You Are Here: Home » A Bakon Leső » „Újraszőni a kárpitot / lehet. Felesleges remény” – Jónás Tamás: Törzs című kötetéről

„Újraszőni a kárpitot / lehet. Felesleges remény” – Jónás Tamás: Törzs című kötetéről

jonas-tamas_torzs_b1Jónás Tamás Törzs című versgyűjteménye 2016-ban jelent meg a Magvető Időmérték sorozatában. A címmel összefüggésben a vékonyka kötet versei egy tömbbe szerveződnek, nem tagolódnak ciklusokra, így a befogadónak kevés fogódzója akad. Pontosabban egy: az ajánlás – Az egyik fiamnak –, ami a versek felől olvasva ráutaló funkcióval bír, hiszen az apa-fiú kapcsolat – többnyire az emlékezéssel összefonódva – a gyűjtemény szövegvilágának jelentékeny szervezője. „Felreped, íme, az égbolt: / hullik a múltad a sárba. Számít már, ami rég volt szép, / rád számít, az apára” – az én emlékei, évei „összevegyülnek”, átszivárognak a réseken, amire A pára című alkotás is reflektál. Mindennek tétje lenne: a megőrzés, a közvetítés. Az utolsó előtti sor szórendje alapján az értékes, a szép a múltba helyeződik (a kötetnyitó vers emlékmontázsához hasonlóan), míg a jelenhez a latyak, a fakultság: „kiszivárgó / földszíntől a fa sárgább” képzete kapcsolódik. A költemények elbizonytalanítják az emlékezést: „Az emlékeim megbízhatatlanok. Akármilyen múlt elfogadható” (Abszolváció), illetőleg a felidézést, a szavak hitelét, érvényességét is: „A szavak, mint a csípős csalamádé, / soha nem volt múltat kergetnek” (Brigantik).

Az emlékezés szerkezete című vers egymás mellé helyezett mondatforgácsai is a visszaidézhetőség, feleleveníthetőség töredezettségét, szaggatottságát emelik ki. Emlékképek villannak fel a múltból, egy ünnepi alkalomról, talán szülinapról, az apa és fiai kapcsolatáról: „A fiaim, és mondták. Fontos, hogy éppen nem nekem. / Csak hallottam. Egy tortát. Akkor még együtt énvelem. / Körülültük az asztalt”. Egy asztalnál, egymás mellett egy idillinek tetsző pillanatban, ami már a távolodással, hiánnyal is számol.

Az én az apaszerep mellett a fiúét is előhívja egy gyermekkori fotó segítségével: „Karácsony, Advent, Télapó nekem ebben van egyben. / Megvan vagy negyven éve már, s csak három része tiszta: / háromszemnyi fénysugár” (Tölgy). A fénysugarak összekapcsolódva a nagy kezdőbetűvel szedett szavakkal ünnepi hangulatot sejtetnek, emellett az anya-apa-gyerek hármasára is utalnak. Mindazonáltal a kép szorongató hatást gyakorol az emlékezőre: „De éjszaka, ha rettegek, mert rettegésem késik, / s már nyögdécselni sem merek, futok eddig a képig”, akinek a kérdéseire: „Miért is nem szerettetek?” a fotó nem felel: „Mint számmá kódolt képeket, úgy bámulom a múltam”. Az én mégsem tud megszabadulni e tárgytól, oda- odafordul, pedig származására, kapcsolataira vonatkozóan nem lelhet választ. A múlthoz való ragaszkodást a Tölggyel szomszédos szöveg, a Ki nem álom? is felmutatja, még ha a versnyitány látszólag ellentmond ennek: „Édestestvéreim bogáncsait szedegetem a számból. / Szerintem, egyébként, hagytam az övékben én is”. A régi szokások, szavak meghatározzák az ént, bennük kénytelen-kelletlen, de fogódzókat találhat. A származás, a valahová tartozás problémáját A tudat fája című alkotás kérdéssora is felveti, amiben az én kapcsolódási pontok után kutat önmagához, örökségéhez, miközben a kérdések keserű választ sejtetnek: a kudarcot, a magányt: „Meg lehet még az almát enni, / ha a fájától messze esett?  A fent említett versekhez hasonlóan az én helyét, szerepét kereső, a múlt pillanatait felidéző költemények közé tartozik a Nem véletlen, a Teremtődésem verse, az Eredet vagy épp a Hagyomány.           

