You Are Here: Home » Úti füzetek » Próza » A nulladik óra (regényrészlet)

A nulladik óra (regényrészlet)

A partizánok a német falvakban halomra ölik a civileket. Bevették Grosslomnicot, már Poprádot támadják. Ha Poprád elesik, elesik Késmárk, a kaszárnya üres, a szlovák katonaságot elvezényelték innen. Erdőszeg még annyira sem biztonságos, mint Késmárk, Kinga a mamájával magyarországi rokonaihoz utazott Budapestre. Beláthatatlan, mikor jönnek vissza. Jarinkáék maradnak, de ők szlovákok, nekik nincs mitől félni.

A papa is tagja a küldöttségnek, amely Pozsonyba megy, hogy védelmet szerezzen Késmárknak és a szepességi német falvaknak. A birodalmi követ hülye, ha nem érkezik segítség, elvesztünk – ennyit mond, amikor visszatér, és a mama megkérdezi, mire jártak? Német civilekből megalakult a Heimatschutz.

A papa, mintha egyszemélyes hírügynökség lenne, állandóan levelet ír és telefonál, a levelek és telefonhívások között meg felváltva szidja a Reichot, Karmasint és Gerlinde apját, mondván, hogy mégiscsak ő a polgármester. A Reich és Karmasin nem érdekel, de Gerlinde ugyanolyan jó barátnőm, mint Kinga vagy Jarinka, de ha nem lenne az, akkor sem szép dolog az apját szidni, mert hiszen mit tehet egy késmárki polgármester a partizánok ellen, amikor azok mindennel föl vannak szerelkezve? Éjjel-nappal jönnek a repülők, valahol a Magura fölött fegyvereket dobálnak le nekik, a Heimatschutz velük szemben olyan, mintha csúzlival lövöldöznénk ágyúra – ezt szintén a papa mondta, amikor a mama csitította.

Nagymama szünet nélkül imádkozik. Imádkozik a pozsonyi és olmützi rokonokért, az egész családért, valamennyi szepességi németért és Késmárkért úgy ahogy van, magyarokkal, szlovákokkal együtt, nővérem, Polli sír, mert Gertiről semmi hír, és a keleti front, az a keleti front, dehogy esett el, ha úgy lenne, már tudnánk!, a papa ezzel nyugtatja, de a papának rángatózik a szemhéja, ami annak a jele, hogy ideges, a mama is ideges, és idegességében tördeli a kezét, és veszekszik a papával, én is ideges vagyok, nem akarok tudni partizánokról, keleti frontról, nem akarok tudni mindarról, ami már megtörtént és azokról sem, amik ezután fognak történni, valószerűtlenül kék az ég, olyan, mint mosáskor a kékítős víz, nem akarok mást, mint élvezni, ami még hátravan a nyárból, leülök zongorázni, de folyton melléütök, idegesen zongorázni sem lehet.

 

 

Bejöttek a németek. Mostantól Szlovákia a Német Birodalom oltalma alatt áll, bennünket, szlovákiai német gyerekeket pedig egyenesen a Führer védelmez. Mindenkitől, aki ellenünk tör. Most éppen a partizánoktól. Ernstbrunnba, egy KLV-táborba evakuálnak bennünket. Ausztriában és a cseh Óriáshegységben sok ilyen gyerektábor van, a szétbombázott német városokból évek óta ezekbe menekítik a gyerekeket.

Portyázó partizánokat, felrobbantott hidakat, alagutakat kikerülendő, először Zakopanéba megyünk, ott különvonatra szállunk, a Heimatschutz és a Wehrmacht fegyveres kíséretet biztosít, semmi bajunk nem eshet az úton. Az ellátásunk miatt sem kell aggódni, nagy ládákban rengeteg tartós élelmiszert viszünk. Biztonság, tanterv szerinti oktatás, a szlovák és magyar tanulókon kívül az összes német diák jön, maximum negyedév és visszatérünk, mindezzel szemben partizánbetörések, fosztogatások, gyilkosságok és a közeledő keleti front: gyermekének jót akaró szülő az evakuálás ellen nem hozhat fel semmit. Attól, hogy német, még gyerek! a veszedelemben az anyja mellett a helye!, a mama mégis megpróbál itthon tartani, de a rendelet az rendelet, a kötelesség meg kötelesség, a papa egy vadonatúj hátizsákot vesz nekem, szó nélkül leteszi az ebédlőasztalra, és megy tovább az ügyeit intézni. A papa ilyen, nem lehet neki ellentmondani, nem lehet vele vitatkozni, kigondol valamit, és azonnal cselekszik. Én nem tudom, mit szeretnék, Gerlinde, Trudi, Herta jön, Kinga és Jarinka nem, és Péter sem, de a partizánoknak minden német az ellensége, még a gyerek is, és így nézve a dolgot, németnek lenni mostanság tényleg veszélyes.

