You Are Here: Home » A Bakon Leső » Szégyentelen – Németh Zoltán: Állati férj című kötetéről

Szégyentelen – Németh Zoltán: Állati férj című kötetéről

allatiEgy rendkívül zárt, konceptuális könyvről beszélünk most, melyben nagyon érezhető a teoretikus elkötelezettség, a gondolatiság, a reflektáltság. Ebben a könyvben talán semmi sem az, aminek látszik – de nem egyszerű megmondani, hogy akkor viszont mi micsoda. Németh Zoltán kötetének nyolc hosszúverse hét házasság történetét vázolja fel a volt férjek monológjaiban, a középen helyet kapó szöveg pedig e történetek egy lehetséges értelmezési irányát jelöli ki.

A házassági történetek felülete nagyon ismerős: a megismerkedés, az udvarlás, az egymásra találás és a szakítás ismerős folyamatát látjuk mindegyikben, mindenhol ott az intimitás, a romantika, de ott a szükségképpen bekövetkező elhidegülés és a csalódás is. Különböző karakterű kapcsolatok jelennek meg, és jellemzően a nők határozzák meg ezeket a kapcsolatokat: van szupernő, van nimfomániás, van okos és néma, meddő és termékeny, gyengéd és durva, hatalmaskodó és alázatos. Minden történetben ott a szerelem és a házasság tisztasága, vagy legalább ennek az igénye, ott az erotikus vágy eluralkodása, ahol lehet, ott a gyerekvállalás öröme és a gyereknevelés felelőssége is, de ott a szexualitás mindent vivő, mindent elsöprő elsőbbsége is. A versek mégsem meghatóak, inkább nyugtalanítóak, felkavaróak, bizarrok és viccesek – és egészen, egészen egyediek.

Az egyediség egyik kulcsa, hogy a feleségek minden esetben állatok, az „állati férj” tehát állatok férje: medve, hal, bálna, vakond, bacilus, csiga és gólya tűnik fel a szövegekben. Az első olvasatban akár allegóriákra is gyanakodhatunk, arra, hogy a feleségek voltak olyanok, mint egy medve vagy mint egy kardhal. Miért is ne, hiszen viszonylag könnyen lehet a hasonló és a hasonlított, a jelölő és a jelölt között asszociatív, külsődleges kapcsolatokat találni, a szövegek épp elég támpontot adnak ehhez, de eleve gyakori a szerelemben az állatneveket becenévként használni, cicának, nyuszinak, madárkának vagy épp mackónak szólítani a másikat (nyilván valamilyen hasonlóság miatt ekkor is) – a csiga és a vakond, a bálna és a gólya kicsit meredekebb, de ezen, versekről lévén szó, még nem lenne okunk csodálkozni. Ismert az az ókori irodalmi minta is, amikor állatok képébe bújt istenek csábítanak el és általában termékenyítenek meg kiválasztott nőket, de számos más példát is lehetne hozni az állati és az emberi efféle egybemosására. És bár egyes szövegrészekben lehetnek efféle áthallások, tévúton járunk, ha csak így próbáljuk olvasni a kötetet.

Kézenfekvő lenne a történeteket a parafília, tehát a szexuális devianciák vagy perverziók felől is vizsgálni, és a szövegek néha valóban a perverzig menő, öngerjesztő, a szexusról egészen nyíltan beszélő részletei ehhez is elég bátorítást adnának. Ráadásul ezen se lenne okunk csodálkozni: a szociológiai felmérések szerint a felnőtt férfiak akár 60%-nál is elfordulhat legalább egy parafília-asszociált nemi vágy, és ha ennek csak kis része a zoofília, akkor is értelmezhető és létjogosult lenne az ezt tematizáló irodalom. Az állatokkal folytatott fajtalankodás büntetésének vagy engedélyezésének kérdése ma már egyre gyakrabban témája akár a napilapok cikkeinek is, a pszichológia is foglalkozik vele, de inkább csak akkor tekinti betegségnek, ha az érintett számára lelkiismereti vagy bármilyen más problémát okoz – ez mind azt jelzi, a kérdés sokakat érint. Ha irodalmi példát kell hoznunk, Borbély Szilárd Nincstelenek című regénye juthat elsőként eszünkbe, ahol a kamaszfiúk tyúkokkal és tehenekkel próbának közösülni. Létező jelenségről van tehát szó.

