You Are Here: Home » A Bakon Leső » Egy nehéz este – Hámori Gabriella “Radnóti Miklósné Gyarmati Fanni Naplója” című estjéről

Egy nehéz este – Hámori Gabriella “Radnóti Miklósné Gyarmati Fanni Naplója” című estjéről

„Kérem, próbálja megérteni: borzalmasan érint minden életünkkel így vagy úgy foglalkozó írás.”
(Gyarmati Fanni piszkozatban maradt levele Illés Endrének, a Szépirodalmi Kiadó igazgatójának – a hagyatékból került elő)

gyarmati-fanni-naploja-hamori-gabriella-estje-474-279-90604

A Hámor Gabriella estjére a Várkertbazár „multifunkcionális rendezvénytermébe” érkező néző mindjárt az előcsarnok bejáratánál megtorpan: valószínűtlenül nagy tömeg fogadja a neofuturisztikus helyiségben, amely több emeletnyi belmagasságával, monumentális oszlopaival és hatméteres kettős ajtóival az egyiptomi templomok 21. századi kistestvérének rémlik – egy pillanatra attól tart, eltévedt a labirintusban, ez a sokaság talán valami divatbemutatóra érkezhetett ide. Hamarosan megnyugtatják: mégiscsak jó helyen jár.

A matt fekete hangfogós panelekből épített, kocka alakú, ablaktalan, majd ezer négyzetméteres rendezvényterembe bebocsátáskor derül ki, hogy a tömeg azért nem megszámlálhatatlan, bár talán még így is több, mint amit a felolvasószínház intimitása jól elbír, körülbelül kétszázan lehetünk. Koncentrikus körökbe rakott székeken vesszük körül a középen a játék céljára szabadon hagyott tisztást. Teltház van. Mivel a terem padlója teljesen sík, színpad nincsen, a hátsó körökben ülők keveset látnak – családiasabb térre és méretekre számítottunk. Mint később kiderül, a rendezés tekintettel volt a térre, Hámori igyekszik „körbejátszani” a termet, jön-megy, körbefordul, leül, lefekszik, felkel, székre áll stb. Ha jól akarjuk hallani, amit mond, azért erősen figyelnünk kell, hamar elmélyül a csend – nem utolsó sorban a súlyos tartalom gravitációs hatásának köszönhetően.  

Amíg égnek lámpák, egy kivetítőn a terem falán képek váltják egymást: ismertebbek (Radnóti és Fanni „apacsos” képe, Horthy, Aczél György) és kevésbé ismertek (Beck Judit, Ortutay Gyula, Nagybaczoni Nagy Vilmos), valamint Hámori Gabriella portréja félprofilból és szemből (hátha a sötétben és messziről már nem lenne alkalmunk jól megnézni) – szerintünk az utóbbi az előnyösebb.

A sorozat (Várkert-irodalom) házigazdája, Ugron Zsolna lép a mikrofonhoz, néhány szóval ismerteti az előadást: az elmúlt évek egyik legnagyobb irodalmi szenzációja volt a 2014 februárjában elhunyt Gyarmati Fanni naplóinak (1935–1946) Ferencz Győző, Radnóti monográfusa jóvoltából még azon évben napvilágot látott kiadása. Az előadás ötlete Hámori Gabrielláé, szinte egyidős a naplók megjelenésével, Seres Tamás szerkesztésében és rendezésében láthatta először a közönség 2015-ben a FILC-ben (Fischer Iván Lakásszínháza), azóta ötvennél több teltházas előadást ért meg. Ez a következő.

Az indítás erős: először a történet végét halljuk, a Radnóti győri exhumálásáról és agnoszkálásáról szóló naplóbejegyzéseket. Tudjuk (az előadáson kívüli forrásainkból), hogy Fanni a budapesti újratemetéssel lezárta a naplót, amit Radnóti távollétében abban a reményben vezetett odáig is, hogy a hazatérő „Mik” majd elolvashatja.

