You Are Here: Home » Fogadó » „A történeteken keresztül mintha egy rés nyílna, amin keresztül messzire ellátni” – Beszélgetés Tóth Krisztinával

„A történeteken keresztül mintha egy rés nyílna, amin keresztül messzire ellátni” – Beszélgetés Tóth Krisztinával

A Költők egymás közt sorozatban Tóth Krisztina volt Kürti László vendége a Nyíregyházi Móricz Zsigmond Megyei Könyvtárban 2017. április 25-én. Az alábbiakban a beszélgetés rövidített, szerkesztett változatát közöljük.

toth_krisztinaKürti László: Talán furcsának fog hatni a felvezetésem, de azzal kezdeném, mint lovas ember, azt vettem észre, hogy egyes lovakat a mesterekkel, költőkkel vagy tanáraimmal tudok azonosítani. A lovakat, mint a létet megértett embereket, hasonló energiák veszik körbe (nem véletlenül alkalmazzák a lovakat terápiás célokra is) és a velük való kommunikáció sokszor emlékeztet az emberekkel folytatott kommunikációra. Tóth Krisztinában nagyon erősen érzem, a legjobb értelemben, a lovat. Érzem az auráját, amiben nagyon tud hallgatni… Pedig most mindenek előtt kérdezni fogom.

Tóth Krisztina: Köszönöm szépen ezt a remek bevezetőt. Fontos dolgot említettél ezzel a hallgatással: Én azokkal a barátaimmal érzem a legjobban magam, akikkel nagyokat tudunk hallgatni. Állandó zajban élünk, manapság már a boltokba is, ha bemegy az ember, üvölt mindenhol a zene. Ezért nagyon tudom becsülni a csendet. Azok a legintimebb kapcsolataim, amelyekben nem érezzük szükségét annak, hogy kitöltsük a csendeket mindenféleképpen valami csevejjel. Az olyan társaságot, amelyben komolyan és nyugodtan tudunk hallgatni. Az egyik legszebb hallgatás-élményem az volt, amikor két évvel ezelőtt az őszi göteborgi könyvvásáron megkeresett egy teljesen ismeretlen, erdélyi származású hölgy, aki még a Ceauşescu-érában szökött Svédországba. Nagyon tetszett neki a Pixel című könyvem szerkezete, felépítése, ezért elhatározta, hogy mindent elolvas tőlem. Megkeresett ott Göteborgban, és javasolta, hogy menjünk ki egy kis szigetre, a kis svéd szigetek egyikére, tegyünk egy sétát. Kimentünk kettesben, együtt töltöttük a napot, de úgy, hogy nem állt neki elmesélni az életét, nem akarta elmondani, milyen volt gyermeknek lenni Erdélyben, milyen volt emigrálni, stb. Csak kifeküdtünk a korai svéd napsütésbe, és egy árva büdös szót nem szóltunk egész nap. A könyvvásár után úgy éreztem, hogy ez teljesen átmosott engem, és azóta úgy tartom számon, hogy én ezzel a nővel nagyon jóban vagyok.

K. L.: A költőnek mennyire dolga szerinted, hogy időtlenségben élje meg önmagát és onnan figyelje saját és mások életét is, valamiféle időn kívüli hallgatásban, figyelésben, mozdulatlanságban?

