You Are Here: Home » Gyorsposta » Most már kék és sárga színekkel álmodom… – Gondolatok az ukrajnai oktatási törvény nyelvi vonatkozásai kapcsán

Most már kék és sárga színekkel álmodom… – Gondolatok az ukrajnai oktatási törvény nyelvi vonatkozásai kapcsán

Az utóbbi hetekben bőrig áztam a nyelvkérdés mocskaiban, a mocskos magyar, az ukrán magyar, a lusta magyar, a szeparatista magyar jelzőkben. Szeptember 5-e óta mindenki azon csámcsog, hogy mennyire nagy szüksége van a kárpátaljai magyaroknak az ukrán nyelvismeretre, és hogy elfogadhatatlan, hogy nem tudnunk kommunikálni annak az államnak a nyelvén, amelyhez ilyen vagy olyan politikai vagy történelmi hullámok vetettek minket.

Tény: nekünk, kárpátaljai magyaroknak az utóbbi évszázadban nem adtak lehetőséget dönteni az állampolgárságunkról. Tény, hogy egyik államtól a másikig sodort minket a szél.

Tény az is, hogy a független Ukrajna kikiáltásakor senki sem kérte ki a mi véleményünket: jó-e ez nekünk, szeretnénk-e ezt az állampolgárságot felvenni, szeretnénk-e, hogy az otthonunk Ukrajnához tartozzék, szeretnénk-e, ha az anyanyelvünk helyett más nyelven folyjék az oktatás. Este a Szovjetunió állampolgáraként feküdtünk le, reggel ukrán állampolgárként ébredtünk. Kis sarkítással egyik nap mindenki még oroszul beszélt, másik héten már az ukrán volt divatban.

Ezen a vidéken nyelvzseninek kellett születni, ahhoz, hogy érvényesüljön az ember.

Sokan elmentek  szebb jövőt és biztonságot keresve, de aki itt maradt, mindent megtett azért, hogy az életét normálissá tegye, hogy megtanuljon élni és megélni abban a helyzetben, ami adódott. Mindig is kerestük a lehetőségeket arra, hogy magyar ajkúként is beilleszkedjünk egy fiatal nemzetállam életébe, hogy mi és gyerekeink is megtaláljuk itthon a boldogságunkat.

Nem minden rózsaszín az életünkben, nem minden piros-fehér-zöld, de minden rendben van. Legalábbis volt.

A szeptember eleji oktatási törvény nyelvi kérdése hideg zuhanyként ért minket. Évek óta tudjuk és látjuk, hogy Ukrajnában baj van az oktatással, és mindezeken túl baj van az államnyelv oktatásával. Mindenki, akinek van valami realitásérzéke, tudta, érezte és jelezte a problémát. A magyar környezetben szocializálódott gyereknek nem teremtik meg azokat a körülményeket, amelyek az ukrán nyelv elsajátításához vezetnek. Nincs tanár, nincs könyv, és főleg nincs módszer és elképzelés. Kiderült, hogy nem a magyar gyerekek analfabéták és ellenállók, ahogy ezt egyes ukrán csoportok hirdetik, hanem egy más gyökerekkel, nyelvi logikával és képiséggel rendelkező nyelvet nem lehet csak úgy ukmukfuk elsajátítani. A mindig aktuális oktatási minisztérium prüszkölt, ahányszor valaki a helyzet abnormalitását felvetette, vagy esetlegesen javaslatot tett arra, hogy a nemzetiségi iskolákban az ukránt más módszertannal kellene oktatni: második nyelvként, vagy urambocsá idegen nyelvként kellene megközelíteni. Az ellenállás után az elszántság arckifejezése ült ki az irányítók arcára. Ennek köszönhetően született a 7. passzus, mely szerint az állam mindenkinek garantálja az államnyelven való oktatást. A nemzeti kisebbségek esetében az államnyelven folyó oktatással párhuzamosan mindenki tanulhat az anyanyelvén. A magyar közösség tagjai a törvény értelmében magyar nyelvű nevelésben és oktatásban vehetnek részt az óvodában és az elemi iskolában. Az általános iskolai években aztán fokozatosan bevezetik az ukrán nyelvű oktatást, így a középiskolában  minden magyar gyerek már ukránul fogja tanulni a tantárgyakat, mellette lehetőséget kap a magyar nyelv és irodalom, esetleg a magyar történelem anyanyelvén való megtanulására. A jelenlegi oktatási rendszerben kivívott jogokhoz képest ez visszalépés, ráadásul pontosan azt a hátrányt erősíti, amit orvosolni kíván. Logikailag fölmerül a kérdés, hogy az a gyerek, aki 9-10 éves koráig magyar közegben szocializálódott, hogy fog matematikát, fizikát, kémiát, biológiát, világirodalmat tanulni ukránul. Hogyan fog felkészülni az érettségire és felvételire, ha nem hordozója az államnyelvnek? Másik lényeges kérdés: mi lesz a sorsa a magyar anyanyelvű pedagógusoknak? Mi lesz a sorsa azoknak a felsőoktatási intézményeknek, amelyek hiánypótló szerepet betöltve a magyar pedagógusok képzését vállalták fel? És van-e értelme a szülőknek Ukrajnában maradni vagy magyar óvodába és elemibe íratni a gyereket, ha a jövőben fizikát és stb. ukránul kell majd tanulnia?