A megelőlegezett zárszó után a 1935-be ugrunk vissza, a napló első bejegyzéséhez (február 10., vasárnap): „Olyan gyerekek vagyunk. Este Laciéknál [Fanni bátyja] vacsoráztunk, és Laci nagy bőkezűen megajándékoz ezzel a könyvvel. Mik kéri feljegyzésekre, de a pontos dátum csábít a naplóírásra. Végül is ez lesz belőle. Én kapom a megbízást vezetésére.” A „pontos dátum” utalás az ajándék műfajára: keménytáblás határidőnaplót kaptak a jövendő sógortól (itt már erősen készülődnek az augusztusban tartandó esküvőre).

Az est innentől időrendben halad, természetesen erős húzásokkal, a közel ezerháromszáz oldalas naplóból 50 hasonló előadás anyaga kitelne. A bejegyzések közti váltást, illetve a gyakori ugrásokat nem jelzi semmi a szcenírozásban, ez helyenként zavaró, túlságosan egybemosódnak évek, történések. A tagolást, a szövegfelmondás monotóniáját más eszközökkel oldja meg Hámori: hangváltásokkal. Három jól megkülönböztethető hangszínt (regisztert) alkalmaz az életük egyre szűkülő körei, dimenziói szerint: 1) a legtágabb a világeseményekről, az egyre sötétedő horizontról szóló az értelmiségi, olvasott, tájékozott, művelt nő hangja; 2) személyesebb, ironikusabb (gyakran gonoszkodó-szurkálódó) a „társasági hang”, barátaikról, rokonaikról, az irodalompolitika intrikáiról, Fanni szenvedélyes kiszólásaival (az „érdekvédő” és „harcostárs” hangja); 3) végül a kettejük magánéletéről szól az „intim” hang. Nyilván nem könnyű a három regisztert színészi eszközökkel úgy megkülönböztetni, hogy a változatosságot is fenntartsa, jól megkülönböztethető legyen, de ne legyen sok, mégis azt kell mondanunk, a harmadik hangválasztást nem tartjuk szerencsésnek. Itt érhető talán tetten az est egyetlen komolyabban kritizálható eleme.

hamori

Hámori ennek az intim szférának egy affektált, éneklős, erősen érzelemfűtött, kislányos regisztert tart fenn, a kettejük boldogságáról szóló szakaszokban helyenként sűrű kacajokkal, máskor a kiabálásig heves kirohanásokkal fűszerezve. Ez a nagy (érzelmi) ívű színészi kitárulkozás azonban teljesen idegen Fanni legalábbis körvonalakban megismerhető személyiségétől – a szöveg maga is számos ponton ellene dolgozik ennek a hangnak, a disszonancia (és az őszintétlenség) érzetét keltve a nézőben-hallgatóban, az egyébként döbbenetesen őszinte anyaggal súlyos idegenségben. Fanni minden sorából ítélve erős, fegyelmezett, gyémántos jellem, amúgy is intellektuális alkat, érzelmi és egyéb megnyilvánulásait szüntelen kontroll alatt tartó, önmagát és környezetét állandó szigorú elemzéssel és ironikus távolságtartással kezelő, inkább rejtőzködő mint tárulkozó személyiség, ez jellemzi őt talán mindennél inkább – más nem is igen hagyhatta volna maga után ezt, ilyen mennyiségű és minőségű naplót, amit huszonhárom (!) éves korától harmincnégy éves koráig vezetett, s csak a halála után engedett megjelentetni (gondoskodván róla, hogy romlatlan, utólagos szépítő cenzúrától és szerkesztéstől mentes szöveget adjanak ki).

