You Are Here: Home » Fogadó » Küllők, sávok, napalvó kertek, visszafelé, el – Beszélgetés Nagy Zsukával

Küllők, sávok, napalvó kertek, visszafelé, el – Beszélgetés Nagy Zsukával

Beszélgetés Nagy Zsukával a küllők, sávok (Orpheusz Kiadó, 2017) című új verseskötete apropóján

küllőksávok3_nKulin Borbála: A Mégismarionett (Parnasszus, 2008) című első köteted megjelenése óta majd’ tíz év telt el. Mi történt ez idő alatt a költő Zsukával?

Nagy Zsuka: Ha rövid választ kell adni, akkor az a válaszom, hogy nem emlékszem. Pedig bizonyára 2008 óta sok minden történhetett velem. No, de azért arra emlékszik ez a költői én, hogy például volt itt, a VP-n egy önálló rovata, az alternatív én. Publikált itt is, ott is (rendetlen és nem vezet magáról publikációs jegyzéket, így egy pillanatra úgy is tűnik neki, hogy nem is írt sehová.) Regionális szinten azért jelen volt szülővárosa irodalmi életében. De leginkább középiskolai tanárkodott. És nem érzett elég erőt, hitet, ambíciót egy kötet összepakolásához. Pedig kettőre való is összegyűlt ez idő alatt.

 

Volt egy komolyabbnak aposztrofált műtétem, akkor határoztam el, hogy szeretnék kicsit kilépni a közoktatásból, és csinálni azt, amihez nagyobb készséget érzek magamban. De érdekes ez, mert valahogy benne volt most a levegőben, hogy jó pár éve nem jelentkező írók, költők jöttek új kötetekkel. Például Antal Balázsnak is most jelent meg az új novelláskötete, Tolvaj Zoltánnak és Peer Krisztiánnak is hosszú évek után nemrég jöttek verseskötetei.

K.B.: A kötet legerősebb ciklusának a kezdő ciklust érzem (Kötés). Itt nem csak az „otthon” szó jelentéstartalmának sokoldalú és mély tapasztalatokat megmutató körbejárása, definíciókeresése nyűgöz le és szorongat („az otthon az mikor nem tudja az ember milyen mikor nincs mert neki van”; „az otthon az ahol még sosem voltál”, „az otthon az ahol sose lehetsz önmagad”, „az otthon az ahová nem térsz vissza soha”), hanem itt érzem leginkább megejtőnek azt a költői hangot, ami sokszor gyermekien, naivan szólal meg először, hogy aztán hirtelen váltással egy sok szenvedést megtapasztalt, felnőtt női hanggá váljon. Milyen a viszonyod a verseidben beszélő hanghoz?

N. Zs.: Egyszerre személyes, egyszerre szemlélődő és részvéttel teli. Egyszerre szólalok meg én és egyszerre az a sors, amit ábrázolnak a versek. Nagyon fontos számomra az, hogy egy amolyan helyzetjelentést adjak arról a sokszínűségről, ami az embert, az emberi életet és körülményeit meghatározza. Nem lehet uniformizálni a sorsokat, az életeket. A kötés versei azt járják körbe a teljesség igénye nélkül, hogy mit jelent az otthon, a család egy ember számára. Hogy mennyi jelentése van konnotatív-denotatív és érzelmileg, szociológiailag, élettanilag, földrajzilag satöbbi. Egy kötés-kaleidoszkópszerűség akart lenni ez a ciklus. És igen, nagyon fontos az is, hogy tudjak belehelyezkedni más életébe, hogy érezzem, lássam, értsem, hogy ő miért így, miért nem úgy, vagy miért nem úgy, ahogy én. Egyfajta alázat is ez a másik ember iránt. Egyfajta emberi-költői nyitottság, nagyfokú empátiavágy. Egy másik ember cipőjébe bújva. Ezért is lett majdnem a kötet címe, tornacipők a stégen… (Walking in my shoes’ ahogy a D. M. énekli.) A kötetcímről ugrik be, hogy én igazából egy hosszú kötetcímben gondolkodtam. (Küllők, sávok, napalvó kertek, visszafelé, el.) De mindenki lebeszélt róla.

