You Are Here: Home » A Bakon Leső » Az eltűnt idő nyomában – a Lion (Oroszlán) című filmről

Az eltűnt idő nyomában – a Lion (Oroszlán) című filmről

Ki ne emlékezne a Csellengőkre? Arról a tévéműsorról beszélek, amelyben az örökké kisírt szemű Incze Zsuzsa próbálta kinagyítani az eltűnt kiskorúak arcképét a tejes dobozok hátuljáról. A műsor közszolgálati jelentőségéhez nem fért ugyan kétség, azonban mégis összerezzent a néző szinte abban a pillanatban, ahogy beszomorkodott a műsor kezdetét jelző intró a Runaway Train keserves dallamaival a nagyszobába. A gyakorlottabb kéz ilyenkor azonnal a távirányító felé kapirgált, csak hogy ne legyen századjára is oda a jól megérdemelt hétvégi tornyadás nyugalma. Töredelmesen ugyan, de be kell vallanom, valami ilyesmit idézett fel bennem Garth Davis majd két órán keresztül tartó filmdrámája is.

lion2

Az alkotással kapcsolatban meg kell említenem, hogy egyike volt az Oscar-díj várományosainak több kategóriában is. Ehhez képest a film annyira hoppon maradt, hogy az eredményhirdetés után szereplőinek és készítőinek arcán szinte egyszerre jelent meg a fent említett, Incze Zsuzsára oly erőteljesen emlékeztető búbánat. Jelzem, végül a nyertes a Holdfény (Moonlight) lett, melynek gárdája igazán megérdemelte az akadémia kitüntetett figyelmét, pláne, hogy előző évben kisebb bojkott szerveződött a színesbőrűek és nők vélt vagy valós háttérbe szorítása miatt, de ebbe most mélyen ne menjünk bele. A fekete amerikaiak társadalmi múltjának kivesézése egyébként is 2017-ben mind a Holdfény, mind a Denzel Washington által rendezőként és főszereplőként is jegyzett Kerítések (Fences) jelölésével eredményesen képviseltette magát. Ezektől azért némileg eltérő képet mutatott, de távolról sem az igazán Oscar-befutónak megénekelt, fehér amerikaiak tátikájának (La La Land) irányába tolódott a most vizsgálat tárgyát képező indiai-ausztrál koprodukció, az Oroszlán.

A két helyszínen zajló történet első, mondhatni huzamosabb részében Indiában bolyongunk, némileg elképedve azon, hogy mekkora távolságokkal bír is ez a kontinensnyi ország. Elsőre rácsodálkozunk még arra is, hogy a majd 1600 km-re elcsatangolt főhős nehezen érteti meg magát másokkal, hiszen a bengáli nyelvet egyáltalán nem ismeri, és az anyanyelveként használt hindinek is van pár száz dialektusa a közel s távoli környéken.

Szűk hazánkban legalább a palóc megérti a tirpákot, ha mondjuk, nem politizál, és igaz ez fordítva is, teszem hozzá. De ott a tágas Indiában vagy Kínában ilyen jóval csekélyebb az esély. Mondom a mandarint, érted a kantonit, mint ahogy a mondás tartja. Nyilván aztán a fejéhez kap az ember, mert eszébe jut, hogy ha beüti ezt a távolságot a Google-be, akkor az Európában nézve egy Nyíregyháza—Amszterdam távolság. Ott pedig néhány kirívó példától eltekintve (lásd Nyíregyháza straat) nemigen értik meg a magyart, még ha ópusztaszeri se.

A történet azonban valóban szívszorító lenne, ha a megindító részeknél az összes vonós nem kínozná annyira azt a húrcincálta hegedűt. Hiszen, mint a film végi összesített adatból is kiderül, csak Indiában majd’ 90 000 gyerek tűnik el évente otthonából. A művészek pedig filmjükkel részint ezért is protestálnak, ami, valljuk be, szép dolog. Ennek a jelenségnek kissé bollywoodizált képét ugyan már megfestette Danny Boyle, a Gettómilliomosban (Slumdog Millionaire). Ám most valóban realisztikus és szociálisan érzékeny történeten keresztül meséli el az elsőfilmes ausztrál, hogyan is történhetnek meg az ilyen és ehhez hasonló esetek. A film a bevezetőben is jelzi, megtörtént esetet dolgoz fel, melynek forgatókönyve a tényleges főhős (Saroo Brierley) által személyesen megírt Long way home című könyv adaptációja.

E kissé megszínezett történet szerint az ötéves, csibor szemű és mérhetetlenül aranyos Saroo (Sunny Pawar) élete még akkor sem lenne fenékig tejfel, ha mondjuk a nyolcvanas-kilencvenes évek Romániájából szemlélné az ember. (Gondoljunk itt Bollók Csabára és az Iszka utazása című filmjére, hátha közelebb kerülünk. Mind a történet, mind a környezet hasonló hangulati elemeket idéz.) Hiszen a filmbeli Saroo is egy rozoga viskóban lakik, kishúgával, bátyjával (Gudduval) és anyjával. A férfi, mint családfenntartó vagy éppen annak ellentéte, hiányzik a történetből. A robotolás mindennapjaiban azonban mindenki gyermekien boldog, teszi a dolgát. Ez a dolog pedig nem más, mint valamely módon ennivalót szerezni a családnak. Ezért a fiúk olykor szenet lopnak a vonatokról, amit majd vagy négy deci tejért bartelleznek le egy piaci kofánál. Dinnyéket pakolnak, szalmabálákat cipelnek. Ezalatt anyjuk köveket rakodik, hogy pontosan miért, az nem derül ki, csupán az, hogy szintén a megélhetéséért, az életben maradásért. Ebben a szegénységben, egymásrautaltságban persze mást jelent a család és az összetartozás fogalma, mint mondjuk egy mostani közép-európai tévéhíradó sallangjaiban, de ezt sem fejteném ki bővebben.  

