályi Elemér, a magyar filmművészet kánonjának nagy tehetségű alakja. Ragályi leginkább a tájak és a tárgyak szintjén operál, de nem úgy, hogy a fekete-fehér és ezért a korhangulatot direkt módon avíttasan idéző vágóképei tolakodóan hatnának. Hasonló tematikájú filmek ugyanis itt szoktak hibázni. Szimbólumrendszerükben menórák, hegedűk és Tóra-tekercsek vágóképei váltakoznak zavaróan, míg a távolban valahol keservesen sír a hegedű. Ragályi a munkájának nagy részében nem esik ebbe a hibába, néhány, a filmben felejtett szarvashibát kivéve. Ezek sajnos épp az említett cizelláltság miatt viszont megsokszorozott hangsúllyal hatnak zavaróan. 

De ne feledjük, a történet nem egy szokványos holokauszt-történet. A film készítőinek már eleve a megközelítési pontjuk sem esett a szokványosság csapdájába. Talán ez is a film legfőbb erénye. Ott folytatódik, ahol az eddigi történetek véget érnek. Feszélyező kérdései azok, amiket eddig sose tettünk fel magunknak, nemhogy válaszoltunk volna rájuk. Mi történik a háború túlélése után? Mi történik 1945-ben?

Mivel sokkal többet nem illik elárulni annál, ami a trailerben már eleve látható: tekintsük át, mi is derül ki abból a pár snittből, amit az alkotók egy csalogató, ám mégis titokzatos korlenyomatnak szántak.

Finoman összevágott képek szerint adva van egy átlagos alföldi falu népe, akik éppen a látvalevőleg köztiszteletben álló jegyző fiának a lakodalmára készülnek. A jegyzőnek, aki egyértelműen irányító személyiség, mindenkihez van egy-két jó szava vagy feddően kedélyes gesztusa, sőt, még egy nevelő célzatú atyai pofon is elcsattan. (Látható, hogy változó történelmi időkre vagyunk utalva.)

Ezt a háborút is – bár nem tiporta meg a falu lakosságát – egyértelműen elvesztettük, ugyanis már a szovjetek kezében van a karhatalmi irányítás. Nem mintha túlságosan visszaélnének vele. Egyfajta alkalmazkodó szimbiózis érzékelhető a megszállók és a megszállottak között, mondhatni tetten érhető a békeidőkre jellemző idill, a túlélés eufóriája.

A falu lelki békéjét azonban két idegen zavarja meg, akik idegenségük ellenére mégis ismerős jegyeket hordoznak magukon. Azaz a vonattal két szertartásosan öltözött zsidó jelenik meg, egy szekérre való koporsó-szerű fadoboz kíséretében. Szerepük igazándiból statiszta-szerep. Keveset beszélnek, és gyalog, szolgai módon mennek a lassan haladó szekér után. Arcukon, tartásukon és járásukon viselik ugyan a meggyötörtek sorsát, ám semmi kirívó nem jellemzi viselkedésüket, csupán az, hogy ők túlélték, és jelen vannak. Ez a kép azonban elég ahhoz, hogy a falu lakóit az eddig elfedett bűn emlékei rohanják meg, és eluralkodjon rajtuk a pánik.

1945-ferenc-torok

A titkok által övezett történeti szálat akár mondhatnánk sokat sejtetően szokásosnak is. Ezért is a kollektív elgondolkodtatottság érzése, ami megegyezni látszik a rendezői akarattal. A felsejlő titok pedig, hogy a közösség megbecsült tagjait, a zsidó patikust és családját a jegyző és társai a likvidátorok kezére adták. A falu többi lakója pedig, ha nem is vett részt ebben, de többségében asszisztált ehhez a bűnhöz, félrenézett. A jegyző cselekedetét kiváltó ok nem a korszellem által diktált antiszemitizmus, nem a propaganda által megzavart fejek tévedése, nem is személyes ellentét szülte bosszú, hanem egyszerű nyerészkedési vágy. A kordokumentumok talaján maradva: számos megtörtént esetet modelleznek így a film készítői.

A zsidó ebben az esetben nem szitokszó, hanem a lelkiismeret mardosó önvádjának megszólalása. Ennek az önvádnak a stációit különböző, de összekapcsolódó lelki passiók engedik láttatni. A jegyző ugyanis nem szennyezte be a saját kezét, nem hagyott nyomokat. Ő a bábos a történelmi idők színházában. Úgy mozgatja a szálakat, hogy a patikust beáruló feljelentést nem ő, hanem a falu iszákosa, Kustár Bandi (Szarvas József) teszi meg. Befolyásolására pedig vélhetően annak feleségét győzte meg. Mesterkedésének folyományai: tönkrement életek, lassan hamvadó önbecsülések és fel-felizzó lelkiismereti nyavalyák. Kustár az alkoholhoz, felesége az orvosi mákonyhoz menekül, míg a többiek daccal és megvetéssel próbálják igazolni azt, hogy a vészterhes időkben hogyan hagyták elhallgatatni magukban az emberség szavát. A közös bűn közös tagadást szül.