De ez az irány se vezetne messzire, túlságosan leegyszerűsítenénk Németh verseit, ha csak az erotikus vágy torzulásának megjelenítését, bátor, ösztönszerű, nyílt tematizálását hallanánk ki belőlük. Különösen annak fényében, hogy a szerző legalább tizenöt éve, A perverzió méltóságával (2002) kezdve és az azóta megjelent másik három kötetében is elsősorban a vágy kimondásának esztétikai kérdéseit kerülgeti. Nem az etikai kérdéseket tehát, hanem az esztétikaiakat, azokat, amelyek a szexualitás, az intimitás általában tabunak tekintett mozzanatainak elmondhatóságát problematizálják. Ismerjük a párkapcsolati tanácsadók közhelyét: két ember között, ha mindketten elfogadják, bármi, de tényleg bármi megtörténhet, nincsenek morális határok – de ezt a „bármit” el is lehet mondani? Lehet erről társaságban beszélni? Vannak az irodalomban és különösen a prózánál mindig sokkal személyesebb, az egyes szám első személyű megszólalások esetében pedig kifejezetten alanyi hatású, a szerzőt és a megszólalót összemosó líranyelvben megfelelő formák a normálisnak tekintettől eltérő, de esetleg nagyon is hétköznapi szexualitás kifejezésére, leírására? Vannak olyan szavak és mondatok, amelyeken szégyenérzet nélkül lehet a szexualitás legintimebb, sokszor önmagunknak sem bevallott mélységeiről beszélni, a fétisekről vagy akár a perverziókról? Németh az előző kötetében Csáth Géza nem a nyilvánosságnak szánt naplóit használja, azokat idézve igyekszik nyelvet találni ezekhez a kérdésekhez – és nagyon hatásos, emlékezetes és jelentős verseket írt. Radikális, meghökkentő, provokatív szövegeket, de épp azért ilyeneket, hogy azt demonstrálhassa, a vágy nem a szégyenkezéshez, hanem a méltósághoz áll közelebb – legalább addig a határig, amíg nem okoz másoknak nem kívánt fájdalmat. Márpedig Németh versei ezt a határt sosem lépik át, miközben sok más határt tudatosan és látványosan igen.

A mostani kötetben ráadásul, mint már említettem is, nem csupán a lecsupaszított szexualitásról, nem az egyszeri kalandokról van szó, mint a korábbi könyvekben olyan gyakran, hanem sokszor évekig tartó házasságokról, teljes kapcsolatokról tehát, melyben az érzelmek, a kötődések is jelentős hangsúlyt kapnak. Sőt: habár most is találkozhatunk a testi szerelemnek a szerzőtől már megszokott, fantáziadús és néhol egészen döbbenetes képeivel, ezúttal a kapcsolatok dinamikája, a férj szereplehetőségei, az áthidalhatatlannak tűnő másság ellenére is létrejövő szerelmi kapcsolatok kifutása és talán elkerülhetetlen kudarca legalább annyira fontos téma, mint a tanult és az ösztönös, de mindkét esetben tabu alá vont extrém szexualitás. De valójában a versekben sincs meg az egyik a másik nélkül, és azzal, hogy az erős érzelmi kötődéseket is behozza Németh a versvilágába, azt egy új szintre emeli. Az állat-metaforák vagy -fantáziák jelenléte tehát a szerelmesek közti távolságot, a két fél radikális különbözőségét is hivatottak jelezni, egyszerre drámaian és parodisztikusan – az egymást voltaképp kizáró két hangnem között meglepő ötletességgel, de biztos ízléssel egyensúlyozva. Mintha az „ő nem hozzád való” és a „ti nem illetek össze” típusú tanácsok ellen lázadna a szenvedély elsődlegességét és minden akadályt legyőző erejét hirdetve, de aztán az igazságával is újra és újra szembesülve: a mézesheteket minden esetben a konfliktusok és a szakítások követik – a dominánsnak tűnő nők pedig trófeaként vagy egy vacsora fogásaként végzik: ami nem működhet, az legfeljebb csak időlegesen, látszólagosan, hazugságok árán, álomszerűen működik. Az ellentétek vonzzák egymást, de attól még nem tudnak együtt élni.

Németh szeretne olyan mondatokat leírni, mint a „Gyengédebb, okosabb, izgatóbb nő nem létezhet”(66.) vagy a „Remélem, ő életem végégig nem hagy el.”(51.). De egy hagyományos szerelmes versben patetikusnak éreznénk a „mély lelki kapcsolat / alakult ki közöttünk pár nap alatt”(47.) kitételt is, ám ezzel a csavarral, a szerepvers keretei között, amikor egy állathoz fűződő, csak a fantáziák világában elképzelhető szerelem leírásában jelennek meg ezek mondatok, az új kontextust újra életre kelnek, kimondhatóak, használhatóak, érvényesek lesznek. Ez mégis csak azt jelenti viszont, hogy a kötetben megjelenő állatok antropomorfizáltak: emberi nyelven beszélnek, néha olvasnak, tanulnak, egyetemre járnak, dolgoznak – vagyis emberi módon élnek és éreznek. Németh verseiben az ember és az állat közti határ elmosódik, olyan ez a világ, mintha az élőlények újra egyetlen faj tagjai lennének, bizonyos értelemben egymás hasonmásai, akik együtt kénytelenek és tudnak is élni a természet adta keretek között. Hiszen az ember sem állhat kívül a természeten, és ezekben a versekben épp ezért dehumanizálódik, miközben, mint láttuk, az állatok antropomorfizálódnak – a találkozás valahol középen így válik lehetségessé. A határ ember és állat között az ebből a szempontból egyébként nem egyedi költői világban átjárhatóvá válik.