lion

A történet veleje, hogy Saroo ötévesen fennmarad egy olyan vonaton, mely az analfabéta, pusztai környezetből származó kisfiút egészen Kalkuttáig repíti. Az elveszettség itt egyben rátermettséggel és egyfajta szerencsével is párosul, mivel az indiai forgatagban könnyen fordul rosszra a gyerekek sorsa. Ez nem a Valahol Európában musicalesített verziója bollywoodi köntösbe pólyázva. Itt pedofilek, szerv- és emberkereskedők lesnek a védtelen áldozatokra, bizony a felnőtt társadalom egykedvű félrenézésével. Saroo-nak azonban elvileg szerencsésen fordul a sorsa, hiszen a gyámügy Ausztráliába, egész pontosan Tasmaniába adoptáltatja.

Új anyukája, Sue Brierley (Nicole Kidman) és új apja, John (Davis Wenham) kedves, tehetős fehér emberek, a valamikori Brit birodalom másik szegletéből, amit csak krikett iránti szenvedély köt össze Indiával, mint ahogy azt a film gondtalanságba vesző jelenetei bizonyítják. Az azonban, hogy mivel is foglalkoznak valójában a pótszülők, mellékesnek tűnt a forgatókönyv írójának. Jellemábrázolásuk legközpontibb helyén az ’örökbefogadó szülők’ vonás áll, akik nem meddőség miatt, hanem döntési szabadságukat kihasználva vették magukhoz az ettől a szabadságtól megfosztott Saroo-t és később fogadott testvérét, a pszichésen zavart Mantosht (Divian Ladwa). Érdekes, hogy Kidman itt végre nem a plasztikákkal kicsinosított porcelánbabát hozza, hanem az eredeti formájába ’visszacsúfított’ Nicole-t kapjuk, akit még a Disney-matiné Ausztrál Expresszében ismerhettünk meg. Szerepmegformálásának határozottan jót tesz a nyolcvanas éveket idéző hajviselet, és egyszerűségre és lelki tisztaságra törekvő karakterét nem fedik el az alakját kiadó ruhaköltemények sem. Férje (Wenham) is séróból hozza azt a divatlapokból is ismert kardigán-snájdig tenisz-karaktert, mely egykoron oly sikeressé tette még Jason Donovant is. Párosuk kellemes, felvilágosult és nagyon is nyugati. Környezetük patikatiszta, elegáns és valahol nagypolgári. De, talán pont a hatalmas kontraszt miatt, Saroo minden közös igyekezet ellenére sem tud felhőtlen és gond nélküli ausztrállá válni, hiszen legbelül, az emlékei alján még ott lapul meg nála az otthon szaga és íze.

Ám ebbe belekóstolni az azóta felcseperedett Saroo (akit a Gettómilliomosból már ismert Dev Patel alakít) csak egyetemi évei alatt fog, ahol majd találkozik más Indiából áttelepült, hagyományőrzőbb értelmiségivel is. A sorsfordulást ugyanis egy olyan indiai étellel való újratalálkozás váltja ki, amire Saroo ötéves korában mindig is vágyott. Ez pedig az olajban kisütött édesség, a jalebi, vagy másként a dzsalebi. A forgatókönyvíró leleményére és műveltségére gondolok, hogy bele lett szőve a filmbe a Proust-regényt idéző madeleine-történet, ahol is az elbeszélő egy süteményt merít a teájába, mely visszaidézi benne a gyermekkor ízét. Mint ahogy a sajnálatos módon elmaszatolt sárga pillangók fel-felbukkanásai is megértek volna egy erőteljesebb marquezi utalást, ha már beröptette őket a szerző. Na, de el az olvasmányélményektől, hiszen ha már egyetemi évek, nem maradhat el egy valamirevaló szerelmi szál kibontása sem. Saroo igazán kitartó és kedves társra lel Lucy-ben, akit a nemcsak szép, de tehetséges ír-amerikai színésznő, Rooney Mara alakít kiemelkedő érzékenységgel. A továbbiakban ezen a kapcsolaton keresztül láthatjuk leginkább, hogy főhősünk mennyire betege lesz a honvágy és az identitáskeresés útvesztőinek. Fanatikus mániákussággal próbálja kutatni az internet Google-térképén, hogy mikor és hol is veszhetett el valójában, hogy visszatalálhasson gyökereihez. Hiába, a keresőprogramok világát éljük. De az átláthatatlan India még a Google-nek is feladja a leckét, és a kudarcokkal egyenes arányban Saroo is egyre elkeseredettebb lesz. Mígnem a feladás pillanataiban megint csak a véletlen lesz segítségére, vagy mondhatnánk azt is persze, hogy a Karma.

A kicsiny szülőfalu virtuális megtalálása hoz megnyugvást az elveszettség történetébe. Ezért Saroo felkerekedik, hogy megtalálja rég elveszett testvéreit és anyját, sőt, ezzel együtt önmagát. Egy-két csavar bekerül még azért a végkifejlet olajozottan működtetett gépezetébe, de nem olyanok, amik meggátolnának abban, hogy akár egy mondatban is meg tudjam ragadni a sztorit végkicsengés közben. Azaz, a jól szituált ausztro-indiai hát felkerekedik, hogy története happy-enddel végződhessen, és végre kiderüljön, hogy mi a fityfenéért is Oroszlán a film címe.    

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*

HTML tags are not allowed.

Copyright © 2007-2014. Minden jogot fenntartanak a szerkesztők és a szerzők.

Scroll to top