T. K.: Hogy mi a dolga a költőnek? Én azt nem tudom, másoknak, úgy általában, mi a dolguk. Arról van valami erős belső sejtésem, hogy nekem mi lehet a dolgom. Az ember valamiféle kettős létezésben van. Egyfelől van a nyílt utca, amit élek, ahol csinálom a dolgom: elviszem a gyereket az iskolába, óvodába, be kell vásárolnom, stb. Tehát van a valós idő és van ez a másik idő, ahová át-át lépegetsz a verssel. Ez a létezésen kívüli idő. Ami nagyon fontos, az az, hogy ilyenkor el tudjunk határolódni mindattól, ami egyébként zajlik, hogy mindentől szabadulni tudjon az ember, ami hétköznapi hülyeség. Hogy miért küldenek átalány számlát a gázművektől, amikor bediktáltam minden hónapban és hasonlók. Te, ahogy mesélted, kávéházban szoktál dolgozni. Én nem tudok nyilvános helyen dolgozni, az emberi beszélgetés az, ami zavar, ha például valaki elkezd telefonálni, én nem tudok odafigyelni a gondolataimra. Én csak úgy tudok írni, ha hermetikusan el vagyok zárva a világtól.

- Ez az időn kívüliség milyen kapcsolatban áll a halállal?

- Aki az idővel foglalkozik, az nem tudja megkerülni a tényt, hogy az életünk véges és behatárolt időn belül kell megcsinálni azt, ami a dolgunk. Talán mindenki emlékszik arra a pillanatra, amikor először gondolta végig azt, hogy meg fog halni. Gyerekként az ember meg akar róla bizonyosodni, hogy jó, jó, ő meg fog halni, de a szülei biztos, hogy nem. A kislányom sok kérdést tett föl ezzel kapcsolatban, mert tavaly meghalt apám és nagyon izgatta, hogy mi az, hogy valaki nincs többé. Ha őszinték vagyunk magunkhoz, mi, felnőttek sem tudjuk ezt felfogni. Ezzel nekünk is meg kell birkózni, és mindenki a saját hite és belátása szerint ad válaszokat. Én mindig arról szoktam beszélni a kislányomnak, hogy aki elment, az is benne marad a világban: kicsi része él abban a fában, a pókban – és nagyon édesen örül ilyenkor, hogy „Hallom a nagypapát!”. Ezt én szépnek és fontosnak tartom, igyekszem a gyerekkönyveimben is beszélni róla.

- De mennyire lehet beszélni a betegségről a gyereknek, ami a halálba vezet, mennyire befogadó, vagy mennyire érett a gyermek arra, hogy ezt kezelni tudja?

- Írtam egy gyerekkönyvet Anyát megoperálták címmel, amit azóta több nyelvre is lefordítottak. Olyasfajta gyerekkönyv volt ez, ami azt próbálja elmagyarázni kicsi gyerekeknek, hogy mi az a rák. Mindenfélét hallanak az oviban, de valójában nem értik. Ennek a gyerekkönyvnek az alapötletét a fiam egy csoporttársa adta. Amikor a fiam kicsi volt, volt egy csoporttársnője, akinek az anyukája beteg lett. A kezelések alatt az anyuka egyedül élt és a kislány nálunk volt, elmentünk együtt nyaralni. Azt láttam, hogy az anyuka a kezelés minden fázisba beavatta a kislányt. „Most anya bement a kórházba, most fölvágták, összevarrták, hazament, meg fog gyógyulni”, – amikor kemoterápiát kapott, együtt mentek parókákat venni, és minden nap együtt találták ki, hogy milyen színű lesz anya haja. Nagyon csodálkoztam, hogy ezt így is lehet, mert én úgy nőttem föl, hogy a gyerek előtt bizonyos dolgokról nem beszélünk, a gyereket megóvjuk. Rá kellett döbbennem, hogy teljesen hülye vagyok. Ez a kislány egyáltalán nem volt megrémülve, teljes természetességgel mondta el nekem, hogy tudod, anya most beteg, és amikor majd meggyógyul…. Akkor jutott eszembe, hogy kéne erről egy könyvet írni. Ültünk a Balaton partján Zsófikával meg a fiammal, fagyiztunk, és akkor azt mondta Zsófika töprengve: „Én nem értem, hogy anyába hogy ment bele a rák, amikor nem is voltunk a tengernél.” Annyira megejtőnek találtam ezt a mondatot, és hogy valójában egyáltalán nem érti, hogy miről van szó, hogy akkor határoztam el, hogy megírom ezt a könyvet. Ez egy nagyon pozitív könyv egyébként, és még vicces is, és nagyon örülök, hogy fordítják, és sok helyen megjelenik. (Pont ma kaptam egy e-mailt, hogy angolul is megjelenik). Az új gyerekkönyvemben pedig, a Felhő mesékben van egy Buborék mese, ahol Sári, a főszereplő buborékokat fúj, a buborékok megszületnek, aztán szétpukkadnak. És közben arról van szó, hogy a buborékok élete nagyon rövid, de amíg élnek, addig a lehető legtöbb helyre kell leszállniuk. Parabolának szántam ezt a mesét az idő végességéről.

