You Are Here: Home » A Bakon Leső » Jelek az élvefogóból – Nagy Kata Inkognitóablak című kötetét olvasva

Jelek az élvefogóból – Nagy Kata Inkognitóablak című kötetét olvasva

Nagy Kata Inkognitóablak című kötetét olvasva (JAK + PRAE, Bp., 2016)

inkognitóablakNagy Kata Inkognitóablak című első verskötetének rövid internetes ajánlója „könnyed, mégis felkavaró, érzéki” költészetet ígér. Nem szállok vitába a marketingosztállyal, hogy a termék hogyan lesz eladhatóbb. A négy szó mégis jó kiindulópont az Inkognitóablakhoz, ahol a költő inkognitóban – mintegy a vers ablakában tükröződve – tárja fel személyes élményeiből azt, ami mások számára átadható, pontosabban áttüntethető. Hiszen a versben való személyes megjelenés egyszerre áttűnés és eltűnés. Az identifikus én lírai énbe tűnése egyszerre át és el, a versablak olvasó felőli oldalán megjelenő képbe. Mindenki látott már olyan képet, ami egy ablaküvegen vagy kirakatban tükröződő alakot mutat meg, amin áttűnik az ablak mögötti tárgyi világ éppúgy, mint a személy környezete, mint tükörkép. Az Inkognitóablak tükörfelületein is megjelenik rendre egy alak, egy személy tükröződő képe, mögötte áttűnik a tárgyi világ a maga idegenszerűségével, rajta megjelenik a személy a maga áttetszőségével és környezetének tükörreflexeivel. Nagy Kata nem mond le tehát a személyesről, és nem mond le a tárgyiasról sem. Nem mond le a vallomásról, és nem mond le a sejtetésről. Nem mond le a tükörreflex ön- és társ- és világábrázoló villanásairól. Mindezek egymásra vetítésével él, és nyit ablakot az olvasó számára is.

A karcsú kötet első versoldalán fenn egy nagy fekete négyzet fogad. Fekete tükör. Alatta idézet: „És megint egy idegen ablak keresztjében bámulom a sötétet.” A belső hang, az önmagát megszólító lírai én gondolata ez. Az olvasói én legalábbis így kódolja. Belenéz. Nem is fekete, csak sötét. Tabula rasa. Üres. S az üresben megképződik valami, ami rávetül. A két személyes találkozási felülete, mint koordinátakereszt, keresztút, az idegen-lét megnyíló – így már kevésbé idegen – közege. Ismerős. Ismerőssé válik, aki talán „egy száj elől menekül, vagy képtelen a beszédre” – így nyílik a fekete tükör alatt a vers és vele a kötet. És a száj helyett, ha már – mint a templomajtó – zárva, a mozdulat és a tükör beszél: „Integettem a tükörnek. Visszaintegetett.”

I.

A kötet három ciklusra tagolódik, Élesítéssel kezdődik az első. Képekre fókuszál, ízekre, hangokra: „Íme, a pohár keserű tea, amit innom kell – / az asztalhoz ülve reggeli közben megszólalnak a szirénák.” Érzékelés és észlelés, a kezdet, akárcsak a világ kezdetén: „a mélység fölött sötétség volt, de Isten Lelke lebegett a vizek fölött” (Gen 1,2). Pontos észleletek és mondathatárok. Soralkotó mondatok, a textus – versszövet – az élet keletkezése, s mint archaikus rendhez illik, gondolatritmusa:

„Figyelem, a próbának vége!
Ismétli a felhőbe takarózott férfi.

Ezután mi következik?
A fékek kioldása?
Később, már a nyílt utcán látom, hogy egy feslett paplanból
mégis nekiiramodik valami élet.”

Válaszként gyerekszáj, fölfelé menet a liftben (Ablakzsiráf): „Anya, mondd el nekem a halált”.

Túl gyors a lift. Nem elég magas. De aztán mégis van mit mondani. „Körbevettelek védőállatokkal: / két élő pinttyel és a feltámadottal.” A halálút – ahogy a feltámadásé is – vertikális.

„Eddig minden rendben
Eddig minden rendben
Eddig minden rendben
nyugtatja magát a hulló tárgy is”

Pedig tudjuk, „nem a zuhanás számít, hanem a leérkezés” (Mathieu Kassovitz: La Haine). A következő versben is gyerekek, akik megmutatják a földet érés állapotát, eljátsszák a halált: „Görögdinnyét dobtak le az ötödikről, és melléje feküdt a legkisebbik lány.” (Melyik isten) Tárgyilagos közlés, a kötet leghosszabb sora, megtörni sem lehet. Csak a folytatást:

„A védelem vonalát rajzolták maguk köré,
és rajzoltak még egy ugróiskolát,
a feltámadás térképeként.”

Hullóiskola – ugróiskola térképjelei. Az ősz is rajzol (A hetedik ház), „a színek élesek, akár a mondathatárok.” A hangok festenek: „Itt álmában minden csenget egy picit.” A térképjelek megjelennek: „Odalenn ezernyi ezüsthátú levél / várja a feltámadást”. Pedig: „Ez a ház a szégyenemtől vöröslik”. Miért? Mert: „A férj olyan, / mint egy szakkifejezés”? (A leghosszabb hónap) Aki idővel meggondolja magát, mégse csenget, mégse repül? Csak nehézkedik? Mert a kapcsolat olyan, mint a nehézkedés? (Fizikai képtelenség)

„Amikor hazaértem, a tetőre mentem. Hulló
tárgyakra gondoltam, amiket én dobáltam el.
Milyen szomorúság is tarthatná
a levegőben őket.”

Az Óda sorai jutnak eszembe: „Minden mosolyod, mozdulatod, szavad, / őrzöm, mint hulló tárgyakat a föld.” A kapcsolat hulló tárgyakban manifesztálódik. Hulló – a nehézségi erőnek ellenállni nem tudó, ám reflexiója által az eszméletben őrzött – tárgyakat mozdító költészetben.

