You Are Here: Home » A Bakon Leső » “Vannak fontosabb dolgok is, mint a szerelem” – Turi Tímea Anna visszafordul című kötetéről

“Vannak fontosabb dolgok is, mint a szerelem” – Turi Tímea Anna visszafordul című kötetéről

turi_t_anna_visszafordul_b1Turi Tímea saját bevallása szerint nem beszéli az emberek nyelvét, azaz a fecsegését és a hallgatásét. Tőle megszokott módon, felesleges beszéd nélkül, a lényegre szorítkozva, mondanivalóval tele áll elénk legújabb verseskötete, ami felületes olvasatra lehetne egy flegma, női fölényeskedéssel teletűzdelt feminista kiáltvány, de nem az. Válaszkeresés. Arra a kérdésre, hogy mi a szerelem.

A kötet ihletői, szereplői a nők. Hétköznapiak, irodalmiak, mitológiaiak. Akiket eddig vagy nem ismertünk, vagy nem úgy ismertünk, ahogy Turi Tímea bemutatja. Az Anna visszafordul a férfi és nő közötti munka- és szerepmegosztás konfliktusait vizsgálja. Gyakorlatilag oda lyukad ki, hogy az alapkonfliktus éppen az, hogy ez a megosztás nem létezik. A nő főz, mos, takarít, feláldoz, lemond, gyereket szül, a férfi meg nem csinál semmit – ez volna az első versciklus tartalmi hozadéka. Ironikus, kissé felsőbbrendű felhanggal, hatalmas lendülettel zúdítja az olvasóra a nők sokszínűségét, hirdetve, hogy mennyivel többek, mint a férfiak. Mintha egy harcos amazon emelne szót ez elnyomott nőkért. A lendület a második ciklusra kissé alábbhagy. Bölcs módjára törli arcon az embert az igazsággal, amit egyébként mindenki tud és érez, de kimondani nem mer: a nők nem elnyomott szerencsétlenek. Elvált nők, hű családanyák, éhes kamaszlányok, ha úgy van kedvük, akkor léha erkölcsű cédák. Ahogy az első ciklus felemeli a nőt az erkölcsi piedesztálra, úgy húzza vissza onnan, folyamatos határozatlanságban tartva, töprengésre késztetve, a második.

A verssorokra a legcsekélyebb mértékben sem emlékeztető sorok nagy ívű monológok kijelentései, jóformán csak tanulságokat hordoznak magukban. Szentimentálisnak, érzelmesnek nem nevezhető gondolatai velőt rázóan őszinték és realisztikusak. Próza- és szabadversekben közölt bölcseletek, az itt és most manifesztumai, tudatosan és/vagy spontán módon rögzített pillanatképek, a gondolatok kitérőmentes megnyilatkozásai úgy, hogy közben nincsenek előítéletek, részrehajló, álszenteskedő vélemények. A költőnő saját megfigyeléseit, tapasztalatait képes olyan formában elénk tárni, hogy „kénytelenek” vagyunk saját élményeinket, tapasztalatainkat is átértékelni. Úgy pillant rá a való világra, mint egy gyermek. Naivan ösztönös, mégis bosszantóan sokat tud a világról, az emberekről. Már-már valószerűtlenül. 

