You Are Here: Home » Úti füzetek » Próza » Béke ház

Béke ház

Születésem előtt egy évvel épült, barna bordás lépcsőházi kapuján házszámtábla, a 13-as szám alatt galamb és felirat: Béke ház.
Kétemeletes, padlással, pincével. A padlásra ritkán merészkedtem fel, kis kerek ablakok voltak a két végén, át lehetett menni a másik lépcsőházba. A fém padlásajtó mindig nyitva, a lakók többsége ott teregette ki száradni a mosott ruhákat – csak ment és teregetett némán – a poros kémények közé szőtt pókhálók mellé.
A pincében szénszag és sötét, innen is átjárás volt az épület másik lépcsőházába, akárcsak a földszinti összekötő folyosóról, ahol két apró lakás és egy nagy mosókonyha volt középen.
A mosókonyhát többnyire disznóvágások alkalmával használták, itt lett feldolgozva az állati tetem. Az ölés és a perzselés a ház végében történt, a szőnyegporoló alatt.
Ott rugdostuk a labdát naphosszat, a poroló volt a kapu, döngettük Pongor bácsi fürdőszobájának a falát, de nem ebbe bolondult bele, hanem a felesége halálába.

A másodikon laktunk, fölöttünk már csak a padlás. Nagy erkély nyílt a konyhából és valamivel kisebb a nagyszobából is, így két frontra láttunk. Üldögéltem az erkély korlátján,
ma már nem merném lógatni lábamat a mélybe. Az utcai erkélyről néztem az orosz tankokat az útkereszteződésben, anyám rémülten tuszkolt vissza a szobába, ötvenhatban.
Don kanyar, így nevezték a kereszteződés sarkán évtizedekig működő kocsmát, ahová aztán felnőtt fejjel magam is betértem párszor, jóllehet már nem ott laktunk. Mellette tejbolt, ide küldtek a kannával, itt mérték ki a nagy bödönből nyeles mérővel a tejet.
Akváriumunk volt, az elsőn lakó Szabóéktól pótoltuk az elhullott guppikat, szifonokat, vettük a szellőztető berendezést és a haleleséget, egy időben faládikóban tubifexet is tenyésztettünk.
Cserépkályha adta a meleget télen, a szenet a pincéből hordtuk fel a másodikra vödörben, amikor már elbírtam, ez az én dolgom lett. Meghozta a tüzépes a ki tudja hány mázsa tüzelőt, leszórta a lépcsőház elé, onnan cipeltük le a pincébe.
A pincerekeszeknek rácsos deszkaajtajuk volt, gyertyával világítottunk, égők csak a folyosón voltak.
Amikor spórolni kellett a tűzre valóval, forró vízzel töltött csatos üvegekkel melegítettük fel az ágyakat.
A túlsó oldalon lakott a Becskereki Öcsi, az apja partizán volt, megölték. És gyakran állt meg egy fekete Volga a szemközti földszintes, kertes házak egyike előtt, valami nagy fejes katonatiszt látogatta meg az édesanyját, később honvédelmi miniszter lett az Oláh néni fia.

Gyerekfejjel nem tudtam, mennyi híresség lakik a közelünkben. A szemközti ház első emeletén például egy festő élt, meglehetősen zárkózottan, igaz, minket, zajos kölyköket mit érdekelt egy festő, s csak később, amikor a róla elnevezett téren laktam, jutott eszembe Menyhárt József.
De a közelben lakott és előttünk járt haza a Loki akkori csatára, Puskás Lajos, hétszeres válogatott, s ha szerencsénk volt, rugdosott párat velünk a kapunak kinevezett porolóra.
Pár házzal arrébb meg a nálam két évvel idősebb Aknay János lakott, ő vitt el egy rajzszakkörbe, ahol Bíró Lajos és Félegyházi László foglalkoztak velem, s néhány hét után átvittek a felnőttekhez női aktot rajzolni szénnel, pasztellkrétával, a többi velem egykorú tízéves meg maradt a koponya-váza-virágcsendélet szentháromságában.
Ekkor láttam először meztelen nőt, addig csak Az emberi test című könyvben nézegettem.