Glaserhau, állomás, fiatal legények, meglett férfiak, öregemberek, kivétel nélkül mind német, nagyon sokan vannak, marhavagonokba zsúfolják őket, a vonat elindul, de pár kilométer után, az erdő szélén, a bakterháznál megáll, a partizánok tizenkét erős fiatalembert kiválasztanak, ásót, lapátot adnak a kezükbe, a fák közé hajtják őket, a vonat tovább megy, de nem sokkal messzebb ismét megáll, most már mindenkinek le kell szállni, s visszafelé, az erdőbe menni, az árok nem túl mély, a tizenkét erős fiatalembernek épphogy a válláig ér, a többiek parancsra melléjük ugornak, a géppuskák felugatnak, a tiszteletes csak megsebesül, kiássa magát, s fut erdőn át, réten át az éjszaka leple alatt, amikor eléri a patakot, annak medrében tovább, a víz a vérnyomokat elmossa.

Nem kutakodtam a papa íróasztalán, és jobb lett volna a levelet nem olvasni, de ott hevert kinyitva, szinte kellette magát, s a tiszteletest jó ideje nem láttuk, és hírünk sem volt róla, veszélyes az a környék, Glaserhau pont a tűzfészek közelében van!, a papa aggódott, a mama szokás szerint a kezét tördelte, én – talán a régesrégi kislánykori szerelmes rajongás emléke miatt – sírva fakadtam. 

Utoljára alszom az ágyamban, tudom, hogy reggel nagyon korán kell kelni, de bárhogy erőlködöm, nem jön álom a szememre. Akár az apostolok, tizenketten vannak, a saját sírjukat ássák – és a többiekét –, a partizánok a halottakat fosztogatják, forog a film a fejemben, olyan éber vagyok, mint a nyúl, amikor sikerül végre elszenderedni, szörnyű álomból riadok; futni akarok, de ólomból van a lábam, egy helyben, tehetetlenül topogok, eszembe jut, hogy tudok repülni, azonban nincs szárnyam, állok egy pályaudvaron, vonatra várok, de vonat helyett egy szekér száguld felém vad, megtáltosodott lovakkal, tiszta csatak vagy!, ébreszt a mama, s homlokomból félresimítja a hajam. Ernstbrunnban hála Istennek nincsenek partizánok.

 

A papának fontos tárgyalása van, a nagymamának szorít a szíve, tőlük otthon köszönök el. Hátamon az új, haragoszöld hátizsák, benne váltás ruha, fogkrém, törölköző, szappan, mákos patkó és sonkás kenyér, a mama és Polli kísérnek, átvágunk a sikátoron, csúszik a macskakő, az átjáró alatt megcsap a moha és a nyirkos kő szaga, mögöttünk a vár, előttünk a városháza, Polli természetellenes, magas fejhangon a Dunáról, Bécsről, Salzburgról áradozik, valósággal újraéli Gertivel a nászútját, a mama egymás után többször elsorolja, mi mindenre kell majd vigyáznom, és a lelkemre köti, hogy ha ne adj’ Isten elszakadnánk egymástól, a háború végén Olmützben Frida nénikémnél találkozunk. Kapucinusok 8: igen, tudom!, a pályaudvartól a 6. villamosmegálló: igen, tudom!, unom a mama instrukcióit, nem érdekel Polli hajdanvolt nászútja, minden nyáron Olmützben nyaralok, fölösleges volt a nénikém címét felírni és a hátizsákba tenni, de jól nevelt és fegyelmezett vagyok, bólogatva megyek kettőjük között. Az üzletek vaspántos ajtói kitárva, a Szent Kereszt toronyórája negyedet üt, kimustrált, vasutas ruhájában Majko, a bolond koldus jön szembe, kezében két dobverő, övén csörömpölnek az üres konzervdobozok, hosszú haj, kék szem, torzonborz szakáll, úgy néz ki, mint Krisztus, még inkább úgy néz ki, amikor prédikál, ítéletes csapások, ébredjetek, készüljetek, bárány vére, kegyelem vére, kint maradsz, meghalsz, bejössz, megmenekülsz: csupa zagyvaság, nem figyel rá senki, és nem is bántja őt senki, ugyanúgy hozzátartozik a város életéhez, mint mondjuk a tűzoltóság, most nem prédikál, amikor meglát, dobverőjével az útjába eső szemetesláda fedelén veri a ritmust, rám mosolyog, én visszamosolygok, iskolába mindig erre járok, látszatra minden ugyanaz, de mégsem ugyanaz, délután nagymama nem teszi elém az áfonyalekvárt és a foszlós kenyeret, és Fifi kutya is hiába vár a kapuban, nem jövök haza.