A ciklus utolsó verse, Az erőszak ornamentikája címében is tárgyias megközelítést ígér, hisz első hallásra egy művészettörténeti kézikönyv címszavát idézi, mégis furcsa érzéki és gondolati társítást, ellentételezést hajt végre. Hiszen az erőszak inkább a dezintegráció képeit idézi fel bennünk, a maga fojtó, szorongást keltő hatásával, mint valamiféle díszítettséget, illetve abban való gyönyörködést. Mégis, úgy tűnik, összetartozik a kettő: erőszak nem erőszakot, hanem mintázatot szül, és a lenyomat szerkezetében, még ha a behatolás fájdalmat okozott is, már gyönyörködni lehet.

A vers első ránézésre is pontos szerkezeti rendet mutat, hiszen három, közel azonos terjedelmű részből áll, amit számozással is jól elkülönít. S a szakaszok önmagukon belül is három-három kisebb szakaszra tagolódnak. Triptichon képét mutatja tehát a vers – akár maga a kötet –, a szenvedést idéző és hordozó szakrális médiumét, aminek jól elkülöníthető szerkezeti funkciói vannak. Az I. rész tárgyias szemléletű, nyelvében és formájában is tárgyilagos, inkább prózavers, mint szabad. Kimért, önmaga fájdalmától eltávolított közlés:

„Nem egy harmadik személynek tagad.
A szoba szűk lesz, mint egy pupilla, a másik kezemmel
behúzom a függönyt, és köldökig mély levegőket veszek.”

Levegővételnyi szünet – sorköznyi rés a versben, két szakasz között. A fojtó hangulatban a suttogás is sikolyként hatol át a falon:

„A falon túl megfejtik az erőszakot,
mintha az jel, de legalábbis egy későn betakarítható termés volna.”

Újabb sorköz, és a keletkező résben új asszociáció. Valóban „betakarításról” van szó, az érintés erejéről, amelynek termése, ha már nem édes gyümölcs, akkor kékülő nyom, sértett szilvamag:

„Az érintés attól a kéztől,
ahogy a könnyű évszak sarkkörén túljutottunk,
ugyanúgy fáj, mint az ütések, amikkel kiverte belőlem
az elkékült főnevet, a szilvamagnyi szívem.”

A három mély levegővétel után lüktetni kezd a szív, újraéled, szabályosan pulzáló jambusokkal és spondeusokkal ismétli újra a II. részben: „A könnyű évszak sarkkörén…” – itt megakad a szabályos ritmus, mintegy levegőt vesz, és folytatja: „…túljutottunk.” A teljes II. rész ezzel a szabályosan lüktető, időnként kihagyó vagy szaporázó – pirrichiusokba váltó – szívritmussal folytatódik. Érdemes megtekinteni az egész rész metrikus képét, mintázatát, ahol kis fekete négyzetekkel jelöltem az általam érzékelt kihagyásokat.[1] A négyzetek zenei szünetjelként értelmezhetők, ahol olvasás közben is megállhatunk, levegőt vehetünk egy pillanatra. Ahonnan hiányzik valami – vagy valaki –, ahol a hiány megjelenik, mintegy tükörben, ami által közvetítődik a szívet szorongató állapot:

„A könnyű évszak sarkkörén túljutottunk,
υ – | – – | – – | υ – | ■ – | υ – | –
a három órás vihar letörte mind
υ – | υ – | – ■ | υ – | υ – | υ –
a fáknak ágait utcahosszat.
υ – | υ – | υ υ | ■ – | υ – | –

Kitagadva a szentháromságból a völgy alján állok, és
υ υ | υ υ | υ – | – – | – – | υ – | – – | ■ – | υ –
a hóhullás, akár az igyekezet, olyan lesz.
υ – | – – | υ – | υ υ | υ υ | υ ■ | υ – | –
E kegyelmi állapotban kihunynak belső szerveim.
υ ■ | υ – | υ – | υ – | – ■ | υ – | – – | – – | υ –

Egy kőre festem föl szívem, szám, fejem
– – | υ – | – – | – – | – ■ | υ –
hogy el ne vesszenek, hanem örök életük
υ – | υ – | υ – | υ υ | υ υ | ■ – | υ –
legyen. “
υ –

A szünetek kihagyásait betartva szabályos jambikus lüktetésű versmintázat keletkezik, hiszen a „kötelező” sorvégző jambus is megvan mindenütt, és a szünetekkel is rejtett jambusok vagy spondeusok keletkeznek. Már csak az a kérdés, miért. Miért ilyen szép a vihar pusztítása, a kitagadott és hiánnyal teli állapot? A belső szervek, s velük az ÉN kihunyása lenne a „kegyelmi állapot”? És a kőre festett jelek már nem is az individuumba zárt személyiség, hanem az örökbe nyíló személy jelei?

A lüktető verskép három szakaszát egy-egy sorköz – nagyobb kihagyás – választja el, s ezek mintegy asszociációs kapocsként funkcionálnak. Elválasztanak és összekötnek egyszerre, a résben keletkező asszociációs mező vezet át a következő szakaszra, ahogy majd a következő részre is.[2]

A III. rész egy szabályos, szonettbe illő mondattal kezdődik: „A föltápászkodás után vagyunk.” (υ – | – – | υ – | υ – | υ –) A sor azonban nem ér itt véget, szabálytalanabbul folytatódik. De továbbra is felfedezhetők a jambikus töredékek: „élő szövet a belső”, „a büntetés utáni élet”, „A pórusokból nem / lehet”, s a zárszó felütése: „ne érints engem”.

A szakaszt mégis szabad versként olvassuk, amelyet a szólamok és mondatok, gondolatok ritmusa működtet, de amelyet át- meg áthat a jambikus lüktetés, mint belső szívhang. Kihagyásai, ritmusváltásai és -zavarai, valamint a rövid és hosszú sorok váltakozása hordozzák a zavart, a feslést, ami a lét szövetében, a kapcsolat organizmusában keletkezett:

„A föltápászkodás után vagyunk. Az új bőr világít:
élő szövet a belső fémvázon.