A kérdések súlyosak? A válaszok még súlyosabbak. Az Ukrajnában élő magyarok esete nem az ukrán nyelv elsajátításáról szól, hanem a megmaradásról. Az Ukrajnában élő magyarok eddig választhattak (és ez a választási joga mindenkinek megvolt még a szovjet időszakban is), hogy magyar vagy ukrán nyelvű iskolába íratják a gyereket. Mindenkit más vezérelt: egyeseket a nemzeti öntudat, az anyanyelv szeretete vezérelt  az oktatási nyelv kiválasztásakor, másokat a beilleszkedés és érvényesülés motivált. Számomra mindkét megoldás emberi és érthető. Én személy szerint megjártam mindkettőt, átéreztem a bugyrait és szépségeit. (Furcsa érzés, de jó illusztrálja ezt: ha ma a π értékét kérdezné valaki, akkor ezt csak oroszul tudom felidézni. ) Mivel én megtapasztaltam mindkettőt, számomra nem kérdés, hogy az anyanyelvű oktatást választanám a saját gyermekem számára. Emellett, azonban kénytelen lennék neki egyéni megoldásokat keresni az ukrán nyelv elsajátítására, mivel a jelenlegi ukrán nyelvoktatás erre képtelen.

Ha megtehetném… De az új törvény értelmében ezt már nem tehetem meg. Nincs választásom… Államnyelv-tanulási kényszerprogramot hirdettek meg.

– Kértem ezt?

 –Nem!

–Szeretni fogom?

 – Nem!

–Nő ettől Ukrajnában az ukrán nyelv presztízse?

 – Nem.

Mi a cél tehát?

Mit szeretnének az ukrán honatyák?

Egy nyelvkérdés ürügyén kirobbantott testvérháborújuk már van. Realista lévén úgy gondolom, hogy egyik, az ukrán oktatási törvény ellen tiltakozó  EU-s ország sem menne bele hasonlóba. S bár Ukrajna igyekszik minden egyes alkalommal fenyegető elemként pedzegetni Magyarország revíziós álmait, de a határok visszaállítása már csak utópia, már csak egy magyar nemzeti mém.

Mit akarhat tehát Ukrajna?

Eddig ennek az országnak jó viszonya volt a szomszédokkal, az úgynevezett gesztuspolitika folyt ebben a régióban. A fiatal nemzetállam lavírozott az EU-s államok hullámain. Valljuk be, ezt úgy tette, hogy nemzeti kisebbségeket használta adukártyaként t. Magyarország, Lengyelország, Szlovákia és Románia révén Ukrajna megkapta az áhított vízummentességet, az országba támogatáshadak érkeztek, nem volt gond a szolidaritással és a politikai hátszéllel sem. Magyarország például, hogy könnyítse a határol túl ragadt közösség életét átvállalt bizonyos ukrán kötelességeket: oktatási, gazdasági, infrastrukturális fejlesztésekbe fektetett, fizetés-támogatást adott az éhbérért dolgozó tanároknak, egészségügyiseknek, stb. A programoknak köszönhetően iskolák és óvodák szépültek és szépülnek meg, a gyerekek végre viszonylag normális körülmények között tanulhatnak.

A törvény következményekén Ukrajnának a jószomszédi viszonyai szertefoszlottak. Románia, Lengyelország, Szlovákia épp úgy tiltakozik a 7. cikkely ellen, mint Magyarország. De legalább most már minden ukrán állampolgárnak garantálva van az államnyelvi oktatás. Mekkora gyönyörű garancia ez. Az egyre növekvő ukrán nacionalizmus legszebb virága ez.

Garancia ide, vagy oda, nem tudok átsiklani a tény felett: ennek a törvénynek már a felvetése is politikai öngyilkosságnak minősíthető. Attól a perctől kezdve, hogy megszavazta a parlament Porosenkónak nem is volt más választása, mint szignózni a törvényt. Mi mást tehetett volna? Ha nem írja alá, felbujtott nacionalisták megbuktatják.

Mindenki tudta, hogy alá fogja írni, mégis titkon reméltük, hogy találnak egy kiskaput, ahogy ez nálunk szokás, toldanak rajta, újraértelmezik, stb. De csont nélkül átment. . Így most a háborgó szomszédoknak kell magyarázkodni, és mivel minden csoda három napig tart – ez is elmúlik. Elmúlik nekik, nekünk megmarad realitásnak és dilemmának. Hogyan tovább?

Az oktatási törvény hatályba lépésénél és alkalmazásánál túl már csak attól tartok jobban, hogy az ukrán nacionalisták vérszemet kapnak, hogy az utcákon, piacokon, otthonokban fogják szankcionálni a számukra idegennek ható nyelvek használatát. Attól félek, hogy most már ukrán színekkel kell álmodnom. Már vizionálom is, ahogy kék sárga tintával róvom a cirill betűt, romantikus titkolózással tanítom a gyermekemet arra, hogyan kell ellenállni az asszimilációnak, és azt remélem, hogy senkinek sem jut eszébe elmenekülni innen. Álmodom, hogy felvesszük a kesztyűt és itthon maradunk – mert oktatás ide vagy oda –, ez az otthonunk.

Van emellett egy másik álmom is, egy szebb vízió arról, hogy az oktatási miniszter önmagát is megbuktatja ezzel a törvénnyel, jön egy másik seprű és az talán nem csak ukránul seper, hanem felfogja, hogy Ukrajna erőssége – a színessége, és legnagyobb politikai ereje ebben rejlik

Álmodni szép… Álmodni szabad… Még… És néha az álmok még valósággá is válnak.

ukran

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*

HTML tags are not allowed.

Copyright © 2007-2014. Minden jogot fenntartanak a szerkesztők és a szerzők.

Scroll to top