A téren csupa ismerős arc, Stefi kivételével, aki vakbélgyulladással kórházban fekszik, itt az osztályból az összes német diák, és itt van Altmann igazgató úr, Erna néni, az osztályfőnökünk, a szudétás tanárok, élükön Brenner tanár úrral, a kötelesség és rend megszállottjával, és itt van Tereza néni, mint szakácsnő és Tereza néni húga kisegítőnek. Lehetünk vagy kétszázan, rajtunk, késmárkiakon kívül a környékbeli falvakból is mind itt vannak a német gyerekek, ugyanúgy saját tanáraikkal, mint mi.

A mama a többi szülővel beszélget, egyfolytában mosolyog, pedig ritkán mosolyog, és végképp nem olyan erőltetetten és üveges szemmel, mint most; igen, nagyszerű, hogy a Heimatschutz kísér bennünket, Zakopanétól meg ott lesz a Wehrmacht, és persze, a Heimatschutz is nagyszerű, de a Wehrmacht az mégiscsak a Wehrmacht, tényleg nincs miért aggódni, de hát a gyerekek biztonságánál nincs is fontosabb, bólogat, de látszik, hogy máshol járnak a gondolatai, és csak viselkedik fegyelmezett anyához illően.

Brenner tanár úr a fiúkat, Erna néni a lányokat dirigálja, a tanár úr ideges, mert fegyelem semmi, csak ricsaj és hangzavar, és összevissza, szanaszét állunk, Erna néni nem ideges, amikor elérkezik az idő, belefúj a sípjába, s elkiáltja magát, hogy 7. A. osztály. Osztályonként, névsor szerint szállunk föl a buszokra, először a kicsik, utánuk mi, felsősök, én Trudival ülök, előttem Gerlinde és Herta, hátul a fiúk, ha nem kísérne bennünket a Heimatschutz, és nem hiányoznának a szlovák és magyar diákok, akár iskolai kiránduláson is képzelhetnénk magunkat.

Amikor elindul az autóbusz, az ablaküveghez nyomom a homlokom, s szememmel jobbra-balra pásztázom az utcát, mert ha lehetetlen is, reménykedem, hogy megpillantom Kingát vagy Jarinkát, esetleg mindkettőjüket. Felszállás előtt kicsit arrébb sétáltam a fatemplom végétől, de Brenner rám kiáltott: Hartmann, maga hová megy?, és hebegésemre a mama is fejcsóválva mondta, hogy nem jönnek, ők nem németek, de én csak néztem értetlenül, mert addig a pillanatig soha nem gondoltam Kingára magyarként, Jarinkára szlovákként, magamra németként, akkor sem, ha Jarinka a tanévzárón szlovákul énekelt, Kinga a Magyar Házban magyar verseket szavalt, én pedig a Német Házban a Träumereit zongoráztam.