Sétálni indulnak,
de nem olajozottak a részek,
csikorgó hideg van és minden atom ezerszeresen ragyog.
Fáj neki a büntetés utáni élet. A pórusokból nem
lehet az emlékezést, mint a fagy-
gyút kinyomni,

talán ezért ismétli újra és újra:
ne érints engem” 

„Az új bőr világít.” (υ – | – ■ | υ – | – ■) „Fáj neki a büntetés utáni élet.” (– υ υ | υ – | υ – | υ – | υ – | – ■) Érzékeny minden érintésre: „ne érints engem” (υ – | – – | – ■).

Mégis rezonáns bőr.

II. 

Az élet megy tovább. „Anya, találtam egy fiút / a pincerésben” – kezdődik a második ciklus (A háborús évek vége). Gyerekszáj megint, a megszólítás aposztrophéja, „Anya” – levegővételnyi szünet, majd ismét egy szonettbe illő sor: „találtam egy fiút a pincerésben.” Így fest a szünettel kiegészített metrumképlet (a második sormetszet itt egyben sortörést jelent): υ υ ■ || υ – | υ – | υ – || υ – | υ – | –.

Az epigramma tömörségű rövid vers harmadik sora is metrikus, de teljesen más, szinte érzékítő hatású: „Didereg, és bikavér ízű a szája.” (υ υ υ | – ■ || υ υ – | – – || υ – | υ) A szünet helyén lehet vitatkozni, de számomra egyértelmű, hogy a „didereg” szapora tribrachisza és a „bikavér ízű” menetdal-ritmusa (υ υ – | – –)[3] összetartozik, és a szavak hangfestő hatását erősíti. Hogy aztán a negyedik sor lüktető kérdése visszatérjen a jambus-spondeus-jambus-rendhez: „Felöltöztethetem?” (υ – | – – | υ –)

Érdemes a verset teljes egészében is látni és olvasni, immár a maga lüktető-vibráló teljességével:

„Anya, találtam egy fiút
a pincerésben.
Didereg, és bikavér ízű a szája.
Felöltöztethetem?”

A gyermeki kérdés a Fiút idézi: „Mikor láttunk jövevénynek, hogy befogadtunk volna, vagy mezítelennek, hogy felruháztunk volna?” (Máté 25,39) A résekben lakó jövevény befér-e az életünkbe? Vagy csak a 3+1 verssorba, és a közöttük tátongó résbe? Egy gyerek kérdésébe? A gyerek inkognitójába bújt felnőtt érzékelésébe? Aki bárhova megy, bármilyen „útvonalon”, már csak menekül (Viselet) és résekre talál?

Négyszeres tagadással kezdődik a – szintén triptichon-szerkezetű – Tájékozódás a bajban című vers:

„Nem az utat néztem, || [nem] a szétvetett combjaid,                                  A + [A] +
nem a kezed a sebváltón, || [nem] a gyereket a visszapillantóból.”             A + [A] →

A hiányos mondatok réseibe írt nemek (szögletes zárójelben, az elemző kiegészítése – M. Zs.) kimondatlanul is ott vannak. S mivel érzékeljük a jelenlétüket, határozottabb, élesebb a sormetszet utáni rés. A soroló gondolatpárhuzam, ahol a hiányos mondatszerkezet is ismétlődik, fokozó majd ellentétes gondolatpárhuzamhoz vezet[4]: Az igen égre vetített üzenete így még igézőbb:

„A felhőt néztem, || azt a trombózisos eret az égbolt kék szívén,                B → B’ →
ahogyan tágul, robbanni kész, || mi mégis távolodunk tőle.”                       B’’ ↔ B’’’ ↨

A gondolategységek mentén a szöveget tőmondatokra is tagolhatnánk akár, amelyek halmozó és fokozó torlódása egyre nagyobb feszültséget teremt, és ez korrelál a jelentéssel: mintha erőszakot szenvedne az ég is, a kék szív egyik vénája bedugul, robbanni kész, a tér mégis tágul, már a robbanás érzetét kelti, benne vagyunk – mégis távol, a lét paradoxonában.

Ha eddig nem volt elég a gondolatritmus archaizmusa, a középső szakaszban kapcsolódik hozzá egy archaikus erejű dallam, ami zsoltárt és siratót idéz, vagy ölbeli mondókát, becézést akár. Első hallásra is erősen ritmizált, érdemes megfigyelni a metrumok mellett az ütemhangsúlyokat és sormetszeteket is[5]:

Nem baj, hogy idegen vagy, || megsimogatlak,                               C → C’
a fejeden a foltokat, || most jöttél meg a rákból,                                C’’ → C’’’↔
mintha az egy szégyellnivaló munka lenne.                                       C’’’’ ↨
Meg kéne szüljelek újra, || hogy fölsírj végre rendesen,                    D → D’
ha ütlek.                                                                                           D’’ ↨

 

– – | υ υ υ | – – || – υ υ | – –

υ υ υ υ | υ – | υ – || – – | – υ υ | – –

– υ | υ – || – – | υ υ | – – || υ – | –  

– – | υ – | υ υ | – υ || – – | – – | υ – | υ –

υ – | –  

A „most jöttél meg a rákból” mintha azt mondaná, most jöttél meg a halálból. Hádész birodalmából, ahonnan a görög mitológia szerint nincs visszatérés. Vagy legalábbis abból a határsávból, amelyet a modern orvostudomány kiszélesített és bizonyos mértékig átjárhatóvá tett. Ahonnan korábban nem volt visszatérés, de ma már van. Mert a kemoterápia, bár bizonyos mértékig élőhalottat csinál az emberből, mégis a visszatérés valós esélyét adja. A visszatérő pedig – aki ezáltal mégis „idegen” az élők világában – a halál stigmáit – foltjait – hordozza magán.

Laodameia drámája kínálkozik párhuzamként, akinek férjét a görög mitológia szerint három órára visszaengedték az istenek az alvilágból, hogy feleségével egyesüljön. Babits Mihály költői művében így szólal meg a Kar, amikor Hádész birodalmáról beszél[6]:

„Mert senkise tér onnan soha vissza,
csak kívül van kapuján kilincs,
becsukja a lelkét, ki a Léthét issza
és ott aki van, annak neve: nincs.”