Hogy kicsoda-micsoda ember is, milyen összetett személyiség- és jellemképlet ez a Fanni, arról tanúskodjon itt minden egyéb helyett annak a naplóbejegyzésnek a részlete, melyben leírja, hogyan erőszakolta őt meg egy orosz katona 1945-ben (január 13., szombat): „Megint elkezdem a könyörgést, valami éber kontroll működik bennem a nyöszörgő rémület mellett, és ez a kontroll veszi észre mosolyogva, hogy félig angolul próbálok magyarázkodni, kérlelni. Hozzám lép, és megint azzal a meglepő, finom és gyöngéd mozdulattal átölel. Elfordítom az arcom, de érzem, hogy puha, kerek cipóarcát odadörzsöli. Aztán megint lámpavillanás, és odamutat a pokrócra. Nem mozdulok. Revolverhez nyúl, aztán azt magyarázza jelbeszéddel, hogy ne féljek. Valahogy az ujjával figyelmeztet, hogy nem lesz semmi baj. Térdre roskadok, felém hajol, átölel simogatva, lassan és gyöngéden, és hanyatt fektet. Szorongatom a rózsafüzért, Mikre gondolok, és kicsit örülök is már talán, hogy ezzel őt menthetem meg valami rossztól. Ami nyugtalanított, hogy nem veszem ki a szenvedésekből eléggé a részem, ez a nyugtalanság most megszűnt.” Részben nyilván alkati kérdés ez, de hát a színész azért színész, hogy bizonyos határok közt alkatidegen személyiséget is meg tudjon eleveníteni.

A naplót, mint tudjuk, nem a nagyközönségnek szánták, hanem egymásnak, reményeik szerint közös öregkorukra, az emlékek felidézéséhez segítségnek – Fanni le is zárta, gyakorlatilag azonnal, ahogy véglegesen bebizonyosodott, a férje nincs többé. Amennyiben kitárulkozós, az a kíméletlen önelemzés sebészkése alatt láthatóvá lett élet privát tárulkozása, nem pedig a színészet publikus exhibicionizmusa. Ha hangot adunk is az eredetileg néma, előadásra sosem szánt szövegnek, és valamiképpen „be kell vetni a színészetet”, legalábbis kérdés, érdemes-e ennyire ellene dolgozni, ennyire „kontrában fogalmazni”, anyagidegen személyiségjegyeket és eszköztárat mozgatni. Az a Fanni, aki ezt a naplót írta, nem volt lelkendezős, önfeledt „fruska” soha (s ha mégis, nem így), huszonhárom éves korában sem – akkor sem, ha a naplóból az elején bőségesen dokumentálhatók elfogultságai és számos ifjonti naivitása politikai téren és egyebütt, és az alig sem leplezett tény, hogy egyszerűen a világ egyik legnagyobb költőjének tartja a férjét, s ez nem képezheti nála vita tárgyát. Az efféle elfogultság egyrészt a feleség szíve joga, másrészt az utókor is azon az állásponton van, hogy olyan nagyot azért nem tévedett.

Ennyit az est egyetlen komolyabb szépséghibájáról. Ez is csak azért olyan feltűnő, mert egyebekben minden annyira rendben van: a válogatás arányai, a térkezelés, a dikció, a szövegmondás hangsúlyai, a műfaj keretei közt lehetséges szerepformálás. A szcenírozás más látványos eszközöket nem mozgat, egy nyíltszíni öltözésen és némi zongorázáson kívül a már említett kreatív térhasználat említhető, illetve az előadás vége felé egyszer Hámori az előcsarnokba vezető ajtóhoz lép, azt megnyitja, és az üres csarnok visszhangját segítségül hívva távolítja el és emeli meg azt a szakaszt, amelyben arról ír Fanni, ahogy a győri exhumálás és az abdai terepszemle után Komáromot elhagyva az autóval a Duna partjára kanyarodnak, és kísérői őt a kocsinál hagyva levonulnak a folyóhoz egy spontán fürdőzésre („nincs fürdőruhám és nem is illendő… ilyenkor”), közben a csomagtartóban velük a még ki nem nyitott bori notesz. Ugyanezzel az eszközzel zárja le végül Hámori az estet, az utolsó szavak elhalnak a kinti visszhangban, az ajtó becsukódik mögötte, Fanni egy mondat közben hagyja ott a nézőket (nyilván nem kiszámított gesztus, csak a véletlen, de a napló tulajdonképpeni utolsó mondata így ér véget: „…amit már régen elkezdtem, aztán abbahagytam”).   

