You Are Here: Home » A Bakon Leső » Múzsacsókok karneválja – Oláh András április bolondjai című kötetéről

Múzsacsókok karneválja – Oláh András április bolondjai című kötetéről

április-bolondjai-Oláh-András„a versek szikék a versek varratok
bennük mindennap én is meghalok”
(Oláh András: monológ)

 

Akit egyszer a Múzsa homlokon csókol, nehezen válik meg eme nemes érzéstől. Persze nem mindenkinek adatik meg ez a legszentebb, költészet közeli mámor. Oláh András viszont a szerencsések közé tartozik, ugyanis április bolondjai címmel immáron tizenharmadik önálló kötetével jelentkezett a 2017-es ünnepi könyvhéten. (Megjegyzendő, hogy esszé- és kritikakötete is megjelent az idén A spanyolfal mögött címmel – Hungarovox, 2017). A Mátészalkán élő költő, szerkesztő, kritikus feszes kötetszerkesztésének köszönhetően – hat ciklusba rendezett – 71 verse igazi kortárs irodalmi csemege. „A szerelem, a múlt emlékképei, a jelen végzetes társadalmi roncsolódásai egy különlegesen hiteles lelki szubjektív freskóját festik föl a mai ember jellemző életállapotainak” – fogalmaz veretes, Oláh András egész életművét áttekintő mélyre ható, alapos tanulmányában Bertha Zoltán (Partium, 2015. nyár). A fenti megállapítás nemcsak Oláh András eddigi gazdag életművére igaz, amelyben benne van a költő mellett a drámaíró és a nemes esszéista is, hanem tökéletesen ráillik az április bolondjaira is, amelyben ennek a „lelki szubjektív freskó”-nak a markáns vonalvezetései, témasokszínűségei, formagazdagsága ábrázolódik ki a kötetből.

A munkásságáért Ratkó-díjjal is kitüntetett költő, a Partium című folyóirat főszerkesztőjének gyűjteményes kötete a 2010 és 2016 között született versekből ad átfogó képet többek között a szereppróbáló, az identitás-és élménykereső szerző lírai világáról. Verseinek első lelőhelyei többnyire az Agria, A Vörös Postakocsi, Bárka, Búvópatak, DOKK,  Dunatükör, Életünk, Eső, Ezredvég, Hitel, helikon.ro, Holdkatlan, Holmi, Jelújság, Kalligram Látó, Liget Műhely, Magyar Napló, Mozgó Világ, Műhely, Műút, Napút, Palócföld, Parlando, Partium, Polisz, Somogy, Székelyföld, Tempevölgy, Tiszatáj, Új Forrás, Várad stb. Vajon melyik kortárs költő mondhatja el magáról, hogy ennyi (negyedszáznál is több) periodikában látnak napvilágot versei? Oláh András sokhúrú költészete olyan témavilágokat pendít meg, amelyek méltán kerülhetnek eme lapok online vagy nyomtatott verziójába. A szerzőnek éppen húsz éve indult költői pályája az Álarc a csönd (Felsőmagyarország Kiadó, 1997) című kötettel, így joggal nevezhető az április bolondjai ünnepi kötetnek is egyben.

A  kötet egészének főbb csomópontjai: a tér-idő kontinuum, az álom-motívum, az út-metafora, az emlék-emlékezet és a szavak mint különféle jelentés-struktúrák. 

A kötet nyitóverseiben a történelmi tér alakzatai kontúrozódnak: „a gyulafehérvári székesegyház előtt a tér feldúlva” (láz), „a téren ételt osztanak”; „talpunk alatt a szülőföld dübörög” (karácsony); a málenkij robotra elhurcolt Marci bácsiról: „onnan csupán a visszaút nehéz, nem is talált haza senki” (életmentő gyilkosok); „romlás sújtotta tér”; „a gyűlölet bekéredzkedik otthonodba” (lecke a hazáról). A kötetcímadó vers zárlatának alliterációjába sűrítve jelenik meg az álarc nélküli társadalmi-történelmi igazságtalanság bőszítő jelenléte: „közönyös reflektorok és rendőrkordonok /mögül cinkosai elaljasult / hazáról hazudnak menetrend szerint” (április bolondjai).  A történelem terhe alatt létező terek mellett a hétköznapi is jelen van: „idegen hangok töltik be a teret” (eltévesztett pillanat); „de hirtelen mellig kigombolódnak a terek” (leselkedő háztetők).

