You Are Here: Home » Gyorsposta » Gyorsposta » Vidor-napló az Arany emlékév jegyében: búcsúlevelek

Vidor-napló az Arany emlékév jegyében: búcsúlevelek

Arany János, Petőfi Sándor és Tompa Mihály záró sorai az idei Vidor-fesztiválról, Karádi Zsolt, Béres Tamás és Gerliczki András rekonstrukciójában.

Egyetlen makrancos öcsém!

18.., szeptember 3.

Eljött a búcsú ideje, jóllehet nem is találkoztunk! Szombaton, a fesztivál utolsó napján, még tettem egy tétova kísérletet annak reményében, hátha összefutunk valahol, ellenben látnom kell, tervem füstbe ment. Estefelé elkószáltam a nagyszínpadhoz. Közben Nyíregyházára beszökött az ősz, ez azonban sokakat, úgy tűnt, nem zavart. Egyesek plédekbe burkolózva ücsörögtek a padokon, mások elfogyasztott söreik melegítő hatásában bíztak. A párakapu árván, de annál nagyobb lendülettel működött. Az egy főre eső ebek száma hirtelen megszaporodott; ez nem jó jel! Jön a hideg! Felidéztem A kutyák dala című versedet, hátha ide tudlak bűvölni. De nem! Nem voltál sehol!

Előre nyomultam hát a színpadhoz, megmarkoltam a kordon fehér rácsait, gondoltam, közelről fogom élvezni az Electric Swing Circus zenéjét. És lőn! Bizony mondom, amikor az együttes rázendített, (s mivel alaposan feltolták a basszust), akkordjaik nemcsak megrázók, hanem, szó szerint, mellbevágók voltak. Ilyet még nem tapasztaltam! Rám ragadt a mellettem őrjöngő, többé-kevésbé illuminált fiatalok lendülete, s én is csápoltam egy jót, ámbár nem éreztem pontosan, a két fülem mikor cserélt helyet, így a Nagy-Britanniából érkezett formáció szövegeit nem értettem pontosan, ami egyébként nem is csoda, lévén hogy én inkább Shakespeare mester nyelvét tanulmányoztam, azt sem nagy sikerrel, mint tudod, édes barátom, Sándor. A koncert vége felé eleredt az eső. Sebaj! Igaz, akkorra már a zajtól sem az alsó, sem a felső állkapcsom nem volt a helyén, ám a kellete korán jött, Fazekas Mihály által megénekelt csendes eső aztán jócskán rákezdett. A tűzijátékot már-már vízi játéknak is vélhettem volna; miközben megcsodáltam a robbanó, röppenő, csillámló, szikrázó rakéták ezerszínű kavalkádját, elfogott a nosztalgia.

Egyetlen Sándorom, eltelt a fesztivál, űztük egymást, verődve földön és égbolton, nappal és éjjel, s nem leltünk békét. Kizökkent az idő, mint tudjuk Hamlettől, kizökkent egy hétre, s mi úgy tettünk, mintha mi sem lenne természetesebb annál, hogy itt vagyunk. S most, amikor vége, és visszaköltözünk a lexikonok, kézikönyvek, kötetek sárguló lapjai közé, amikor „visszazökken” az idő, kísért a gondolat: biztos, hogy minden úgy van, ahogy van? Biztos, hogy Te, Sándor, nem sokára megnősülsz, s Koltón megírod a Szeptember végént, később meg a Pilvaxban elszavalod a Nemzeti dalt és eltűnsz huszonhat évesen? Mondd, hogy nem így lesz! Ugye, nem tömegsírban végzed? És nem visznek el Barguzinba, ahol, ugye, nem verselsz oroszul?  Én pedig nem írom le: „Ki nékem álmaimban / Gyakorta megjelensz, / Korán elhunyt barátom, / Van-é jel síri fádon, / Mutatni, hol pihensz?”

Sándorom, ég áldjon! Nemsokára indulok. Vissza az irodalomtörténetbe. Poggyászom összekészítve már. Cserebogár, sárga cserebogár.

Barátod
Arany János

—–

Kedves Miskám!

18… szeptember 3.

Eljött hát ez is, édes barátom.

Mi ketten, meghazudtolva minden idők nyakatekert biográfusait és ítészeit, találkoztunk itt, Nyíregyházán, de csak azért, hogy újra meg újra elveszítsük egymást, s maradjon számunkra kapcsolattartásként egyedül a levelezés, amelynek tanúsága szerint most sokáig újból nem láthatjuk egymást. Sem te meg én, sem hitveseink nem élvezhetik a közös együttlét örömeit! Bizony, Miskám, szomorúság vegyül bennem vidor érzésekkel, ha arra gondolok, hogy tegnap délután, a lírai, csellót is felléptető, gyakran nosztalgikus melódiákat kínáló Vołosi nevű lengyel zenekar muzsikája után még ellágyultan múlattam az időt (ah, az utolsó percek fájdalma, s öröme!).  Ám az Electric Swing Circus teljes valómban megrázó koncertjét követően, amikor is, nem túlzok, ha azt állítom, sem a káprázatos tűzijáték, sem a nyári melegnek egy csapásra véget vető zápor elállta után sem nyertem vissza hallásomat, a hátsó fali infarktus rémét láttam közeledni a Városháza felől. Ördög vigye! – csak amúgy röviden s velősen, ahogy a puszták népe mondaná.