A válogatás nem kerüli meg a kényes pontokat, a napló sok-sok olyan részletét, amely kedvezőtlen színben mutatja a főszereplőket: Fanni (Fif) mosolyogtató irigységeit (különösen az első években minden bejegyzésben találni olyat, hogy miért ennek van – boldogsága, lakása, verseskötete és egyáltalán –, miért nem pediglen másnak), Mik kellemetlen szeszélyeit és hangulatingadozásait, gyermeteg (és olykor cseppet sem bájos) önzését, enerváltságát, a Beck Judit-szerelmet, Fanni öt plusz egy abortuszát, hogy miért nem vállaltak gyereket, az áttérésük fájdalmas és zavarba ejtő részleteit, Fanni rosszízű megjegyzéseit erre-arra, kicsinyes utálkozások és nagyszabású intrikák emlékeit stb.

Általában is az a benyomása az est hallgatójának, hogy ha eltekintünk a fölöttük egyre sötétedő égbolttól, voltaképpen egy normális fiatal értelmiségi-művész házaspár intenzív belső és abból következő külső életének, vitathatatlan összetartozásának a dokumentumát kapjuk, és egy olyan alkotó hangját halljuk, aki egyre biztosabb eszközökkel műveli mesterségét: Fanni ugyanis a napló írása közben felnőtt íróvá érett, akinek egyetlen műve maradt ez, mert később csendet parancsolt magára. Ez a napló nem egy Anna Dosztojevszkaja írása, a tehetséges férje ájult imádatában boldogan kiteljesedő kritikátlan kívülálló memoárja, a hang egy a költőével legalábbis egyenrangú intellektus hangja, aki saját jogon minősül alkotó művésznek. Ez teszi lehetővé számos autentikus olvasatát, éppúgy olvashatjuk fejlődésregényként mint nőirodalomként például.

Az egyetlen feldolgozatlan-feldolgozhatatlan elem ebben a történetben maga a pont a végén: a kétszemélyesre tervezett élet másik felének betölthetetlen hiánya, és a kérdés, amire azóta sincsen válasz. („Miért nem mentették meg, akik megtehették volna?!) Az élethosszig tartónak indult házasság első szakasza kilenc évig tartott, ezt követte másfél év bizonytalanság, majd hatvannyolc év özvegységben, egyedül. Az utolsó előtti bejegyzésben, 1946. szeptember 8-án, Fanni születésnapján ezt olvassuk: „Harmincnegyedik születésnapom. Most Eurüdiké maradt egyedül, és Orpheuszt nem engedik fel többé Hádészből egyetlen pillantásra sem.”

Nagy csönd követte az utolsó mondatot, s mikor a kábult közönség tapsolni kezdett volna, a másik ajtón csöndben visszatérő Hámori finoman elhárítja az ünneplést, kéri, hogy taps helyett, aki szeretne, inkább maradjon egy kis beszélgetésre ott a teremben. Sokan maradunk. Seres Tamással a szövegválogatás nehézségeiről mesélnek, az ügy fontosságáról tesznek személyes jellegű vallomást, és megosztanak néhány történetet a korábbi előadások tapasztalataiból, kire milyen hatást tettek a közönségből a hallottak: keveseket hagyott hidegen a téma. Aki vitába szállna a válogatással, annak is kedve támad legalább a napló el- vagy újraolvasására – és hát ez az est bevallott célja. Quod erat faciendum.

 

(Radnóti Miklósné Gyarmati Fanni Naplóiról Bódi Katalin recenzióját itt olvashatják. )

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*

HTML tags are not allowed.

Copyright © 2007-2014. Minden jogot fenntartanak a szerkesztők és a szerzők.

Scroll to top