A legdominánsabb a könyvben a majdnem minden harmadik versben feltűnő álom-motívum: „kiapadt álmok” (karácsony); „fosztogatják az álmokat” (lecke a hazáról), „ki lopta ki zsebünkből az álmokat” (április bolondjai); „a fal felé forduló álom” (álmatlanul); „félbevágott álmok” (monológ); „lopott álmok” (magasles); „ha az álmok üres fiókjába / a hazugságok belenéznek” (crescendo); „dadogó álmok” (kapkodó reggel); „fertőzött álmok” (hajnal a buszmegállóban); „magára zárt álmok” (tájékozódási pont); „elszórt álmok” [egy gondola vár engemet]  stb.

A szövegekben fel-feltűnő álom néhol együtt szerepel az emlékekkel, a lírai alany átpoetizált emlékezetével, például: „borgőzös emlékek táplálják a káoszt / hozzáálmodlak egy másik éjszakához” (maradt még); sokáig azt hittem sebezhetetlen vagyok / s beoltva az emlékek ellen” (Anna naplójából); „leszegett fejű emlékek” (szökési kísérlet); „másnapos pilláink nyiladoznak / – ennél gyávábban már emlékezni sem lehet – [sokáig álmodtalak]; „emlékeink szétválasztott sziámi ikrek” (elkésett viharjelzés); „emlékeim közt bolyongsz” (elsötétítés során) stb.

 „Oláh András költészete azt sugallja, már nem elégségesek az Istentől örökölt szavak.” (Iancu Laura). A lexémák tárgyiasult formát öltve tűnnek föl több versben is: „penészes szavak” (karácsony); „elvétett szavakba botlasz” (lecke a hazáról); „a szavak kivert fogak közt fénylenek” (április bolondjai); „bármerre mégy is olcsó lesz a szó / s a megtűrt múlt a legnagyobb csaló” [következmények nélkül]; „az éjszaka diktálja a szavakat” (magasles); „a szavakra nem hat a gravitáció” (mindennapi keresztjeink); „üresen tátongnak bennünk a szavak” (kivétel); „árnyék lépett közénk és fuldokló szavak” (maradt még); „szavak szakadnak ránk”; „szavak virága nyílik” (koncert) stb.

„Oláh András alkotói pályája  az élő és meglehetősen következetes példa arra, hogy a műnek mindig is van egy alkotótól függő olvasata, személyes hangzása, egyféle markáns, csakis Oláh Andrásra jellemző orgánuma.” (János István) Ez a költői hang a leghangsúlyosabban a poétikailag kimunkált hasonlatokban bújik meg: „mint valaha volt szaloncukor / keményen röppen az angyali üdvözlet” (karácsony); „mint teában a filter eláztam teljesen…” (mindennapi keresztjeink); „mint fonnyadt almát tovább/ hámozlak míg végül elfogysz egészen…”” (magasles); „elfogytál belőlem mint számlatömbből a lap” (mérleghiány).

Oláh András versnyelve egy mára már letisztult, kikristályosodott nyelv, amelyben szintetikusan is megférnek egymás mellett a „komolykodó” hangvételű versbeszéd és a nyelvi játékok, amelyekben néhol ironikus „hangeffektek” villannak fel: „a kő veled, a kő ellened” (április bolondjai); csacska „fecskeségek” (ál-limerickek a 65 éves Fecske Csaba köszöntésére); [egy gondola vár engemet]; „hiába jártál bankokba / s menekültél el Bangkokba” (barbárok példája);

Az út-életút szimbolikája több költeményben felsejlik: „követtelek még néhány saroknyit / ám az út előttünk elfogyott” (ultimátum az élőknek). A visszafelé című költeményt a visszafelé nem nyílik út (Anyagfáradtság, 2010) című vers ikerdarabjának is tekinthetjük: nem csupán az út mint vándormetafora miatt, hanem „a szorongás megmérgezett mindent”-sor a korábbi költeményben mint pretextusban is szerepel („szorongásod megmérgezett”). Továbbá a két vers zárlata is halál-távlatú: „a halálnak sem lehet újra nekifutni”, illetve a visszafelében: „mi lesz / ha egyszer minket is kihúz majd listájáról az Isten.”

„A szerelem és a testi közellét áttételes módon, a természeti jelenségek megszemélyesítése révén válik érzéki kölcsönhatássá” – fogalmaz Csordás László a költő korábbi versei kapcsán. Ebben a kötetben is megfigyelhető a perszonalizáció hangsúlyossága, ha nem is mindig a szerelem vonzáskörében: „az éjszaka árulkodó nyomai / reggelre elhervadtak testeden” (visszaengedlek); mint széllel az esőcsepp úgy harcolsz velem” (nincs bocsánat); „és szakadt bélésű kabátját ránk / terítette az esőbe hajló mocskos délután” (mégsem); „hallgatom a sercegést ahol az idő bekarcolta / jelét a fékezhetetlen fájdalomnak” (elsötétítés után); „elsötétülnek az ablakszemek” (firkák); „mire porban megfüröszti arcát az est” (elbukni újra); „a falon végigcsorog a hold verítéke” (egy baracktolvaj emlékiratai).