A jegyző ellenpontjaként felvillan az ifjú meggyőződéses kommunista agitátor figurája is (Szabó-Kimmel Tamás), akit erős szerelmi vágy köt a jegyző fiának jegyeséhez. Ám a történet geometriája nem hagyja, hogy egy egyenlő oldalú szerelmi háromszög kibillentse egyensúlyából ezt az önvizsgálati hasábot. A jegyző fia ugyanis nem akar az ebül szerzett vagyon örököse lenni, mint ahogy a vagyonra éhes lányt sem akarja igazán magáénak. Vágya, hogy otthagyja a falut, és új életet kezdjen, távol az apjától és távol a bűnök forrásától, úgy tűnik, nem megvalósíthatatlan.

A kollektív morális válság mártírja, a megvezetett Bandi az egyetlen, aki képes lenne a teljes bűnbocsánat és megtisztulás érdekében mindent bevallani és visszajuttatni az elorzott értékeket eredeti tulajdonosainak. Ám hiába menekül a delíriumba, hiába próbálja meggyőzni feleségét, és hiába keres feloldozást a falu tiszteletesénél, megváltást csak a halál adhat számára.

A Kustárt alakító Szarvas József elismerésre méltó módon mutatja be a lelkileg tönkrement karaktert – a feleségét játszó Szirtes Ági szintúgy, már egy-egy nézéssel vagy megvonagló arccal beszédessé teszi az általa megszemélyesített Kustárnét. A félszavakból elkapott háttértörténet, miszerint legidősebb fiuk fronthalál áldozata lett, az asszony nyomorúságos élettörténetévé préselődik össze így az anyai fájdalom és féltés satujában. A frontszolgálatból és hadifogságból hazatért ifjú kommunistát, Jancsit megformáló Szabó-Kimmel Tamás viszont sem külső jegyeit tekintve, sem pedig szerepkörének habitusát illetően sem brillírozza túl a fiatalon sokat megélt, az új világrend hitével felvértezett veterán lázadót. A lázadást, méghozzá a jegyző apa ellen való lázadást viszont, sokkal hatékonyabban viszi véghez Tasnádi Bence, aki érezhetően nyög a despotikus atyai terror akarata alatt, de nem mer visszaszólni, hanem inkább elmenekül. Szentesnét, azaz a jegyző önmagát gyászoló feleségét Nagy-Kálózy Eszter játssza profi átéléssel.

A beszédes nevű Szentes, azaz a falu irányítójának szerepére pedig a szokatlan módon kerekre hízott és kopaszra borotvált Rudolf Péter lett kiválasztva, aki gazdag színészi tárházából azokat a színészi kellékeket vette elő, amik eleddig keveset voltak használva. A kiemelkedő tehetségű, de termete és a belőle sugárzó attitűd miatt az utóbbi időben inkább szórakoztató zsenijéről híres népszerű színész, ha nem is volt telitalálat erre a szerepre, de minden estre nem egy elbukó kísérlet.

A Rudolf által megszemélyesített karakter megformálási módja leginkább a kilencvenes évek Eperjes Károlyának állt volna esetleg jobban, vagy ha még teátrálisabb szerepmegformálás hívei felé kacsintanék ki, akkor Bessenyei Ferenc juthatna még eszembe. Ámbár akkor ez már vagy egy Bereményi-, vagy egy Fábri-film lenne. Rudolf természetesen megold minden színészi feladatot, jellemformálása közben mégsem dübörög le a karakter által megkívánt despotikus erő a vászonról. Legutóbb ezt az említett erőt a délvidéki Kovács Frigyestől lehetett látni a Kojot című filmben. Ha kellett, bősz volt, és ha kellett, a maga csendességében is fenyegetően erős. Rudolf haloványabbra építi saját akarnokát, holott lenne még hely egy ilyen figuránál némi brutalitásnak és fenyegető gesztusrendszernek. Bár meg kell jegyezni, ezzel a takarékosabban égő személyiséggel valószínűleg több mozinéző volt képes azonosulni az önelemzés rítusa során.

Ha ráadásul elmélyültebb ez a mozinéző, olyan, aki képes túllépni a szórakozni vágyás aktusán, akkor annál a film valószínűleg eléri a célját. Mi történik egy világtól többé-kevésbé elzárt mikroközösségben, egy alföldi faluban, mikor végre átfúj rajta a változó idők szele? Hogyan omlik egy nap alatt össze az a cinkos összetartozás, melyet a kollektív bűnök súlya alatti hallgatás tartott össze? Hogyan szakadnak ki az öntudatukra ébredt individuumok ebből az uniformizált moralitású közösségből? A lélek ezen rezdüléseire keresi a választ az operatőr és a színészek segítségével a rendező úgy, hogy kérdései egyetemessé tágulnak a nézők bevonódásával. Azaz nem csak a történetben szereplő egyének vannak a moralitás oltáránál kérdőre vonva, hanem ezáltal a befogadó moziközönség is oda van térdepeltetve. Így áll össze lassan az egyéni lelkek önanalízisén keresztül a néplélek gyógyulása is egyben.

Ehhez teremtenek olykor magunkra zárt, füzérmorzsolgató hangulatot Szemző Tibor filozofikusan elemelkedett zenei aláfestései, éterien megkonduló lélekharangjai, lassan búgó imamalmai olyannyira, hogy akár együtt tudunk visszatérni 1945-höz, Magyarország nulla évéhez.

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*

HTML tags are not allowed.

Copyright © 2007-2014. Minden jogot fenntartanak a szerkesztők és a szerzők.

Scroll to top