K.B: A köteted egyfajta látleletet is ad a magyar vidéki sorsról: „régi presszókból kidobott műanyagszékeken ül a vidék” – olyan erős és találó kép ez, amire, azt gondolom, minden magyar ember a felismerés örömével bólogat, hogy aztán a felismerés szomorúsága vegye át ennek a helyét. Számodra mit jelent, jelent-e valami fontosat, vidékinek, nyíregyházinak lenni?

N. Zs.: Mivel itt születtem és itt élek, természetesen, jelent. Sokféle vonzást, személyességet, elvágyódást, mégis maradást. Mivel egész eddigi életemet itt töltöttem, minden, ami meghatározó, Nyíregyházához köt. Ha akarom, ha nem. És miért ne akarnám a saját életemet, a városomat. (Nagyobb depresszióimat kitagadva most innen.) Szóval, az ún. ’vidékiség’ nekem természetes, forrása a költészetemnek. Szerintem, a ’vidéki ember’ valahogy másképpen van összerakva, egyszerre zártabb, érzelgősebb, meghittebben élő. Ezerféle kettősséggel, barázdával, röghöz kötöttséggel, paradoxonokkal, de persze lehet, maga az ember ilyen. De az biztos, hogy meg lehet különböztetni azt a személyt, aki nagyvárosban él, és meglehet azt, aki kisebben, mások a súlypontok. Mivel nagyon szeretek biciklizni, járom és szemlélem a vidéket, a tájat, benne az embert és ezeket a látleleteket írom le versben. Magamnak kreált fogalmaim szerint versesszékben, trekekben, szocioversekben. A vidékről írt verseim ehhez a tájhoz kötődnek, a Nyírséghez. Két Krúdyt idéző versem is a ’nyíregyháziságom’ egyik bizonyítéka. Régebben a Postakocsival és a SZIRT-tel szerveztünk is felolvasásokat a Nyíregyházán születő, és ha nem is sokat itt élő, de nekünk fontos támpontokat adó Krúdynak tisztelegve. (Krúdy-Omázs, Krúdy-fröccs).És bizonyára megadja a hely ’bukéját’ az is, hogy földrajzilag nem nyugathoz van közel, hanem egy keleti világhoz. De ez a régió adta például Bessenyeit, Kölcseyt, Móriczot, Krúdyt, Páskándit a magyar irodalomnak. Szóval, jó helyen vagyok.

K.B.: Költészetednek gyakori témája a szülőkhöz, a felmenő generációkhoz való viszony, az anyának való megfelelés vágya. A verseidre sokszor jellemző „brutalitás” , brutális szókimondás („anyát kipakolták” – anya és a negyven év) mégis  megható és érzékeny tartalmakat közvetít. Hogyan viszonyulsz a meghatódáshoz? Hogyan lehet, kell-e, tudatos dolog-e meghatni az olvasót?

N.Zs.: Bizonyára nem mindenkinek, nem minden ’műkedvelőnek’ van szüksége a meghatódásra.Valaki borzongani akar, valaki a filozófia mélyeket keresi, van, aki saját magát, valaki a dallamot, a ritmust satöbbi. Izgalmas kérdés, hogy mennyire ciki, mennyire trendi érzelmesnek lenni, meghatódni. Nem tudom. Szerintem fontos az ’arcbaolvasás’. Hogy legyen tétje annak, amit írsz. Ha úgy éred el, hogy meghatod az olvasót, akkor úgy, de ez nem jön tudatosan, hanem ott van a tapasztalásban, a megírni akart témában természeténél fogva. Nem vagyok tudatos ember. Sajnos, vagy nem sajnos. Szerzőként sem.