Verstanilag főképp a szabad versforma dominál a kötetben: a 71 költeményből csupán tizenkét költemény kötött ritmusú (főképp páros rímelésű versek), és teljesen hiányzik a korábbi kötetek legkötöttebb versfajtája, a szonett. A barbárok prédája című költeményt kiemelve: a felező nyolcasok és az 5/3 ütemű nyolcasok mellé be-becsúszik egy-egy 9 és 10 szótagszámú sor, kissé kibillentve így a vers ritmusát, de ezek a sorok felfoghatók úgy is, mint a Bartók Allegro barbaro virtuóz zongoradarabjára „hangolt” hangsúlyos verssorok disszonanciája.

Oláh András bizonyos verseinek zeneisége mellett a zenei tematika is tetten érhető a kötetben: „a zenéről kellene írnom inkább” (ami már nincs – Kocsis Zoltán halálára); „zongorafutamnyi pillanat” (mindennapi keresztjeink); „Radu Nechifor pánsípján a hangok / az elcserélt múltról vallanak”; „a nyitott ablakok belélegzik / a hunyorgó párás dallamot” (leselkedő háztetők); crescendo; „visít a gitár” (koncert).

A jó barátokra, pályatársakra (Görömbei András, Oláh János, Borbély Szilárd, Rékasy Ildikó) emlékező melankolikusabb versek mellett domináns a magyar irodalomtörténet olyan alkotóinak megidézése, mint Petőfi Sándor (az elveszett kézirat; egy gondola vár engemet), Vörösmarty Mihály (bordal helyett),  Ady Endre (érmindszenti jegyzet), Juhász Gyula (az Anna naplójából ciklus), József Attila („maradsz egyszerű kartoték-adat” – Levegőt!; a jó volna tudni akrosztichonos vers a kötet legvégéről :„jó volna tudni az igazat” (nem csak a valódit!). Weöres Sándor egysorosainak továbbírására is ügyesen vállalkozott Oláh András a teljességmorzsákban, amelynek címe azonnal evokálja a költőelőd, Weöres A teljesség felé (1945) című kötetét („a távolság bennünk van és nem köztünk”; „a halál a test szabadságolása”). A másik verscsoportot a kortársaknak (Karafiáth Orsolya, Vass Tibor) ajánlott költemények alkotják. (Megjegyzés: a tájékozódási pont című költemény a Hitel 2015. januári számában B. E.-nek ajánlással szerepel, a kötetben viszont elmarad eme paratextus. Illetve még egy észrevétel: a kötetbeli már nem számolom című vers csak azt számolom szövegverzióval szerepel a Műút 2014-es számában.) 

Hogy a posztmodern játékossága, dialogicitása milyen szövegeket képes eredményezni, erre lehet példa a kötet záró verse. A bordal helyett Vörösmarty Mihály A vén cigány című költeményével kezdeményez pergő poétai párbeszédet Oláh András, amely „[T]öbb mint az intertextualitás lehetőségeit kihasználó reflexív költemény: fiktív dialógus a nagy költőelőd eszmeiségével, felsorakoztatva a jelenkor magyar (!) társadalmának negatívumait.” (Farkas Gábor) Az agitáló hangvételű vers határozott én-tudattal hangolja fel Vörösmarty versbeszédét: „és keményen mint a jég verése / sárba taposva is állj talpra végre / és ragadd kezedbe újra a vonót / ne maradj megvetett kinevetett bohóc”.

„A Gyalogáldozat (2007) nagyon komoly költészeti teljesítménye így éri be a kortárs poétika alakulásának fősodrát, Oláh András kísérlete azonban ezzel remélhetőleg nem zárul le” – fogalmaz Antal Balázs Oláh András egy évtizeddel korábbi kötetével kapcsolatban. Igaza lett Antal Balázsnak: a költői tehetség szárnyvillanásai túlrepültek saját árnyékukon, a kezdeti korszak mindenkori „buktatóin”, és egy termékeny versuniverzumot hoztak létre, melyben lét-nemlét, tegnapok és holnapok, éjszakák és hajnalok, barátok és költőelődök, zene és irodalom, biográfia és hétköznapi jelenlétek, történelmi terek és emlékezet egyaránt védjegyei az április bolondjainak. Az előbb említett téma-karneválban látszólag jól érzi magát Oláh András, akit még ezek után is bizonyára várnak a Múzsacsókok.

(Oláh András: április bolondjai, Magyar Napló Kiadó, 2017)

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*

HTML tags are not allowed.

Copyright © 2007-2014. Minden jogot fenntartanak a szerkesztők és a szerzők.

Scroll to top