Azóta kezdek magamhoz térni. Hallani vélem a hangodat még, Miskám, barátom, és kezdek csomagolni. Vissza az időbe, vissza a múltba, a jelenbe, régi mesékre emlékszel-e még. Írd meg A gólyához című allegóriádat: „Repülj, repülj! és délen valahol /A bujdosókkal ha találkozol: / Mondd meg nekik, hogy pusztulunk, veszünk, / Mint oldott kéve, széthull nemzetünk…! / Sokra sír, sokra vak börtön borul, /Kik élünk: járunk búsan, szótlanul; / Van, aki felkél és sirván, megyen / Uj hont keresni túl a tengeren.”

Miska, barátom, dél szigetje vár, szép volt a Vidor, jó volt a Vidor. Amikor láttam, hogy a bohócok, ünnepi frakkban, a nők fekete hosszú szoknyákban, csendesen, lassan, méltóságteljesen lépdeltek a hűvösödő szélben a színház felé, akkor éreztem, vége. Az egyik pantomimes leány pár perccel korábban ideadta nekem a könnyű szivacsból készült, piros bohócorrát. Most itt forgatom a kezemben, s nem tudom, mit kezdjek vele.

Barátod
Arany János

——-

 

Jánosom! Aranyom!
18… / szeptember 2.

Itt ülök a Kossuth Lajosról elnevezett tér óriási gesztenyefái alatt. Nem is emlékszem már, hogy éreztem-e magam jobban valahol még gesztenyefák alatt. Reggel picknikezni vágyék, így szállodámból kihozattam ide a fűre egy kockás plédet, egy jó pohár bort és némi csípős kolbászt és kovászos cipót.

A szívem egyre hevesebben dobog, miközben gyomrom korog, ez utóbbit igen, az előbbit sajnos most nem csillapíthatám. Juliskámra gondolok, miközben megérint az ősz szele, a fák levelei bíborba, rozsdába borulnak, az egyre kopárabb ágak között mind gyengébben süt át a napsugár, arcom még égeti, de egy hűvös szellő lecsillapítja bőröm forróságát.

Maradnék még, itt a Nyírségben, de mennem kell.

Julcsám sürgönyözött vala, hogy kapjam magam és utazzam hozzá, fontos mondandója akad. S ha asszonyomnak fontos mondandója akad, akkor nincs kecmec, vagy egyéb cic-mic, indulnom kell.

Julcsámnak most írott, de titokban hozzád is szóló, a maradás és örök rohanásink antithesiseinek üzenetét hordozó versem pár sorkezdeményét írom meg néked, szívesen fogadom baráti és költői tanácsid a poémát illetően, és egyben ebben üzenem néked, várom viszontlátásunk, de tudod, a szerelem bétölti szívem, maradni nem maradhatok tovább.

Hadd maradjak (melletted, ha)
Kebleden nem, (közeledben.)

Távozám, hogy e(lpusztuljak)
S bujdosásomban (akartam,)
Ah de én távol (tetőled)
Még meghalni sem (tudhattam.)

Visszajöttem, itten (élek,)
És ha nem szeretsz (te engem,)
Meg kell halnom, (de haljak meg)
Közeledben… ez(t esengem.)

Szomorú, rideg (bús lelkem)
Ugy bolyong söt(ét magányban,)
Mint amott e (bolygó tűz az)
Éj ködében a p(usztában.)

Nyíregyháza-Szatmár, 18.., szeptember első napjai

Bizony lám, az esti tűzijátékkal, a közelgő viharral és őszi szelekkel a nyírségi Vidornak is vége. Jó volt elvegyülni az emberek sokaságában és bélopózni néhány színpadi előadásra, újra vándorszínésznek érezhetém magam.

Nagyon örültem, hogy Miskámat újra láthattam, s szomorú a szívem, hogy a te veled kézfogást nem válthaték az itt töltött napok alatt, nagy rohanásinkban össze nem futhatánk.

Kedves Aranyom!
Remélem Pesten újra üdvözölhetlek, Julcsám és én is örömmel várjuk a pillanatot!
Barátod:
Petőfi Sándor

—————————————-

Barátom! Aranyak Aranya!
18… / szeptember 2.