Az én elhagyatott, ki van szolgáltatva emlékeinek, szavainak, valamint érzéseinek, melyek közül az utóbbiak szintén álságosnak és elkendőzőnek tűnnek: „tanult undorral vizsgálom a testet” (Abszolváció), egy másik, a Körpatak című vers szintén hasonló tapasztalattal szembesít: „hű fia apámnak, zsebpénzemből / kétdecis cseresznyepálinkát vettem neki, / és este, a betanult örömöm mosolyával, / az asztalra tettem, ő szégyenkezett”. A megszólaló csak utánoz, másol, érzései betanultak. Megint csak az örökség, a közvetítő szerep problémája juthat az eszünkbe, amelyben a családhoz, a közösséghez tartozáson túl azok a jegyek, sajátosságok uralják az ént, amelyek emberivé teszik, hiszen az undor, az öröm alapérzelmek, amelyek mindenkiben hatnak. De akkor mi van az egyénnel? Mi nevezhető a sajátjának? A teremtéstörténetet evokáló Genezis szerint az éntől csak a magány és a szenvedés nem idegen: „Megteremtette akkor az embert, / nyugtalan-reménytelen szívűt, legyen, aki számon tartja őt. S látta, hogy magányos úgy az ember, elpusztíthatja: a szenvedés”. A „zsugori úr” társat teremt az embernek, akiket csak a magány és az ébrenlét szorongása köt össze: „És felébredt az ember, látta mását, / és átkarolta, vele vacogott. / Átkozódni kezdtek, és estére / elhagyták a paradicsomot”. A fentiekből látható, hogy az apa-fiú viszonyt továbbfűzve az Úr-ember/teremtmény kapcsolat is behívódik a szövegvilágba egy-egy vers erejéig (Genezis, In nomine Filii, Eredet). Nem mondhatni azonban, hogy ezekben a művekben isten- vagy hitkeresésről van szó, inkább csak regisztrálásról: a magára hagyottság rögzítéséről: „illanó hálával látjuk: senki nem segít” (In nomine Filii). A Teodicea a tél álmatag világát megjelenítő képei a pillanatnyi nyugodtság, béke érzetét sugallják, amelynek indukálója az ént oltalmazó csend: „A városok domborzata. / Tenyérnyi csend terel haza”. Ugyanakkor e tapasztalathoz a következő sorok az éjszakát kapcsolják, ami viszont egyaránt utalhat az űr, a semmi képzetére és a titkok, álmok, remények világára.       

Az álom utáni sóvárgás: „te ne ritkulj meg bennem, ébressz, örökös álom” is jelentékeny szerepet kap a szövegekben (Álmos valóság), ami „körvonalat” ad a létezésnek, ami nélküle homályos, elmosódó, fakó. „Ilyen maradt az ébrenlét. Miként a nyárból az aranysárga, / kikopott, maradt a hiánynak ritmusa”. Az álom összekapcsolódik a nyárral, míg az ébrenléten az ősz és a tél osztozkodik. „A nyár harisnyáján a szál már lefutott. / Szakadni sétálunk mi is előbb-utóbb” (Tanítások figyelmetleneknek). A fenti sorokon kívül még számos, az emberi lét végességét, az álmok, remények fogyatkozását évszak toposszal szemléltető költemény kap helyet a gyűjteményben. Mindezek közül kiemelendő a kötetnyitó és -záró szöveg, melyek közül az előbbi egy évtizedekkel korábbi tavasz emlékfoszlányait tárja elénk: „Sapkákkal labdáztak a srácok, / padra csücsültek a házak előtt / bácsik, nénik, a csitri virágok”. Az idézett idilli szféra a gyűjtemény utolsó versében más képnek adja át helyét: „egyre távolodó részek, / széteső családok, házak”. A két alkotás több ponton párbeszédbe lép, a Régi tavaszi én „Látod, az égen hány kék máz van?” sorára a Tavaszi anziksz a következőképp felel: „pocsolyát hizlal a kék ég”. Vagy az első versben alább olvasható „vén fákat maszatolt be a zöld” helyére a záró alkotás: „öreg fák dőlnek a háznak, / vérzik a tavaszi bánat” sora lép. A jelen tavasza csak látszat kikelet, az emlékezet által sejtetett pedig nem hozható vissza. A most képeslapján magányos alak – talán „törzs”, talán „ing”, talán „ember” – tűnik el(ő): „Én vagyok itt, aki, csak, mint régen, / hangyát nézni a földre ülök”.

A kötet erdejében bolyongó olvasónak nincs könnyű dolga, motívumokba, képekbe, formákba igyekszik megkapaszkodni, hogy aztán minden újra összekuszálódjon, elhomályosodjon előtte. Magára marad, ül s csak nézi, bámulja a Törzset. 

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*

HTML tags are not allowed.

Copyright © 2007-2014. Minden jogot fenntartanak a szerkesztők és a szerzők.

Scroll to top