You Are Here: Home » Gyalog-galopp » Egyén és közösség az irodalomban; magán- és közélet a szövegben, elefántcsonttorony és/vagy piactér

Egyén és közösség az irodalomban; magán- és közélet a szövegben, elefántcsonttorony és/vagy piactér

Én az egyén vagyok, és itt van körülöttem a közösség. Én beszélek, ti most hallgattok. Én nem szeretek annyira nyilvánosan beszélni, sőt kimondottan utálok, de a kedvetekért megteszem, mert hallani akartok. Azt hiszitek, okosat fogok mondani, pedig haha.

Az Országos Levéltárban, ahol dolgozom, na ott aztán van közösség, mindig akkor a leginkább, amikor pedig én egyénileg írni szeretnék. Verssel nem is nagyon kísérletezem ott, nyolcan vagyunk egy szobában, de kritikával, recivel, könyvszerkesztéssel, lapszerkesztéssel simán. Néha nem hagynak dolgozni, mert hangosan beszélgetnek órákon át, olyankor szólok, sőt a múltkor veszekedtem is. De máskor meg közösségi életet élek, és én is inkább Kozsó áramlopási botrányáról és a közmédia virágzásáról, válságáról, ki hogyan látja, beszélgetek. A levéltári közösség, ez a nyolc teljesen máshonnan jött, különböző életkorú és pártpreferenciájú férfi és nő egyébként többnyire élő Laokoón-csoportja a toleranciának, mi több, az altruizmusnak. Többfelé és egymástól távolra szakadt irodalmi közösségek figyelmébe ajánlom környezettanulmány céljából a Magyar Nemzeti Levéltár 64-es szobáját.

Az irodalomba többnyire beszüremlik a közösség, bármennyire is többnyire kies magányunkban készítjük, amivel aztán közösségileg előrukkolunk. Megírjuk otthon felkérésre kétnapnyi munkával a szövegünket, ami legyen előadva tíz perc, illetve van, aki a levéltárban írja, egy másik közösségben, és aztán az irodalmi közösségben előadjuk. Majd esetleg publikáljuk valahol, ha nem vagyunk eléggé a magunk barátai, szintén ingyen. De hát társas, mi több, közösségi lények vagyunk, szeretjük a többieket, nem foglalkozunk a rút anyagiakkal. Az író éteri lény, anyagi minősége csak lehúzza őt. Nem is fogadok el többet pénzt semmilyen irodalmi munkáért.

A szövegben van magánélet meg közélet is. Én például elég sok magánéleti verset követek el, mert még a meghatározott témájú rendelésre írt vers is teleszívódik magánélettel, de amúgy sok közéletet is találunk az irodalmi művekben, főleg a prózában. De például a Lackfi meg az Erdős Virág nagyon közéletiek tudnak lenni a költeményeikben is, és az nekem tetszik. Most több közéleti témájú könyv is van, ami érdekel, például Kerékgyártó Istvántól A rendszerváltó, ami egy narratív szerkezetű regényben a politikusok viselt dolgait sorolja elő a rendszerváltástól napjainkig. Erről a könyvről Kántás Balázs tervez nekünk az Irodalmi Jelenbe kritikát írni, s már eléggé várom. Vagy van egy könyv, az a címe, hogy Hegymenet. Társadalmi és politikai kihívások Magyarországon. Ez egy 28 szerző 23 tanulmányát tartalmazó kötet, amit túlnyomórészt „jobboldali”, konzervatívnak számító értelmiségiek jegyeznek, és mondják el, hogy lenne jobb itt élni. Jakab András és Urbán László a szerkesztők, a kötet higgadtan rendszerkritikus, az MTA az utolsó percben mégis visszavonulót fújt a kiadást illetően, mert „politikailag nagyon nem lenne jó”, a jezsuita rend kutatóintézete mentette meg a könyvet és adott pénzt a kiadásra. Egy mondat Sólyom László ajánlójából: „A tőmondatokra zsugorodott propaganda, a közhelyekre és indulatokra építő közbeszéd korában küldetésük van a gondolkodásra serkentő könyveknek.” Ezek után persze, hogy érdekel. Ennyit a közéletről, mert azért a legtöbb író mégiscsak magánéleti dolgokról ír, sokak művéből következtetni lehet családi vagy egészségi állapotukra, vagy hogy mennyi pénzük van éppen, persze ezt abból is tudni lehet, ki kapott épp NKA-ösztöndíjat vagy József Attila-díjat. Az fizeti a cechet meg a révészt. Persze csak ha nem tartja titokban, de nem igazán tudok olyanról, aki eltitkolná a József Attila-díját, bár lehet, hogy csak olyan jól titkolja: horribile dictu, talán több József Attila-díjas él köztünk, mint a tehetségéből megélni nem tudó éhenkórász, csak úgy gondolják, ők már minden bűnükért megfizettek.

Én az Elefántcsonttoronyban még nem jártam, de állítólag szép onnan a kilátás. Tervezem, hogy indítok oda egy expedíciót, de egyrészt Elefántcsontpart túl messze van, és nincs annyi pénzem, plusz nincs is annyi szabadságom a levéltárban, hogy elmehessek, mert akkor az ember már legalább két hétre tervez. Az Elefántcsonttorony az óceán partján áll, kilátni a tetejéről a nyílt vízre, de voltak, akik állítólag Atlantisz partjait is megpillantották, amikor egy trópusi ciklon minden felhőt, párát és pillepalackszigetet elsodort a szemhatárról. Ha lenne annyi szabim és pénzem, akkor már inkább Atlantiszra mennék, nem az Elefántcsonttoronyba nézelődni. A nézést hamar meg lehet unni. Kétszer felmászom a toronyba, oké, de harmadszorra már unalmas, a szemhatár párás, semmit nem látni, csak a végtelen, egyhangú, szomorúkék óceánt az elmosódó horizonttal, és sehol egy sziget.

elefantcsont

 

 

One comment on “Egyén és közösség az irodalomban; magán- és közélet a szövegben, elefántcsonttorony és/vagy piactér

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*

HTML tags are not allowed.

Copyright © 2007-2014. Minden jogot fenntartanak a szerkesztők és a szerzők.

Scroll to top