Késmárkot elhagyva a Tátra kibújik a felhők közül, s teljes pompájában megmutatja magát nekünk. Csipkés-cakkos csúcsai élesen rajzolódnak ki az égboltra, olyan mintha otthon, a zongorával szembeni falon függő festmény elevenedne meg. A képet papa régesrégen egy aukción vette, amikor zongorázok, mindig azt nézem. Futnak a hangok, és fut a szemem, csúcsról a völgybe, völgyből a csúcsra, le-fel, fel-le, jobbra-balra, balról-jobbra, színek és hangok egymásba olvadnak, biztosan hibásan játszom, Lujzi néni, ha hallaná, nem győzne kopogni és egyre hangosabban kiabálná, hogy ritmus és tempó, de Lujzi néni nem hallja, és a melléütések sem számítanak, mert valójában én nem is játszom, hanem gondolkozom, s legjobban zongorázva tudok gondolkozni. Első lépésben a gyerekek, de ha van első, akkor van második lépés is, és a negyedévből ki tudja, mennyi lesz?   

 

A szokásosnál jóval hosszabb az út, mert a partizánok miatt a Tátra aljában nagyot kerülünk, azonban Javorina után megszűnik a veszély; gerendaházak, gorál pásztorok, égig érő fenyveserdő, harapni lehet a levegőt, majdnem derékszögű, nagy balkanyar, harsog a pázsit, még virítanak a muskátlik az ablakokban, a faházakat villák, panziók váltják, aztán jönnek a nagy szállodák, Öreg Templom, Czarny potok, a Krupówkin kint állnak az árusok, a Gubalówka pont olyan egykedvűen füstöl, mint télen, amikor síelni jöttünk, nincsenek partizánok, és messze a keleti front, ha mi nem lennénk itt, minden ugyanolyan lenne, mint máskor, de itt vagyunk, és nagyon sokan vagyunk, ennyi gyereket meg kísérőt még egy olyan síparadicsom-üdülővárosban, mint Zakopane sem könnyű elhelyezni.  

Egy nagy villában szállásolnak el, a padlón, szalmazsákokon alszunk, másnap egy hotelben ebéd, süppedős szőnyegek, kristálycsillárok, a teraszon hatalmas pálmák, leanderek; ilyen elegáns hotelben egyikünk sem járt még, megilletődve ülünk a fehér abroszos, csillogó porcelánnal terített asztalnál, kavargatjuk a zabpelyhet, tanácstalanul pislogunk egymásra, úgy teszünk, mintha forró lenne, mígnem egy óvatlan pillanatban Trudi a háta mögötti pálmára önti. Trudit követi Gerlinde, majd a szomszéd asztaltól Vendi, Gabriel és Otto, zavarban vagyunk, mert ételt kidobni vétek, de nem látja senki, s Vendi, aki rettentő okos, azt súgja, hogy igazából nem tettünk rosszat, mert a zabpehely szerves anyag, és lebomlik, következésképpen mi most megtrágyáztuk a pálmákat és leandereket, szövetségünk a három fiúval ekkortól kezdődik.

Másnap vöröskeresztes nővérek reggelit osztanak, és vajas kenyeret meg sajtot az útra, reggeli után jóllakva indulunk az állomásra, tényleg itt a Wehrmacht!, fontosságunk tudatában akaratlanul is kihúzzuk magunkat. Egész nap és egész éjjel megyünk, éjszaka a repülők miatt elsötétítve. A mozdonynak tompított fénye van, a vagonokban a villanyégők kékre festve, ceruzavastagságú a fénycsík, amely festetlen alsó részükön a padlóra vetül. A viharlámpa, amivel a Wehrmacht és a Heimatschutz őrei szabályos időközönként fölbukkannak, lábszármagasságban imbolyog, olyan, mintha a túlvilágon lennénk.