Minden jónak vége szakad egyszer. Zárul a fesztivál, de a zuhogó esőben is üde fényeket lobbantó tűzijáték azt sugallja, hogy bár a VIDOR-nak itt és most vége, a vidámság marad. Látszik ez a sivító-pukkanó-zizegő fénybombák által megvilágított mosolygó arcokon is.

Miközben a mindenféle árnyalatban pompázó tűzrózsákat csodálom az esti égbolton, azon tűnődöm, mennyiféle módon lehet a fénnyel írni! Színeket robbantva: az égre, fákra, házfalakra vetülő röpke villanásokkal, mint most itt a téren. Ecsetet ragadva: formákat-színeket elmélyült munkával újrateremtve. Fotóapparátust használva: megállítva a pillanatot, teret és időt a mozdulatlan-változatlan síkba mentve. Pár napos emlék a nagyszínpad mellől: apró gyermekujjak kapaszkodnak a biztonsági rácsba, áhítattal bámulják a zenészeket. Arcukat, szemük ragyogását csak képzelni tudom, hiszen csak a hátukat látom. Mintha csak Rimbaud verse éledne meg, a Kenyér-lesők: „Rózsás orruk a rácsra nyomják, / s dalolnak látva ezt a pompát, / bús fény-lesők.” Lényeges különbséggel persze, hiszen a zenét „leső” kis rajongók figyelme, ösztönös tánca minden bútól mentes tiszta öröm, felhőtlen-ártatlan teljesség. Ezt láttam, ezt képzelem, ezt tudom újramondani, de – ráadásul – ott akkor láthattam a fényképészt is, a rács túloldalán, a színpad felől, ahogy az általam csak elképzelt gyermektekintetekre rátalál, s ahogy a művész – fiatal, törékeny hölgy – erőt sugárzó nyugodt magabiztossággal megtalálja azt az egyetlen pontot (térben és időben), ahol ez a jelenet képpé sűrűsödik. Fény-képpé.

Tegnap a Fanfare Ciocârlia [Pacsirta Rezesbanda] koncertjét magam is láttam. Azazhogy áhítattal végigorzongtam, rajongásom tárgyát a színpadon látva, s a legendás régi albumok zenéjét magamban idézve. Igaz, ami igaz, a tíz évvel ezelőtti Fanfare Ciocârlia színesebb, könnyedebb, finomabb, esendőbb, lágyabb, drámaibb, elevenebb volt. Mégis, akárhogyan, akárhányadszor is hallom, elragad ez az érzelmes-komoly, ösztönös-tudatos, naiv-bölcs poézis:

„Lume, lume, soro lume,
lume, lume, soro lume,
când să mă satur de tine,
când să mă satur de tine,
lume, soro lume?”

(önkényes átköltésemben:

Világ, világ, nővér-világ,
világ, világ, húgom-világ,
mikor fogok betelni véled,
mikor foglak megunni téged,
világ, testvér-világ?)

A „Lume, lume” közkedvelt román dal, számtalan feldolgozásából Loredana Groza és a Balanescu Quartet produkcióját ajánlanám a kedves olvasónak, annál is inkább, mert a szombatra meghirdetett lengyel Wołosi “kamaramuzsikája” szeszélyes, szilaj, szabad, mégis fegyelmezett stílusával erősen emlékeztet Balanescu zenei világára.

Jánosom!
Vajh, találkozunk-e még idén? Mert hogy a fesztiválnak vége, s ki tudja, holnap merrre vezetnek útjaink.

Ölel Barátod: T. M.

 

 

Kedves Sándor!

18… / szeptember 2.

Amit a tegnap esti kocsikázásról írsz, az pontosan úgy volt, csak éppen fordítva.

Te zengtél bordalokat a bujtosi tó partján, oly elragadó hévvel, hogy az alvó sirályok felébredtek és köréd gyűltek, tátott csőrrel hallgatva éneked. Barátom, akár egy modern legenda! Ha nem oly hiteles forrásból táplálkozna, mint az én lódítást kerülő személyem, akár még kételkedhetne is a történtetben az – egyébiránt – adomakedvelő közönség.

Zárul a fesztivál, s annyi helyet nem jártunk be, annyi ételt nem kóstoltunk meg, annyi tréfát nem sütöttünk el, annyi dalt nem daloltunk el… Sebaj! Az élt nem áll meg, a vidámság, a derű örök.

Barátsággal ölellek Téged (és  mindazokat, akik ebbe a levelezésbe beleolvadtak): T. M.

vidor9nap (5)

Karádi Nóra fotói a fesztivál utolsó napjáról:

 

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*

HTML tags are not allowed.

Copyright © 2007-2014. Minden jogot fenntartanak a szerkesztők és a szerzők.

Scroll to top