„Ott semmisem éled és semmise pusztul
s mert semmisem él, örök ott, ami holt
és semmise lankad és semmise buzdul
s mert semmise lesz, örök ott, ami volt
nem vetnek, aratnak, vetnek örökre,
nem túrja a földet az emberek ökre
nem ölt soha zöldet Flóra a rögre
nem ballag a csillag, nem fogy a hold.”

Az idézett szakaszok uralkodó metruma az ereszkedő jónikus (– – υ υ), ami igen ritka, de éppen ezért tipikus a költészetben.[7] Babits versében a halmozott tagadás eszközévé válik, a visszatérő tagadószók hurokszerűen tekeredő mértékévé. A vers egyik karakteresen ismétlődő sorképlete: – – | υ υ | – – | – υ υ | – – („Mert senkise tér onnan soha vissza”; „nem vetnek, aratnak, vetnek örökre”). Kísértetiesen hasonlít erre a „Nem baj, hogy idegen vagy, megsimogatlak” sorképlete, csupán egy helyen lesz sűrűbb, szaporább szívverésű, az „idegen”-nél: – – | υ υ υ | – – || – υ υ | – –.
A jónikus mérték többször és több variációban is felbukkan a következő sorokban is, az egész szakaszra rányomja bélyegét az ereszkedő jónikus sor- vagy ütemkezdő spondeusa, mely négy esetben is erős ütemnyomatékkal párosul, s az ötödik esetben áthelyezve a hangsúlyt a spondeus második felére, a váltással még inkább kiemelve a szót („hogy föl|sírj”). A jónikus legtöbbször a nyugtalanság, fenyegetettség kifejezésének eszköze. Itt azonban más mértékekkel is vegyül, és a szabálytalan, szokatlan ritmusváltások még zaklatottabbá teszik ezáltal a verset. A sorkezdő helyzetben, pirrichiusok és jambusok ismétlésével keletkező „a fejeden a foltokat” (υ υ υ υ | υ – | υ –) alliterációval is színezve egészen bizarr hatást kelt, mintha Weöres robogó szekereiről pattant volna[8], a harmadik sor elején viszont „nyugtató” choriambussal találkozunk: „mintha az egy” (– υ | υ –). Sorzáró helyzetbe is a choriambust rejtő adóniszi sor kerül az első két sor végén: „megsimogatlak”, „-tél meg a rákból” (– υ υ | – –), a további sorokban viszont jambusi sorzárlat található.

Az uralkodó – nyomatékkal is megerősített – jónikusból jambikus felé tartó, ereszkedőből emelkedőre váltó, folytonos nyugtalansággal és fenyegetettséggel telített metrikus dallam teljes összhangban van a halálból visszakapott „idegen” nyugtalanító megjelenésével, akit asszonya simogat és becéz, és legszívesebben újraszülne, mintegy saját gyermekként hozva az élők földjére. Ám a „Meg kéne” (tá-tá-ti) és a „ha ütlek” (ti-tá-tá) inverz ritmusváltása a végén szó szerint is végérvényessé teszi az „idegen” státuszt. Laodameia – mint szerelem-hordozó – megsemmisül a találkozásban.

Marad a harmadik rész kijózanító valósága, ami ismét tagadással kezdődik, a „nem”-ek szakaszkezdő visszatérése a triptichon-szerkezet alapját adja. A szakaszok így maguk is paralel helyzetbe kerülnek, a szakaszon belüli ellentétes, soroló és fokozó gondolatritmus pedig sorról sorra halad a negáló zárlat felé:

„Nem beszélgetni akartam,                                                                           E ↔
csak egy jelet kerestem a beszédhez,                                                            E’ +
egy táblát, mégis merre kanyarodjak,                                                           E’ → ↔
ha madarak szedik fel a hazafelé vezető utat,                                              E’’ ↔ →
de legalábbis azt a szót, hogy haza.”                                                            E’’’
 
– υ | – – | υ υ | – –
υ – | υ – | υ – | – υ | υ υ | – –
– – | – – | – – | υ υ | υ – –
υ υ | υ – | υ – | υ υ | υ υ | υ – | υ υ – | υ –
υ υ | υ – | υ – | υ – | – υ υ

A hangváltás elsőre prózai hatásúnak tűnik, amit erősít az is, hogy minden sor egy gondolategység, mintha valamiféle nyugalmat akarna magára erőltetni ezáltal is a szubjektum. Pedig erősen ritmizált marad a szöveg, ami a metrumképletből is jól kirajzolódik. Az első három sorban uralkodó marad a spondeusok és pirrichiusok váltakozásával kialakuló jónikus rend, ereszkedőből emelkedőre váltva, majd egy hosszú és tanácstalan, spondeusokkal kirakott szakasz után – „egy táblát, mégis merre” – szaporább, sűrűbb metrumok jönnek. Az utolsó két szakaszra már a pirrichiusok és jambusok váltakozása jellemző, amit egy anapesztusz („vezető”) és daktilus („hogy haza”) tarkít, utóbbi ráadásul véghelyzetben, ahol a jelentésbeli csattanót a ritmikai váltás – emelkedőről ereszkedőre – is kiemeli. A záró két sor uralkodó hatása tehát a sűrű, szapora szívverés, ami épp azokon a helyeken gyorsul fel, ahol a jelentés megkívánja. A „ha madarak” ritmusa (ti-ti-ti-tá[9]) a korábbi „hogy idegen”, valamint soron belül a „hazafelé” ritmusával is összecseng (ráadásul alliterál), és a „de legalábbis” ritmusában is benne van (ti-ti-ti-tá-tá), ami önironikus hatásával előkészíti a csattanót: „hogy haza”.

Ide kívánkozik Takács Zsuzsa Egy észrevétel feloldása c. versének néhány sora, amelynek mottójában szerepel ez a wittgensteini gondolat: „Most már nem kell egyebet tenned, csak megtalálnod az innen hazafelé vezető utat.