- A szerző magánélete, jól tudom én is, nem közügy, mégis, sokan tudják rólad, hogy van egy örökbefogadott kislányod. Mesélnél arról, milyen örökbefogadó szülőnek lenni?

- Én azt gondolom, túlbecsüljük a vérségi kötelék jelentőségét. Nekem van egy 19 éves vér szerinti fiam és egy örökbefogadott kislányom. Soha nem éreztem komolyan a különbséget, nem volt azzal soha gondom, hogy a kislányomat nem én szültem. Tudom persze az agyamban, de a szívemmel nem tudom. Édesanyám is örökbe fogadott gyerek volt, ezért mindig azt gondoltam, hogy ha valamikor úgy hozza az élet, hogy erre lesz lehetőség, akkor én is örökbe fogadok egy gyereket. Azért is éreztem ezt fontosnak, mert – ahogy arról beszéltünk éppen az imént – az emberi élet véges, és szépen ki kell egyensúlyozni a dolgokat, elvarrni a szálakat. Ebben a sorsmintában én vagyok abban a helyzetben, hogy ezt vissza tudjam forgatni. A vérvonalról pedig… a saját gyerekünk is egy titok, nem? Mit tudunk arról a gyerekről? Mit tudunk akár két generációval korábban, távolabbi ősökről? Hatalmas, titokzatos csomag az egész, hogy abból a rengetegféle örökségből mi kerekedik ki. Semmit nem tudunk erről. Én nem látok különbséget a kétféle titok között. Az ember abban tükröződik, akit nagyon-nagyon szeret. Ez ilyen egyszerű. Valójában semmi nem a vérségi kapcsolatokon múlik. Nekem számos olyan rokonom van, akikkel csak temetéseken és esküvőkön szoktam találkozni. És egyébként valószínűleg két mondatot nem tudnánk váltani, teljesen formálisak ezek a rokoni kapcsolatok. Nem gondolom, hogy ennek akkora jelentősége lenne. A lány, aki nem beszél című gyerekkönyvem éppen az örökbefogadás apropóján született, de nem feltétlenül arról szól, inkább azt mondanám, hogy az identitáskeresésről.

- Mára éppúgy vagy prózaíró, mint költő. Mennyire volt zökkenőmentes a prózaírói kvalitásaidat kibontakoztatni és elfogadtatni a már elismert költészeted mellett?

- Tulajdonképpen a prózaírás úgy jött, hogy egy időben rengeteg prózát fordítottam, főleg franciából, és egyszer csak fölébredt bennem az igény, hogy történeteket mondjak. A verstér nagyon szűk tér, azzal nagyon másképp kell gazdálkodni. Nagyon szeretek sűríteni. Nem szeretem a fecsegős prózát sem. Ahogy gondolkodom, tulajdonképpen vers-gondolkodás. Valami nagyon apró részletet meglátni a világban, és azon keresztül ellátni messzire, mintha a történeteken keresztül egy rés nyílna a világra. Ezért a kispróza valamelyest közelebb áll hozzám.

- De a vers is kínál elbeszéléseket, nem?