A ’felmenőkhöz’ visszatérve pedig. Én az a generáció vagyok (a ’Kádár-gyerekek’ generációja) akiknek meghatározó kapcsa van a korabeli társadalmi protokollok miatt is a családjával. És például a nagyszülőknek nagy szerepei voltak a családban. Az anyai nagyanyám és nagyapám gyerekkorom meghatározó figurái, természetesen a szüleim mellett. Nagyfokú volt a nagyszülőkhöz való érzelmi kötődés. Felnőtt emberként veszítettem el őket. Sok évtizedet voltunk együtt. Ezért hálás vagyok a sorsnak. Ezért is vannak benne ők is a kötetben. És valahogy mostanában felszínre tört bennem az a szorongás, hogy mi lesz, ha én is elveszítem a szüleimet, mint ők az én nagyszüleimet, és ebből a rossz érzésből íródott meg például a halhatatlanság című vers. Az anya és a negyven év pedig annak a dilemmáját járja körül, ,hogy úgymond ’megéri-e’ több mint 40 évig benne lenni egy monogám, társadalmilag berendezett  házasságban. A régi protokoll szerint mindhalálig. Két homlokegyenest más típusú személyiség köti össze az életét nagyon fiatalon a családteremtés, a munka, a szorgalom, a kitartás, a hűség, a tisztes élet jegyében. Ez a vers, elsősorban nem a szüleimről és a szüleimhez szól, hanem belőlük kiindulva erről a ’jelenségről’, helyzetről. Miszerint menni vagy maradni? Kitartani vagy nem? Nem volt célom azokat a küzdéseket, megtartó erőket lerombolni, felülírni, amelyek megtartanak egy ilyen kapcsolatot, csak le akartam írni, hogy, hogy is van ez.

küllőksávokpogácsák_

K.B.: Az új kötetedben igen jelentős szerepe van az illusztrációknak (Jofo), és közismert rólad, hogy a képzőművészet közeli terület számodra. Gyakorta vállalsz kiállításmegnyitókat, és nagy sikerrel futott tavaly itt a Vörös Postakocsin a Trek című verspiktogram-sorozatod.Hogyan találja meg egymás mellett a helyét kép és vers nálad? Melyik tud többet, miben tud többet, hogyan tudják egymás hatását segíteni?

N.Zs.: Talán az új kötetben nem érződik, de fontos számomra a képiség a költészetben is. Ennél a kötetnél az is elöljáró szempont volt, hogy ne ’csak’ egy verseskötet legyen, hanem egy ’esztétikai tárgy’ is. Nem szerettem volna, ha ciklusokra osztódik a kötet, mégis így adták magukat a versek, hogy több vers összefüggő-folytatásos lett. Így szükségszerű volt a részletezés. Nem szerettem volna külön címeket adni a részeknek, hanem felkértem Jofot (Fekete Józsefet), hogy készítsen a kötetrészek elé ún. ’ciklusvizuálokat’. Elküldtem neki a kéziratot, ő pedig elkészítette a grafikákat. Ezúton is köszönöm ezt neki. Nagyon szépek és különlegesek lettek a képek. A kötet borítóján is az ő műve szerepel. A képek, a képzőművészet maga is nagyon vonz. Fiatalabb koromban rajzolgattam is, inkább arcokat, gitárokat. Egyszer lerajzoltam egy József Attila kötetről a költő arcát, és van, aki Petőfinek hitte, van, aki az apámnak. Gitároztam is, most is itthon porosodik a régi gitárom, néha előveszem, de a versírás maradt meg hű szerelemnek. Ami a kiállításmegnyitókat illeti, nagyon izgalmas munka lírában reflektálni a kiállított képekre és a művész lelki világára. Nagyon szeretem. A városomban több kiállítást is volt szerencsém megnyitni. A verspiktogramokkal pedig szintén én kerestem meg Jofot, hogy mit szólna, ha csinálnánk egy ilyet. És Jofo kreativitását dicséri, hogy ezek verspiktogramok lettek. Valami olyat akartunk, amit még nem csinált tudtunkkal senki. Nem illusztrációt, nem versképregényt, hanem verspiktogramokat, amiket publikáltunk is itt, a VP trek rovatában. Ebből a trekekből készült pár tucat kézzel összerakott verspiktogram-füzet is. Tervezzük az újra készítését és a terjesztését is.

küllőksávokmikrofonos_n

K.B.: Meghatározó versvilágok a számodra? Példák, mesterek?