 „…mennénk
egy hosszú szakaszon együtt,
és vigasztalnám közben magamat:
mi bizonyítja, napnál fényesebben,
mint ez a fáradságos út, hirtelen
támadt nyugalmam és kísérőm
komolysága, hogy az otthontalanság
az otthonom?

A hazatérő, de otthonát mégsem lelő szubjektum az idegen hely keltette nyomasztó érzést végül így oldja fel: „…a másik személye itt az otthonunk.”

Hozzá kell tennem, hogy nem ez az egyetlen lehetséges értelmezés a Tájékozódás a bajban c. vers interperszonális viszonyaira. Hiszen a rákból hazatérő személye akár szülő is lehet, s akkor az újjászülés lehetősége (és lehetetlensége) a biológiai szülés inverzévé válik, az otthonvesztés pedig a szülői ház és vele az eredendő gyerek-szülő viszony elvesztését jelenti. És mi van akkor, ha mindkét értelmezés releváns? Ha a tükörrétegek logikája megengedi a jelentésrétegek ilyen egymásra vetülését, és nemhogy negálná, inkább kiegészíti azt. Hiszen a szülő vagy nagyszülő elvesztése a kötet III. ciklusában kimondva, referenciális utalással is megjelenik a Költészettan című, Mama emlékére ajánlású, és az azt követő Ápolástan c. versben. Nem az az olvasó elsődleges feladata, hogy a költő családi viszonyait kibogozza. Sokkal inkább az, hogy az inkognitóablakon felvillanó képek által érzékeljen egy olyan kapcsolati együttállást, ami csak és kizárólag a személyesben, a személyek közötti áthatásban fogható fel.

Nagy Kata én-alakmása is a „másik személyében” lel otthonra vagy otthontalanságra. Költészetének személyessége tulajdonképpen az otthon-haza észlelésének a létmódja, s ha az idegen lét fenyegetettségét érzékeli, azt is a személyesen átszűrve, a személyes rezonanciáival felerősítve teszi. Épp ennek az átjárásnak – ahogy a személyesen, mint szűrőn és rezonátoron átjutnak az észleletek, élmények, benyomások – hatékony eszköze az a szabad versbe rejtett mértékkapcsoló és -sejtető ritmikai hatás[10], amely szüntelenül felborzolja a mondatok felszínét (a jelentést), s áthatja valami bizsergető érzéssel, pulzáló jelenléttel.

Elég kiragadni néhány sort a soron következő versek zárlataiból, hogy érzékeljük a metrumok táncát: „maga a boldog mitokondrium” „Átkelni éjszaka kell.” „valaki minket álmodik” „és évekig vártam a hatást” „jeleit szétszórom, mint ellenséges csontokat szokás” „Egyszerre volt mind a négy évszak.” „A délutánra ígért sötétben ébredek fel.”

De lépjünk csak bátran az Inkognitóablakba, hiszen itt, a II. ciklus vége felé található a kötet címadó verse. Így kezdődik:

„Az állóháború elkezdődött, pedig
υ – | – – | υ – | – – | – – | υ υ ■
ilyen magasból
υ – | υ – | – ■
mindent annyira jól látni.”
– – | – υ υ | – – | υ ■
Az eleinte emelkedő lejtésű, túlnyomóan jambikusan lüktető sorok enjambement-jai hordoznak egy-egy szünetnyi rést, kihagyást, pillanatnyi ritmuszavart, ami a harmadik sorban ereszkedőre vált. Majd új szakaszba törve egysoros kérdés következik, ahol az emelkedő és ereszkedő verslábak kontraszthatása kelt feszültséget, ritmikailag is erősítve azt a disszonanciát, amit a kérdés önmagában jelent:

Minek mentél el, ha újra és újra hazajössz?
υ – | – – | – υ | – υ | – – | υ υ | υ –

Relevánsabb lenne talán az alábbi ritmikai értelmezés, ahol a krétikus tánclépése[11], a kihagyásnyi rés és a sormetszetek, valamint az utánuk következő erős nyomaték még inkább kiélezi a kontrasztot:

 υ – | – – | – υ || – υ – | – υ ■ || υ υ –

Az állóháború és a kérdés kontrasztja után menekülési útvonalat a sötétből az erkély és az inkognitóablak ígér:

Sötétbe burkolózok,
υ – | υ – | υ – | –
a papagájokkal együtt az erkélyre ülök,
υ υ | υ – | – υ | υ – | υ – | – υ | υ –
és az inkognitóablakot figyelem.
– υ | – – | υ – | – υ | – υ | υ –

A szaporító pirrichius és az inverz trocheusok megjelenése ellenére megmarad a jambikus rend, legalább a végkicsengésben, és az inkognitóablakra irányítja a figyelmet:

 A Napba öltözött férfit deréktől felfelé látom,
υ – | υ – | υ – | – – | υ – | – – | υ – | – –
beleszorulhatott az élvefogóba: nem mozdul.
υ υ | υ – | υ – | υ – | υ υ | – υ | – – | –
Lehet, hogy most nem a szája az, ami el akar
υ – | – – | υ υ – | υ υ | υ υ | υ υ | υ ■
árulni valamit?
– – | υ υ | υ –

Az erkélyen át egy másik lakás ablakába látunk, ahol „a Napba öltözött férfi” mint idegen, távoli, ismeretlen, mégis ismerős, Nap-hordozó, a „napba öltözött asszony”[12] mitológiai vagy metafizikai (?) párja áll, mozdulatlan, de mozgáshiánya is jel: „élvefogó” – az ablakkeret által megfogott embert mutatja a szemlélőnek, aki maga is élve fogott az inkognitó keretében.

Ritmikailag a sorkezdő spondeus és a rendre ismétlődő bacchiusok[13] nyújtott tá-táinak szorítójában próbál menekülni a szubjektum szapora ti-ti-tikkel (a már említett „negyedik paión” három rövid szótagjával), de nem tud kitérni a kérdés elől: Mit üzen ez a néma és mozdulatlan, napfényes alakmás? Ki áll az ablakban? Ő vagy én? Ki beszél a mozdulatlanságával és távolságával is? Az idegen? Az ismerős?