- A versben is lehet narratív szál. Inkább azt mondanám, hogy, ha a versben megjelenik három szó, közte ki lehet feszíteni egy ívet. Az olvasóra bízható, hogy ezt kifeszítse. A prózában sokkal nagyobb lehetőségek vannak, mert, ha ügyes vagyok és jól megcsinálom, egy kis történetből valakinek az egész sorsát meg tudom mutatni. Ott tulajdonképpen ez a kihívás, hogy hogy lehet nagyon kis felületen nagyon sokat megmutatni.

- A mindennapi fizikai élet manuális feladatai, mennyire hatnak ki a szellemi munkádra, tud- e megtermékenyítő hatással lenni rá?

- Mielőtt elindultunk erre a fölolvasásra, fölmásztunk egy magaslesre, amit te építettél. Azt gondoltam ekkor magamban: „Na végre, egy rendes költő!” Nem hiszem ugyanis, hogy az írás csak abból áll, hogy az ember az íróasztalánál ül. Az írásnak része az, hogy az ember közeli kapcsolatban legyen a világgal, és ismerje az anyagokat, a szagokat, tudja, hogy milyen egy erdő, milyen illata van a fűszereknek, ismerje a növényeket, ismerje az állatokat, a világgal olyan érzéki, élő, létező kapcsolata legyen, ami visszaforgatódik az írásba. Sokféle tudást meg lehet a könyvekből szerezni, de mégis azt gondolom, hogy a fizikai munka és a manuális tevékenység az hozzátartozik az íráshoz, sőt, ilyen tevékenység közben az ember jobban képes a gondolkodásra. Én nagyon szeretek minden fizikai tevékenységet, de már sok mindenre nincs időm Korábban csináltam, terveztem üvegablakokat, de kisgyerek mellett ez már nem fér bele az életembe. De végül is minden, amit megcsinálok a ház körül, örömmel tölt el, főleg, ha ilyenkor békén hagynak. Az az egyetlen szabály nálunk, hogy szívesen kitakarítok, de akkor ne szóljatok hozzám, mert akkor tudok gondolkozni. Amikor teszek-veszek, vagy rendet csinálok, akkor a fejemben közben megy mindenféle. Ez hozzátartozik az élethez.

- Rengeteg elismerést kaptál, 15 nyelvre fordították a könyveidet, mondhatnánk, mintaszerű a pályád, mégis annyira elágazódik másokétól a saját világod felé, nem magányosodik el így könnyen az ember?

- Azt gondolom, mindenkinek saját, egyéni pályája van. Mindenkinek kiszabott ideje van, és mindenkinek saját magának kell eldönteni, hogy ezzel az idővel hogyan gazdálkodik. A fiammal nagyon sokat beszélgettem erről mostanában, és azt mondtam neki, hogy manapság a rövid távú stratégiák korát éljük, mindenki egy-két évvel gondolkodik előre. Számtalanszor találkozom tanítványaimnál azzal a dilemmával, hogy jó, jó tanárnő, én is szeretném, ha írhatnék, de azt mondták a szüleim, hogy most ezt vagy azt csináljam, keressek pénzt, de majd utána fogok írni! Mindig elmondom nekik, hogy ilyen nincs, soha nem fogsz írni, ha most nem azt csinálod, amit gondolsz, akkor a büdös életben nem lesz belőled író. Nem lehet visszajönni egy ilyen kanyar után. Most már tényleg érzem az ötvenhez közel, hogy nem végtelen az idő, nem lehet évekig vacakolni, nekem egyedül ez számít. Én nem ma meg holnap akarok bizonyos dolgokat elérni, hanem azt akarom megcsinálni, amit muszáj, mert fogy az idő. Ez nem elfelejtendő.

 

 

Köszönet Szegedi Juditnak a hangfelvétel begépeléséért. – a szerk.

 

 

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*

HTML tags are not allowed.

Copyright © 2007-2014. Minden jogot fenntartanak a szerkesztők és a szerzők.

Scroll to top