N.Zs.: Nem nagyon vannak ’példákmesterek’. Nem vagyok rajongó típus. Csak józsefattilás. Mikor elkezdtem publikálni, nem is mertem volna megszólítani a ’nagyokat’. Kevés is volt a hitem és az bizalmam magamban, inkább begubóztam. Azt tapasztaltam, hogy az itt élő szerzőknek annak idején csak a maguk erejéből kellett „kitörniük’”innen, vagyis, be az irodalmi életnek nevezett irodalmi életbe. Gondolok itt például Kürti Lászlóra, Oláh Andrásra. Nagyon jó, hogy jó pár éve egyre többfelé – csaknem régiók szerint – vannak független és nem független mentorhálózatok, táborok vidéken is, és segítik a fiatalabbak pályakezdéseit.(Például a miskolci Szöveggyár, a hajdúböszörményi tábor és a véneki alkotótábor) De azért három kortárs szerző nevét mégis szeretném megemlíteni: Falcsik Mari, Rakovszky Zsuzsa, Tóth Erzsébet.

K.B.: Prózát is gyakorta olvashatni tőled. Számodra mi a különbség prózanyelv és versnyelv között? Várható, hogy prózakötettel is jelentkezel hamarosan?

N.Zs.: Fegyelmezetlen és kísérletezni szerető szerző vagyok. Nem szeretem a rendszert és a definíciókat. Szeretem az átmeneti műfajokat. Versnovella, versbeszéd, tárcavers meg ilyenek. Ezért néhányszor kiugrik valami a rendből, és azt félre lehet érteni. Hogy miért így, miért nem úgy. Szóval, rizikó kísérletezni, de nagy szabadság, felszabadít és szeretem. Még akkor is, ha azt gondolom, ha betartanám a versrendet, ki-és beszámíthatóbb szerző lehetnék.  Legutóbb azt mondták, hogy az a vers az, amikor nem a nyomdász, hanem a szerző határozza meg a sorok végét. Én még ezt előtte nem hallottam. De tetszik. Most egy újabb verseskötet kéziratát rendezgetem. De készen van egy fél kötetre való novellás is. Nagyszerű lenne, ha egyszer abból is egy könyv lehetne.

 

One comment on “Küllők, sávok, napalvó kertek, visszafelé, el – Beszélgetés Nagy Zsukával

  1. „Fegyelmezetlen és kísérletezni szerető szerző vagyok. Nem szeretem a rendszert és a definíciókat. „ mondja. Valóban nem könnyű a Zsuka költészetén eligazodni, de én kedvelem benne épp a kísérletező kedvét, most ez az Ő hangja. Talán ettől is különösen kedvelem Őt, emberileg. Izgalommal várom, hogy egy-egy versében mivel tud meglepni, a generációs különbözőségünkre figyelemmel, de a nyitottságom ellenére, egyáltalán meg tud-e lepni és hogyan, mivel? Mert azt gondolom, hogy többnyire még forrásban, de izzásban van. Máris vannak szép számmal kész, időt álló, számomra többnyire szellemi élményt adó alkotásai. Kihallom belőle a felkészült, képzett tanárembert. Tanulok Tőle. Ezért nem örülök, amikor többek között Ő is, átmegy a szabadosságba, az obszcén stílusba, akkor is, ha ez nem feltétlenül szükséges stíluselem a mű értése szempontjából. Ezektől természetesen sértők, bántók a jó ízlésemre az e-fajta írások. Hja, így írni, az a legkönnyebb! Mondják csak ezt el úgy, hogy nem mondják el, legyen számukra ez a vállalt feladat. Nehezményezem általánosságban, hogy az alkotó idősebb kortárs generáció és az ifjúság között nagy szakadék tátong, nincs semmiféle kommunikáció, átjárás. Ezt persze nem épp itt, Zsukánál kellene említenem, ez inkább egy társadalmi probléma. A fiatalabb generáció valamiért többnek, tehetségesebbnek gondolja magát. Nem szabadna hagyni kiveszni az emberséget, eleve pusztulásra szánni, semmibe venni az élő idősebb nemzedéket.

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*

HTML tags are not allowed.

Copyright © 2007-2014. Minden jogot fenntartanak a szerkesztők és a szerzők.

Scroll to top