Válasz helyett – mintha csak udvariasan mellébeszélne – az időjárás beszél, jelentésborzoló metrumaival mintegy előrejelezve, hogy az állóháború – élvefogó – folytatódik:

Hosszú napokig esni fog, vagy közeledik
– – | υ υ | υ – | υ – – | υ υ | υ υ
egy újabb hidegfront.
υ – – | υ – –

III.

„Azt akarom, legyen nevetséges,
– υ | υ – | υ – | υ – | – –
ahogy itt előtted állok, és nincs más menedékem.”
υ υ – | υ – | υ – | υ – | – – | υ υ – | –

A kötet harmadik ciklusa A romolhatatlan egész című verssel kezdődik így. Emelkedő lejtésű és pillantású, akár a zarándokének: „Tekintetem a hegyekre emelem: Honnan jön segítségem?” (Zsoltárok 121,1)

Azt akarom, hogy semmisüljek meg, legyek semmi előtted:

„Ne izgasd fel magad,
υ – | – – | υ –
ez a test már szült egy másik testet, a has fehéren leomló
υ υ – | – – | – – | – – | υ υ | – υ | – – | υ – | –
bőre lehetne szépen kifeszítve
– υ | υ – | υ – | – υ | υ – | υ
győzedelmi zászló. Vagy a megadásé.”
– υ | – υ |– – | υ υ | υ υ | – –

Szintén emelkedő, majd két enjambement által is megtört lejtés, ami két choriambus (tá-ti ti-tá) mérleghintáján keresztül jut el az ereszkedésig és megadásig. A zárlat két szembefordított jónikusa (tá-tá-ti-ti ti-ti-tá-tá), mint egy felerősített choriambus – óriás mérleghinta – hirdeti a patthelyzetet.

„Hogy ne győzzön egyikünk sem, azt kívánom
– υ  | – υ | υ υ | – υ | – – | – –
mégis, ne vesszünk össze a pózon.”
– – | υ – | – – | υ υ | – –

Ereszkedő lejtésből az alátört „mégis” után ismét emelkedő, jónikus zárás következik, valóban, mint egy menetdalban. S a verszárlat sem mentes a menetdalritmustól, ahol szintén a dupla-inverz jónikus – az óriás mérleghinta – emeli fel a feltámadás-hit képét[14], majd egy emelkedő jónikuson és szaporító pirrichiuson keresztül jambusokban ér véget a vers, mint ami partot ért, túlsó partot:

„A jegygyűrűm nem találom, de hiszek a feltámadásban.
υ – | – – | – υ | – – | υ υ | υ υ | – – | υ – | –
Ha én jövök, ott lesz rendben ez is a többivel.”
υ – | υ υ | – – | – υ | υ υ | υ – | υ –

Mire utal az „ez”? A jegygyűrűre? A gyűrű jelképezte kapcsolatra? Vagy az „én”-re? Hogy én következem? De mire? Feltámadásra? Menedékre – nálad? Győzelemre-megadásra? Óriás mérleghintára? Döntse el az olvasó? Érjen utol? Kit? Ki az az „én”? Aki így mutatkozik meg az Ami a félelemnél erősebb c. versben:

„Kitalált személy vagyok.
υ υ – | υ – | υ –
Csontjaimat homokból fújta egy állat.
– υ | υ – | υ – | – – | υ υ | – υ
Az ablakon kiszálltam,
υ – | υ – | υ – | –
gondoltam, elhagyom.
– – | υ – | υ –
A tetőre repülök, és onnan félek: éjjel tovább működöm.”
υ υ | – υ | υ υ | υ – | – – | – υ | – – | υ – | – υ | –

Aki repült már álmában, magára ismer. A homokművészet pillanatnyiságát átélő álomszubjektum identitásélménye ez: a test „élvefogóját” elhagyva száll, már a tetőről fél, a távolságot féli át. S mindezt olyan lüktető, pulzáló metrikával, amiben az emelkedő jambusok dominálnak, de a nyugtalanság, a félelem a hol szapora (ti-ti), hol lassú (tá-tá) közbeékelődésével teszi sejtelmesebbé ezt az éjjeli továbbműködést.

„Szinuszgörbét rajzol az állami kardiogram,
υ – | – – | – υ | υ – | υ υ | – υ | – υ
én hallom a szilánkokat, csupa törékeny holmi,
– – | υ υ | υ – | υ – | υ υ | υ – | – – | υ
miként érnek földet.”
υ – | – – | – –

Ez a szinuszgörbe sem olyan szabályos, hol lelassul, hol felgyorsul, hol ereszkedővé válik, majd emelkedik újra, hogy egy ti-ti-ti-tá-tá-tá-ti /-ti segélykiáltásával (csonka, megtört S.O.S. jellel) érjen földet egy hosszú tá-tá-tá-tá-tában. A ritmika által is kitágul az érzékelés, és ebben az állapotban, mikor a tudat elengedte az „én”-t, megjelenik még valaki, őrző jelenléttel:

„Mindent hallok, engem keres, pedig nincs is nevem.
– – | – υ | – – | υ – | υ – | – – | υ –
Álmomban ő járkál, őriz, mint egy fontos tárgyat
– – | υ – | – – | – – | – – | – – | – υ
a múzeumokban szokás.
υ – | υ υ | – – | υ –
Vigyáz a fényerővel.”
υ – | υ – | υ – | – 

Ki ez a titokzatos „ő”? Az álomjelenlét őre. Aki a másik – a repülő, névtelen „én”-t – is jól ismeri, és félti, vigyázza. Ki az a társunk, az a biztos személy az életünkben, akire ily módon rábízhatjuk magunk? A választ – én, mint olvasó és értelmező – a zarándokzsoltár folytatásában találom (Zsoltárok 121,3–6):

 „Segítségem az Úrtól jön, […]
nem szunnyad az, aki védelmez téged.
[…] az Úr a te oltalmad jobb kezed felől.
Nem árt neked nappal a nap,
sem éjjel a hold.”