A Béke ház békés volt, s a környék is, eltekintve az ablakokból lekiabáló öregektől (harminc fölött nekünk már vénséges volt mindenki), hogy elég legyen már a focizásból.  
Alattunk a téglagyár igazgatója lakott, ritkán láttam, s nem tűnt fel, hogy – a szóbeszéd szerint – mindig részeg.
Időközönként felbukkant a környék koldusa, sosem láttuk utcán koldulni, csak akkor találkoztam vele, ha nagy ritkán bekopogott. Jutazsákra emlékeztető anyagból készült ruhája volt, s mindig tiszta. Anyám invitálására sem jött be, leült a lépcsőházban és ott ette meg a tányérka levest, mikor mi jutott. Nem éltünk bőségben, de a tarisznyájába is mindig dugott anyám némi eleséget. Kiskódis, így emlegették maguk között a lakók.
A közvetlen szomszédunk Kerekék voltak, nekik volt jégszekrényük, a ló vontatta jeges kocsi hetente kétszer állt meg a tejbolt előtt, és a jeges vascsővel keltett zajt, így hívta a kuncsaftokat. A kis jégszekrény alsó részét a jégtömbök foglalták el, az apró tároló rekeszben pedig olykor számunkra is akadt hely, ha valami romlandót kellett eltenni.
Kerekné (Tusi néni) pisiltetett meg sokszor, amikor a rácsos ágyban fekve már nem szorultam pelenkára, s szüleim dolgozni jártak (nem volt a Ratkó-gyerekek szüleinek gyes), csak átkopogtam csörgőmmel a falon és már nyitotta is a lakásajtót a nála hagyott kulccsal. Tartotta a bilit. Ő volt az első idegen nő, aki megfogta a farkamat.
Később sokat álmodtam vele.

Nem csak a jeges, de a szódás és a fagylaltos is rendszeres időközönként tűnt fel.
Utóbbi csengettyűs triciklijén, bádogfedeles edényből kanalazta az ötvenfilléres gömböket.
Kétfélét lehetett kapni, citromot és puncsot, máskor csokit és vaníliát, de mindegyik csak valami ízesített jegeces gömb volt, a mai választékhoz viszonyítva nem tűnt fel, milyen szegényes a kínálat, s nem problémáztunk, hogy ugyanazzal a kézzel fogja meg a tölcsért, amivel a pénzt.
Ünnepekkor a konyha felőli oldal parkjában Kerek néni férje, Imre bácsi vezényelte a MÁV-fúvószenekart, protekciósan kaptuk elsőként a zenés ébresztőt.
A Don-kanyarral szemközt, a szobai ablakunk alatt víztároló medence volt, többnyire csak esővíz és a beledobált téglák unatkoztak benne, de minket nem zavart a kerítés, a kapura zárt lakat, ott szaladgáltunk a négyszögű betonteknő meredek oldalán, télen meg korcsolyapályának neveztük ki, bár a kiálló téglacsücskök miatt ez meglehetősen balesetveszélyes volt.
Ha szobafogságot kaptam, az ablak elé húztam a hokedlit, feltérdeltem rá és onnan néztem az élet folyását.

A városnak megvolt a maga néhány jellegzetes figurája, iskolából hazafelé tartva szinte naponta találkoztam Kossuth-tal, aki nemcsak arcra, de öltözékében is megtévesztésig hasonlított az igazira sujtásos attilájában, kalapjával. A legnagyobb élményt azonban nekünk, vásott kölyköknek Jóska, a hordár jelentette, aki iszonyú haragra gerjedt, valahányszor elkiáltottuk magunkat meglátván őt, hogy: Jóska!
Ilyenkor megállt, kétkerekű kordéjának fogantyúját megemelte, majd földhöz vágta a járművet (ez különösen a piacra szánt tojásszállítmányok alkalmával tetszett nekünk), piros, huszárcsákóra emlékeztető hordársapkáját is a földre csapta s elordította magát: Nem Jóska, Józsika!

A Béke ház melletti játszótéren esett meg az első tétova, félrecsúszott csók egy szőke, kissé lófejű lánnyal, itt rúgtam be életemben először és utoljára ablakot focizás közben, itt másztam át sokszor a konyhaerkélyen a szomszéd Hevesi lányokhoz, itt láttam először nyitott piros sportkocsit, innen jártam a Meteor moziba, itt ért az első csalódás, amikor a környék rettegett “huligánja”, Divinyi barátságosan megveregette a vállamat, ez nagyon jólesett, s csak később vettem észre a nyakamba mászó maréknyi cserebogarat, itt töltöttük meg gyufaméreggel a laktanya mellett talált kispuskatöltény hüvelyeket, melyeket aztán téglával hoztunk üzembe, innen a máig eredő sebhely a lábamon, itt tanultam biciklizni, innen költöztünk el tizennégy éves koromban, ide tértem vissza évtizedek múlva, s csalódottan láttam, a padlás helyén egy harmadik emelet éktelenkedik, a víztároló medencét is betemették, de éles szemmel még felfedeztem a perem egy darabkáját, a játszótérnek csonka maradványa még létezik ugyan, de már senki nem él a régiek közül, és a kapuról is lekerült a Béke ház tábla.

S mindezek tetejébe a Don kanyar nevű talponálló is évek óta zárva tart.

kocsma

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*

HTML tags are not allowed.

Copyright © 2007-2014. Minden jogot fenntartanak a szerkesztők és a szerzők.

Scroll to top