A kötet olvasni tehát tulajdonképpen olyan, mint felülni egy brutális hullámvasútra. Egyszer nagynak érzem magam, mert nő vagyok, aki mindenre képes. Egy a sok NŐ közül, akinek a táskájában az egész világmindenség ott lapul, akinek a naplójában nem kimondatlan titkok vannak, hanem a jövő maga, aki ismeretlen vállaival tartja a másikat, aki néha erősebb, mint a másik, néha nem, máskor, aki már akkor aggódik, hogy gyermeke nevelésében elrontott valamit, amikor még csak a játszótéren, a homokozóban tologatja a dömpert. A versek nem csupán az apró beszélgetésekbe, a naplókba vagy a táskákba engednek betekintést, hanem a női álmokba, a nők egymáshoz fűződő viszonyaiba is. A versek annyira személyes hangvételűek, hogy jóval közelebb hozzák az olvasókat a témához, mint amennyire megengedhető lenne, ha csupán a lírai „én” szájából hallanánk a mondatokat. Olykor fellángol a düh a költőnőben (Csupa magas C (59)), és az az érzésünk támad, hogy kiabál. („Utóbbi is minek zsarol, hogy szeressem, / miközben tényleg azt teszem?”) Az Ezeregy éjszaka című versben pedig egyenesen olyan témát feszeget, amiről egészen biztos, hogy soha nem beszél senki, pedig a legtöbben csinálják. („Hogy az éjszaka közepén valóban felébredtem volna / magamhoz nyúlni, vagy csak álmodtam, nem tudom, …”). A hullámzás, a provokálás, a bizonygatás után ez a vers a bizonyítéka annak, hogy a rózsaszín köd eloszlása után már valóban vannak fontosabb dolgok, mint a szerelem. Ez a kitétel a kötet verseinek fényében maximálisan teljesül, hiszen itt már nem létezik a szerelem maga. Néhol még reménykedünk, hogy csupán a cinizmus beszél a költőnőből, aztán győzedelmeskedik az érzés, az irónia, a szarkazmus kőkemény tényközléssé alakul: „vannak fontosabb dolgok is, mint a szerelem…”.

A tenyészvásár című versben csap először arcon bennünket a felismerés. Nem mindig ahhoz megy az ember hozzá, akibe szerelmes. A szeretőjébe pedig a legtöbb esetben nem szerelmes, különben sok a bonyodalom. A szerelem tehát nem az, ami ahhoz az emberhez köt, aki mellett leéljük az életünket.  És bármi is a szerelem, idő kérdése, hogy a hétköznapok elharapta düh visszahódítsa magának a teret a „ragacsos, sűrű szédülés”-től. A kötet mottóját adó Fontosabb dolgok című vers egyetlen pillanatig feloldozást ad az alól, hogy az ember már nem szerelmes (vagyis nem idegesíti, hogy a másik nem mosogat el maga után, vagy rakja ki a szennyest). Olyan, mintha gúnyolódna: azt gondoljuk, ezek a dolgok teszik az embert szerelmessé, ha ezek már nincsenek, akkor a szerelem is elmúlik. Kérdésre kérdéssel felel, ez nem visz közelebb a megoldáshoz. Tökéletesen rávilágít arra, hogy tulajdonképpen azt sem tudjuk, mennyi idő, hány ember, és egyáltalán mi kell a szerelemhez. Monológok sorában bizonygatja, hogy volt, de már nincs, vagy soha nem is volt.

A kötet azonban nem csak monologizál. Gyakran támad olyan érzésünk, hogy párbeszédeket hallgatunk ki. Honnan tudhatja a költőnő máskülönben, hogy a férfi jobb akar lenni a nő életében az elődeinél? (…a férfin vágy  lesz úrrá, hogy jobb legyen a megelőzőeknél.”)

Költői hitvallását, pontosabban saját útját jeleníti meg A költészet története című versben (67). Ezekben a versekben ugyanis nincsenek formák, nincs ritmus, nincsen a verslábak adta szigorú és merev keret. Ahová hangsúlyt tenne a nyelvérzékünk, ott nincs semmi. Nincs megkönnyebbülés, csak az állandó feszültség. Valami nem hagy nyugodni olvasás közben. Nincsenek kapaszkodóként használható költői képek, az olvasást megkönnyítő rímek. Az is frusztráló korlát, hogy verseknek nevezzük ezeket a nyers erővel lüktető, felszabaduló gejzírként előtörő gondolatokat. És bármerre indul meg a versfolyam az úton, valahol mindig a férfiakhoz kanyarodik vissza. A csúcspont mindig az a konfliktus, amit a férfiak hozzáállása okoz a kapcsolatokban.

Gyakran jellemzi a kötetet olyan jelkép-használat, amely komolyabb háttértudás nélkül aligha értelmezhető. A kötet ugyanakkor éppen ezért szól egyszerre az értelmiségnek és az egyszerű közembernek. Első olvasásra túlságosan fennkölt és magasröptű, de mind a téma, mind a nyelvezet leegyszerűsített, hogy a versek levetkőzik magukról ezt a diszkriminatív színezetet.