Különös dallammal, különös (asszi)metrikával szólal meg az álomőr-szakasz négy verssorra, ami többek között egy ismétlődő „négyharmados” lábkapcsolatnak köszönhető, hiszen az „engem keres”, „nincs is nevem”, „Álmomban ő”, „-mokban szokás” egyaránt tá-tá-ti-tá ritmust követ.[15] S akkor még ott a kezdő „Mindent hallok, engem” tá-tá-tá-ti-tá-tá ritmusa, ami pontosan megegyezik Kölcsey Ferenc Csolnakon c. verse kezdő sorának ritmusával. S hogy nem véletlen a metrumáthallás, azt a vers páros soraiban rendre visszatérő tá-tá-ti-tá ritmikájú szó- és lábkapcsolatok mutatják meg: 

Ültem csolnakomban             – – | – υ | – –
Habzó vizen,                          – – | υ –
Hallék zúgni darvat                – – | – υ | – –
Röptébe fenn.                        – – | υ –
Röpűlsz égi vándor,               υ – | – υ | – –
Föld s víz felett,                     – – | υ –
Vajha szállni tudnék              – υ | – υ | – –
Én is veled!                            – – | υ –

A föld és víz fölé, égi vándorok dimenziójába vágyódó, de sorsából kilépni – elszökni, elmenekülni – nem tudó szubjektum dala ez, amit a visszatérő „lassanmenő” lábkapcsolat röpít fel mégis. Nem véletlen tehát, hogy épp abban a Nagy Kata-versben válik meghatározó verslábbá, amely az álom röptéről szól. Ahogy a vers első részében is ott van már az „éjjel tovább” szókapcsolatban.

Az „Álmomban ő” tá-tá-ti-tá-jára hosszan elnyúló ták következnek, mintegy válaszként: „ő járkál, őriz, mint egy fontos tár(gyat)” – tíz hosszú szótag egymás után. Az álomőr lépteinek lassú, egyenletes ritmusa itt a biztos, állandóságot sugalló jelenlét hordozójává válik. Aki „Vigyáz a fényerővel” (ti-tá-ti-tá-ti-tá-tá) – s ezzel visszatér a szintén állandóságot, nyugodt szívritmust mutató jambikus rendhez. Már csak a verszárlat van hátra:

„Fekete dobozba költözik a szív.
υ υ | υ υ | – υ | – υ υ | υ –
Ami erősebb a félelemnél, az már hangrobbanás.
υ υ | υ – | – υ | – υ | – – | – – | – – | υ –
Az arcát kéne fölzabálni.
υ – | – – | υ – | υ – | υ

Kikopogtatni szeme fahéj titkait.”
υ υ | – – | υ υ | υ υ | – – | υ –

Pirrichiusok és spondeusok nyugtalanító váltakozása trocheusokkal és jambusokkal. A szív fekete doboza pedig rögzíti a jeleket, nem szolgáltatja ki az érzelmek viharainak, bár amplitúdóit a félelem, a vágy okozza. Ami túl van ezen, ami „erősebb”, az már „hangrobbanás”, mikor a szív utazósebességre kapcsol – az „arc” (kinek az arca?) felé. Itt már nem csupán a vágy („fölzabálni”) diktál, ez már a titkokat kutató lélek/szellem imperativusza. A záró sor – egy sorköznyi rés után – ismét a jónikusok óriáshintájával teremt különös atmoszférát, fahéjtitkokat. Illatáldozat ez – Ami erősebb a félelemnél.

A titok egyetlen résbe – és sorba – is belefér. Nem véletlen, hogy a kötet záró verse – Kényelmes válaszok a félelemről – is erősen tördelt, négy, számokkal is jelzett részből áll, és a 4. rész egyetlen sor:

Jó volt félni itt, nélküled.
– – | – υ | – ■ || – υ υ

Miközben az előző szakasz végén képletszerűen is megtudjuk a szemlélő író és olvasó inkognitóablakot figyelő helyzetét –  „Másokat figyelni sem könnyebb: játékosai és nézői / vagyunk az utcán a jelenetnek.”[16] –, kiderül, hogy ez az egyszerre belül és kívül, ismerős és idegen állapot egy tágabb, mondhatni metafizikai hiányt észlelve és jelezve válik teljessé. Hiszen a „nélküled” relációja vonatkozhat a mindenkori társra, az asszony férfitársára éppúgy, mint a halál által elragadott szülőre vagy a metafizikai társra, akit jobb híján Istennek nevezünk. Aki az álomőrben is inkább hiányával van jelen. De éppen a hiány, az üres hely felemelése és megmutatása lehet az inkognitóablakban felvillanó arcok megmutatása mellett az az „áldozati cselekmény”[17], amely esélyt ad a „feltámadásra”.

A sornyi mondatvers négy ütemre tagolódik, egy spondeussal és trocheussal, egy csonka lábbal, résnyi kihagyással, majd egy daktilussal határozottan ereszkedő lejtésű. Mintha egy tánc – élet és halál tánca – végén fogna így talajt a földre érkező. Már ebben, a megérkezés módjában is Kierkegaard Félelem és reszketése juthat eszünkbe, ám a félelem és reszketés (remegés, rezonáns lét) az Inkognitóablak egészére jellemző, s az emberi lét paradoxonát érzékelő költői szervvé válik, ami küldi impulzusait, jeleit az élvefogóból[18].

JEGYZETEK

[1] Érdemes lenne minden esetben rávetíteni a metrikus képre az ütemhangsúlyok, sormetszetek helyét is, hogy a ritmustérkép teljes legyen, hiszen egyfajta szimultán hatásról, szimultán verselésről van itt szó. Ám ez most elfedné kicsit a lényeget, a látszólag kötetlen, szabad, „szétcsengő” (Győrfi Kata kifejezése, lásd: http://centrifuga.blog.hu/2015/03/06/fem-x_nagy_kata_ii) verselésben a mérték áttűnéseit, ami – véleményem szerint – mégiscsak összetartja ezt a versvilágot. Később, ahol indokolt, szerepel a versnyomaték, sormetszet, sőt a gondolatritmus egységeinek jelölése is.