Nyilván érezzük, hogy az egész szituációban ott az irónia, ebben az új kommunikációs helyzetben is nagyon viccesek ezek a vallomásos, közhelyes, érzelmekkel telt mondatok, valahogy mégis működőképesek, a költői nyelv integráns részei lehetnek, drámaiságot is hordoznak. Ez azért fontos mozzanat, mert a posztmodern nagy kihívása épp az érzelmek pátoszmentes elbeszélhetősége, az irónia hatalmának kikerülése lenne – és azt hiszem, ez a költészet erre tesz kísérletet azzal, hogy meghökkentő obszcenitással ellenpontozza az érzelmek és a vágyak jelenlétét. „Imádtam.”(13.), „a vállamra hajtotta fejét”(39.), Napokig sírtunk.”(67.), „zokogtam egész este” (17.) „Csókolgatott. Hozzám bújt. Kedvemben járt.”(20.), „mindig úgy intézte, / szerelemből, hogy a közelében legyek”(11.), „még mindig reszketek a tekintetére”(71.) – ez lenne a szövegek egyik szintje: megható szerelemleírások, gyengédség, egymásra találás, sóhajok.  A másik oldalon viszont ott a nyers testiség, gátlások és szégyenkezés nélkül: „véresre haraptuk egymást” (32.), „a barnamedvék kilenc-tíz hímmel is / párosodnak egyszerre”(11.), „Minddel párosodott, a szemem láttára.”(15.), „száz meg száz kilométeren át csak szeretkeztünk” (71.), „egymás ürülékét ettük”(33.), „az állatot akarom élvezni benned” (57.), „gyakran szeretkeztünk”(71.), „mekkora Vénuszdomb! (…) Mekkora emlők!”(20.) „Az a hatalmas medvenyelv!(11.), „jaj, az én izmos gólyalányom”(67.), „egy héten át folyamatosan közösültem a szupernősténnyel”(31.), „a megszámlálhatatlan orgazmusok egyikére ébredtem”(31.), „Hét nap alatt nyolcvanszor vagy nyolcszázszor élveztem el, / nem tudom.”(32.) és a többi, és többi – a szexualitás túlpörgetése, tabudöntögetés, a szöveg teherbírásának próbája, az olvasói türelem próbája, de a tolerancia és a megértés próbája is. Hadd tegyem hozzá: a korábbi Németh-kötetek a mostaninál sokkal messzebbre mentek, még meghökkentőbb nyíltsággal beszéltek minderről. Magának a beszédnek, a vágy nyelvének öröméért, de végsoron arról, hogy a test öröme fontosabb az olvasás vagy az írás öröménél is.

A tabudöntögetés és a nyilvánvaló provokáció azonban kevés lenne egy emlékezetes kötethez. Itt azonban van más is, még líraiság is, személyesség is, fájdalom és magány is. Van gyász és, mint már többször láttuk, van szerelem is. A hagyományos költői témák nyernek tehát új formát ezekben a hosszú szabadversekben, a nyelvi szabadság verseiben, amelyek akkor lennének még jobbak, ha a hangzásra, a mondatok lüktetésére, a stilisztikai finommunkára is jutna energia. Gyakori a névelőhiány vagy -felesleg, de látni igénytelen fordulatokat, rosszul összerakott mondatokat is. De említhetném a „Sóbálvánnyá meredten követtük”(47.) sort is, ami nyilvánvaló képzavar, nem is az egyetlen a kötetben. A naplószerűség és az önéletrajziság versbeli megformálása sem következetes, az utolsó Gólya-vers túlírt, egész oldalakon kalandozik el a kötet egészében jelenlévő párkapcsolati tematikától.

De ezekkel apró kifogásokat félretéve érdemes újra a korábbi Németh Zoltán-köteteket is elővenni: egy bátor, már indulásakor nagy kockázatokat vállalt költői életmű bontakozik ki ugyanis a szemünk előtt. És ha a korábbi kötetek inkább kötetként, egészében tudtak hatással lenni az olvasó értékrendjére, ízlésére és gondolkodására, most egy-egy katartikus vers is született: a Vakondpatkány, habár nagy nyitottság és erős gyomor kell az olvasásához, biztosan ilyen.

Kalligram Kiadó, Pozsony, 2016., 80 oldal, 2500 Ft.

 

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*

HTML tags are not allowed.

Copyright © 2007-2014. Minden jogot fenntartanak a szerkesztők és a szerzők.

Scroll to top