A kötet nyolc nem szabályos, egyforma hosszú egységre bontható. Visszatérő motívumok vonulnak végig a verseken néha rejtve, néhol előbukkanva (mint a Fontosabb dolgok). Mindegyik más irányból igyekszik közelebb vinni a témához. Az elején van egy különálló vers is, amely A nyár leghosszabb napja címet viseli. Azt az alapproblémát, a szülő nők, anyák örök aggodalmát fogalmazza meg benne, hogy a gyermekeink egyszer elkezdenek rosszak lenni, mi elfelejtjük, hogy mulasztottunk valamit, azért csinálnak rosszat, vagyis valahol mi romlunk el. Az utolsó fejezet (Minden megváltozik–a versek a születéstől kísérik végig a nők sorsát egészen addig, amíg a gyermekek kirepülnek) utolsó verse a Találkozó az elsővel mintha keretbe zárná a kötetet: aggódunk, hogy elrontjuk, aztán a boldog idők felidézésével lesznek boldogok újra. Később egymásról való fecsegésre buzdít, a tiltás azonban a vers végén a „De Te ne beszélj rólam:/ tartsunk össze” sejteti, sokkal több van ebben. A kötet többi versére is ez jellemző. Az egész kötetet végig kíséri ez a feloldhatatlan ellentét. A fecsegésre buzdítás, aztán a tiltás azt az örök érvényű igazságot hozza felszínre, hogy a férfiak úgysem értik meg a nőket. És azt a feszült érzést is, hogy csupán költői túlzás mindaz, amit olvasunk. Hallgatni kell, mert nem szereti senki bevallani, hogy fölösleges beszélni. Az elemző, vizsgálódó, megfigyelő felismerések jóval távolabb mutatnak a számára fontos, személyes dolgok, a köz- és magánélet szabályszerűségei vannak ezekbe ágyazva.

Az összes nő címet viselő fejezet versei első benyomásaink alapján tényleg az összes nő bemutatására íródtak, azonban a versekben használt jelképrendszerek itt nincsenek meg, és az általánosítás helyett személyes síkra terelődik inkább a versek olvasata. Pontosabban: a versek első néhány sora, az általánosítás után a végére eljutunk addig a pontig, hogy aprócska személyes tapasztalatok vannak a sorokba csempészve. De olyan aprók, hogy jóformán alig lehet ezeket észrevenni. Turi Tímea a messzemenőkig szakít a hagyományokkal, cafatokra cincálja a versek adta korlátokat, a rímeket, az ütemeket. Azt a szabadságot, hogy olvasáskor teret kap a szabad asszociáció, tálcán nyújtja felénk. Azt gondolunk, amit akarunk, mindenkinek jár a saját olvasat. A kötet versei konkretizálnak, nyersen és egyértelműen az arcunkba vágja a valóságot. Nem kendőzi el a rossz dolgokat, nem szépít fölöslegesen, nem veszi könnyedén azokat a feszültségeket, amelyeket a nő-férfi közötti különbségtétel eredményez. Egyértelművé válik az is, hogy azok a különbségek, amelyeket eddig hittünk, nem relevánsak. („Ők csak szimplán túlélnek…A nők tudják, nem lehet mindennek lenni…A nők nem beszélnek magukról.”) Alaptalanok, hiszen a férfi és a nő alapjában véve nem lehet egy azon összehasonlítás alapja. Kőkemény pszichológia ez, semmi metafora, semmi megszemélyesítés, semmi irodalmi.

A versfolyam középső ciklusa tele van látens és nyilvánvaló erőszakkal, de a női sorsnak az is része, hogy a rózsaszín lelkivilágát maga mögött hagyva akár egy háborúban is állást foglaljon. A kötet fő hangja azonban nem ez, hanem a szerelem (nem az a fajta, ami tudatos) és a párkapcsolat. A szerelem mint olyan, túl van misztifikálva, mert „vannak fontosabb dolgok is, mint a szerelem”. Ez a kötet végkicsengése. Legalábbis első olvasásra ezt sugallja. Aztán mégsem.