[2] A rés (space, spácium) szerepe akár a sorokon belül vagy sorok, szakaszok, versrészek, versek és ciklusok között felértékelődik, és hangsúlyos helyzetbe kerül. Iser határsávnak nevezi ezt a „hermeneutikai rést”: „az ismerős és idegen, a bemenet és kimenet, a rendszerek szerkezeti kapcsolatai és az önálló rendszerek szintjei  közötti határsáv nem küszöbölhető ki… a határsáv az örökké fönnmaradó fordíthatatlanságra világít rá…” „Noha ezt a rést az határozza meg, amit elválaszt, úgy tűnik, hogy saját dinamikája van.” „A határsávban összegyülemlett erőt poétikus vonás jellemzi, mivel valami olyasmit hoz létre, ami eddig nem létezett.”

Wolfgang Iser: Az értelmezés világa (Gondolat, Bp, 2004, 120., 150., 152. o.)

[3] A görög harci menetdalok jellemző mértéke az anapesztusz + spondeus lábkapcsolat. (Szepes Erika – Szerdahelyi István: Verstan. Gondolat, Bp, 1981, 274. o.)

[4] A verssorok melletti betűk és jelek a paralellizmus gondolategységeit és azok kapcsolatát jelölik: a + a párhuzamos, szinonimikus, a → a fokozó, a ↔ pedig az ellentétes kapcsolatot. A szögletes zárójel a hiányos mondatot, a felső vonás az előzőre épülő, építkező gondolati jelleget jelöli. És van még egy különleges, asszociatívnak nevezhető gondolatpárhuzam, amit így jelöltem: ↨ (Lásd bővebben. Szepes Erika – Szerdahelyi István: Verstan. Gondolat, Bp, 1981, 485-486. o.; Magyar néprajzi lexikon. Akadémiai, Bp, 1977-1982, gondolatritmus)  

[5] A szövegben csak a paralellizmus gondolategységeit tagoló sormetszeteket jelöltem, a metrumjelek mellett találjuk a teljes ütem- és sormetszetjelölést.

[6] Babits Mihály: Laodameia. (Nyugat 1910/17. szám: http://epa.oszk.hu/00000/00022/00063/01785.htm)

[7] Az emelkedő jónikus (υ υ – –) előfordult az antik költészetben, az ereszkedő jónikus (– – υ υ) viszont nem. Magyar példái vannak, többek között Babits Laodameia c. művében, ahol az emelkedő jónikusok mellett az ereszkedő jónikusoknak is hangulatfestő szerepe van. (Szepes Erika – Szerdahelyi István: Verstan. Gondolat, Bp, 1981, 292-293., 296-298. o.)

[8] Weöres Sándor: Robogó szekerek c. verse így kezdődik: „Mennek a fuvarosok, a fekete dobosok a kerekeken éjszaka”. Metrumképlete: – υ υ | υ υ υ υ | υ υ υ υ | υ υ υ υ | υ υ υ υ | – υ υ

[9] A három rövid, egy hosszú szótagból álló ritmusegység (υ υ υ –) az úgynevezett „negyedik paión”, az Apolló-himnuszok jellegzetes kólonja. (Szepes Erika – Szerdahelyi István: Verstan. Gondolat, Bp, 1981, 298-299. o.)

[10] Kecskés András: A magyar vers hangzásszerkezete. (Akadémiai, Bp, 1984, 225-230. o.)

[11] A – υ – alakú versláb nevét egy krétai tánc ritmusáról kapta. (Szepes Erika – Szerdahelyi István: Verstan. Gondolat, Bp, 1981, 286. o.)

[12] „Ekkor nagy jel tűnt fel az égen: egy asszony a napba öltözve, és a lába alatt a hold, a fején pedig tizenkét csillagból álló korona; várandós volt, és vajúdva, szüléstől gyötrődve kiáltozott.” (Jelenések könyve 12,1-2)

[13] A bacchius (υ – –) önállóan a görög és magyar költészetben is ritkán fordul elő, egyik szép példa erre Babits Mihály Vakok a hídon c. verse. Pl.: „A csöndnek / folyóján / pár deszka- / darab.” (υ – – | υ – – | – – υ | υ –) „A lelkük / a testből / ki nem lát / soha.” (υ – – | υ – – | υ – – | υ –) (Szepes Erika – Szerdahelyi István: Verstan. Gondolat, Bp, 1981, 285. o.)

[14] Óhatatlanul is eszünkbe juthat erről Nemes Nagy Ágnes verssora: „hiszem a test feltámadását” (A tárgy fölött) – ami szintén különös ritmusával válik figyelemfelhívó jellé: ti-ti-ti-tá-tá-tá-ti-tá-tá. Mely értelmezhető rendhagyó, pirrichiusokkal ékelt jambikus sorként: υ υ | υ – | – – | υ – | –, de áthallik rajta egy másfajta rend is: υ υ υ | – – – | υ – –.

[15] Epitritusnak nevezi a hagyományos verstan az egy jambus/trocheus és egy spondeus összekapcsolódásával keletkező kólonokat, melyekben a verslábak moraaránya 3:4 vagy 4:3. Jelen esetben a „négyharmados”, ún. harmadik epitritusról van szó, amit úgy is neveznek, hogy „lassanmenő”. (Szepes Erika, Szerdahelyi István, Verstan. Bp., Gondolat, 1981, 305–306., 564. o.)

[16] A képlet a 20. század nagy fizikusai – N. Bohr és W. Heisenberg – látásmódját fogalmazza újra: „az élet harmóniájának keresése közben sohase felejtsük el: az élet színjátékában nézők és ugyanakkor szereplők is vagyunk”. Vö. Kabdebó Lóránt: A Szabó Lőrinc-vers mondhatósága (Parnasszus, 2009/IV., 80. o.)

[17] Vö. Takács Zsuzsa: Arcunk megmutatása, mint áldozati cselekmény. In: T. Zs.: Jaj a győztesnek! (Vigilia, Bp, 2008, 162-165. o.)

[18] Kierkegaard: Félelem és reszketés (Európa, Bp, 1986)

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*

HTML tags are not allowed.

Copyright © 2007-2014. Minden jogot fenntartanak a szerkesztők és a szerzők.

Scroll to top