Aludni próbálunk, de a fapadok rettenetesen kényelmetlenek, fölállunk, nyújtózkodunk, visszaülünk, egymásnak dőlünk, Gerlinde és Trudi fölmásznak a csomagtartóba, ketten-ketten az ülésen osztozunk, hátizsákunk a párnánk, lóg a lábunk és zsibbad, muszáj fészkelődni, alszol?, kérdezi Trudi már harmadszor, nem!, súgom vissza, de nincs kedvem beszélgetni. Becsukom a szemem, erősen szorítom, olyan erősen, hogy karikák táncolnak előtte, kinyitom inkább, a padlón a kék fénycsíkot bámulom, próbálom felidézni a H-moll szonátát – Lujzi nénivel utoljára ezt vettük –, már majdnem alszom, amikor a lábamban ezer hangya kezd szaladgálni. Térdemet fölhúzom, föl, egészen az államig, így sokkal jobb, azonban hirtelen Herta megfordul, ha nem akarok leesni, muszáj a lábamat ismét leengedni. Fejem fölött, a csomagtartóban Trudi fújtatva szuszog, Brenner tanár úr valahol a közelben cirkálhat, mert tisztán hallom, ahogy pattogó hangon szónokolja, hogy a német diák erős és bátor, helytáll mindig minden körülmények között, Reichsdeutsch, Volksdeutsch, nem veszitek észre, hogy másodrangúak vagytok?, mintegy feleletül a tanár úrnak pozsonyi bácsikám a birodalmi gőgöt ostorozza, könnyen beszélsz, Pozsony nagyváros, Késmárk kicsi, Magyar Párt, Német Párt: valahová állni kell, ha kimaradsz, a szlovákokat erősíted!, a papa nem szíveli a bácsikámat, folyton vitatkoznak, de mintha egyik is, másik is a maga lemezét tenné föl – egyik az alkalmazkodás, másik az ellenállás lemezét –, mindig ugyanazt mondják, lábam, kezem elernyed, megszűnik végre a zsibbadás, Erna néni a sípjába fúj, és sorakozót vezényel, az éles hangra kipattan a szemem, de Trudin kívül, aki valahogy lekerült a csomagtartóból, és az ajtónak támaszkodva a padlón ül, és azt mondja, hogy bocsánat, majdnem a nyakadba estem!, mindenki alszik, a papát, a bácsikámat, Erna nénit és Brennert is csak álmodtam. Trudival kibontjuk a hátizsákunkat, és eszegetni kezdjük, ami az otthoni mákos patkóból és a zakopanei, vöröskeresztes vajaskenyér-csomagból maradt, hagyni akarunk későbbre is, de addig csipegetünk, amíg az utolsó morzsáig fölfalunk mindent. Némi bűntudatot érzünk a mohóságunk miatt, de jóllakva sikerül végre elaludni, és csak akkor ébredünk, amikor csikorogva megáll a vonat.

 

Bécs, Nyugati pályaudvar, köd, vöröskeresztes nővérek, hitlerjugend-egyenruhás fiúk, lányok – az egyenruhájuk pont olyan, mint a miénk, csak a jelvényeik mások –, Brenner tanár úr most már nem álom, teljes valóságában a peronon áll, és indulást vezényel, hosszú oszlopban gyalogolunk a városba befelé, golyószaggatta homlokzatok, szétbombázott vagy félbevágott házak, bámuljuk a padló és plafon nélküli lakásokat, az épségben maradt falakon a tapéta mintáját és a félrebillent családi fotográfiát, rosszul érzem magam, mert olyan, mintha illetlenül leskelődnék, de nem bírom megállni, hogy ne tekergessem jobbra-balra a nyakam, téglaport és pernyét kavar a szél, szorul a torkom, Bécs nagyon ijesztő.

Egy nagy iskolakomplexumban szállásolnak el, egyik szárnyban a fiúk, másikban a lányok, mint heringek, fekszünk sorban egymás mellett a tornateremben, a távolban mintha szirénák vijjognának, de a szalmazsákon sokkal jobb fekvés esik, mint a vagonban, a padon, alighogy leteszem a fejem, mély, álomtalan alvásba zuhanok. Reggel arra ébredek, hogy Trudi két kézzel ráz, egy pillanatig nem értem, hol vagyok, és Trudi mit akar tőlem, de ismét jönnek a vöröskeresztes nővérek, és akárcsak Zakopanéban, vajas kenyeret és teát osztanak, úgy érzem, egy lovat meg bírnék enni, de repeta nincs, indulni kell vissza, a pályaudvarra, végső úti célunk, Ernstbrunn Bécstől jószerével egy ugrás, de éppen az a gond, hogy csak egy ugrás: ki tudja, mikor ér oda a háború?

 

 Yvk8T1N

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*

HTML tags are not allowed.

Copyright © 2007-2014. Minden jogot fenntartanak a szerkesztők és a szerzők.

Scroll to top