Aprólékosan, már-már túlzóan részletekbe menően vizsgálja, elemzi a helyzeteket, szemlélteti az érzelmeket. Semmit nem nagyol el, szemléltető eszközként hétköznapi szituációkat és a mítoszokból ismertregényhősök vallomásait tárja elénk, természetesen a megszokottól eltérően fonákul tálalva. Olyan nagy nevek sejlenek fel (konkrétan megnevezve nincsenek), mint Delile, Seherezádé, Penelopé, Emma Bovary. A régen ismert történeteket már a „kamera” túloldaláról látjuk, megszólal a másik oldal, megéljük azt a sokféleséget, amit meg lehet a nő-férfi viszonylatokban. Nem ítélkezik, nem részrehajló, kiáll minden megszólaló mellett, de tartja a saját értékrendjét. Nézőpontokat ütköztet, párbeszédek, vagy ahhoz hasonlók hangzanak el (nem igazán van, aki beszélgessen). Kiprovokálja az olvasóból, hogy megkérdőjelezze a szerelembe vetett hitét. A költőnő mindent kiforgat, karikíroz. Az alapszituációk a köznapi életben is megélhetők, még irodalmi nőalakok sem kellenek hozzá, de így „nagyobbat szólnak”, nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy a versben megszólaló mondatok a valóságban is elhangozhatnak. Az egy másik kérdés, hogy a mondatokat mi szólaltatja meg bennünk: keserűség, megalázottság, önérzet, stb. A költőnő hisz az egyenjogúságban és abban is, hogy ezért az egyenjogúságért küzdeni kell, ez nem „jár”. A kulcsmondat, hogy nyíltan beszélni nem szabad semmiről. Arra a kérdésre nem kapunk választ, hogy miért ezek a nőalakok fogták meg, miért épp ők késztették arra a költőnőt, hogy kifordítsa a történetüket. Talán éppen azért, mert pl. a Bovaryné következetesen végigvitt bonyodalma híven tükrözi a Turi Tímea által életre hívott titkos, mégis mindenki által ismert világot: maga az élet is ilyen. Vannak dolgok, amelyekre akár életünk végéig várunk, mégis mindössze egyetlen pillanatig tartanak (a fele királyságra, a szerelemre). Talán azért éri az embert ennyi csalódás, ezért nem tudjuk meg soha, mi a szerelem, mert mindig valami regényesre várunk. Turi Tímea reflektorfénnyel világít rá erre. Szinte vakító a felismerés.

A Ti azt hiszitek, hogy mindent meg lehet beszélni című ciklus versei kilépnek a férfi-női viszonylat keretei közül, megszólal a politika. Mogorvává válnak a képek, már-már ijesztővé. Minden vers tele van erőszakkal. A legmegrázóbb vers a Dal a családon belüli erőszakról. Hat szóban fogalmazza meg e súlyos témának a lényegét. Mellbevágóan erős kijelentés, az egész kötet csúcspontja.

A feminista hang ellenére a költőnő állítja, hogy tönkretették a feministák. A helyzetdal című versben egy nőtől nem annyira megszokott stílusban és szóhasználattal, de brutálisan őszinte és reális képet fest korunk fiairól (71). Az utolsó fejezet tisztán személyes, mégis át- meg át van szőve általánosságokkal: valamivel, amit mindenki magára vehet. A vége mindennek ugyanaz: nem mindenki tudja, hol a határ, hogy mit beszél. Csak csend van, felidézzük a boldog időket, és boldogok leszünk újra, a játszótéren ülve, az üres homokozót bámulva. De a kezdeti kérdésre a válasz igazából nem érkezik meg. Nem tudjuk meg, pedig itt-ott nagyon közel kerülünk a megoldáshoz. Közel visz bennünket: „…barátok voltunk, / tudtunk egymásról mindennap, / vagy így viseltük el, hogy ami van, kevés.” Az viszont kiderül, hogy mi nem az. Csalódott felismerés lesz az emberen úrrá a kötet olvasása után, de ez nem a versek hibája. Azé a naiv emberé, aki elhiszi, hogy most pontos meghatározást fog kapni.

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*

HTML tags are not allowed.

Copyright © 2007-2014. Minden jogot fenntartanak a szerkesztők és a szerzők.

Scroll to top