You Are Here: Home » A Bakon Leső » Kezdetben volt az üresség – Turczi István új kötetéről

Kezdetben volt az üresség – Turczi István új kötetéről

„Kezdetben van,
ami lehetne, és ami volt”
(Turczi István)

turczi uressegKezdetben volt a tátongó üresség… Létezésünk kérdéseire választ keresve ez a kiindulópont a mitológiákban. Turczi István is innen rugaszkodik el, hogy felfelé íveljen verseivel a lét, a kapcsolatok, az alkotás genezisétől indulva a kiteljesedésükön át a csöndbe, a némaságba visszatérve, a mindent kitöltő Ürességbe. Kötetét az alkotó a tragikus sorsú Borbély Szilárd emlékének ajánlotta (az ő Hosszú nap el című műve ihlette), melyben nemcsak tiszteleg előtte, hanem a halott költőtárs „Ki voltam én Hogy többé nem vagyok” kérdéséből indulva a lét-nemlét titkaiba tekint be elégikusan szemlélve a világot, de keresve a fényt, botladozva a sötétségben.

„Hogyha kiáltanék, ki hallana engem”… A Rilkétől vett szavak lüktető kétségbeesettsége át-átdobban az 1100 soros emlékező-filozofáló kötetté nőtt versben, mely egy Elégia a másnapért, négy tételben, hajnaltól hajnalig. Fontos szimbólumai a klasszikus fény és sötétség, a mindenség és a semmi, a kezdet és a vég megtestesítői. A szövegközeg viszont, ahová ezeket a költő helyezi, az időtlen lírából kiemelve elevenünkbe vágóan maivá teszi ezeket. „Hiába mesélném el/ A fény másképp emlékszik/ a sötét zugokra”. Hozzánk beszél, az Olvasóhoz, a halott Baráthoz, önmagához. A kiinduló paradoxon: „minden megtelik ürességgel”. Ez a vezérmotívum a négy tételben, melyek szorosan fonódnak egymásba egy hajnaltól hajnalig tartó újrakezdődő létciklusba, melynek elemei a születés, a szerelem, az írás, a teremtés, az elmúlás – hol az élet könnyedségét, hol fájdalmasságát emelve ki. „Csak a kövek fegyelme/ Kitérni nincs mód/ Csak semmi volna mindenen túl” – ez a fajta determináltság pillanatokra feledésbe merül, amikor „Hajnal van Hajnal Az én haj/nalom A tekintet lágy ecsetvonás/ Jázmin köd, opálos fehérség/ Folyékony Éltető Lüktető/ Minden szétvált forma lassan/ testbe költözik és egyesül”.

            A csönd kibírhatatlanná növi ki magát a költő világában. Elidegenedettség, magány, az emberi kapcsolatok disszonanciája fojtogatja az olvasót, ezt a művész az alkotás erejével sem tudja ellensúlyozni: „De mit csináljak a szavakkal én” . Csönd-igék, foglyul ejtett mondatok erősítik a lét ellentmondásait, az alkotásban sem enyhül a némaság, a tehetetlenség, a lét abszurditása. A hosszúvers áradatában hiába keresünk kapaszkodót.

            A második tételben mélyrepüléssel zuhanunk a Tökéletes Üresség Órájáig. Itt a kezdet a „felszított reményé”, nem az ürességé, ezért még tragikusabb a nihilizmusba süllyedést megélni. A világ magára hagyja az embert. Innen jut el a felismerésig:  „Csak írom a hallgatást/ Hosszú ez az éjszaka/ És néma, mint a szavak,/ amikor összeérnek és eláll a szavuk”. Kozmikussá nő az éjszaka, a csend a torokban lüktető fenyegető bomba, a lét  fenyegetettségét a némaság jelzi, mindent ural a sötétség és hideg. „Még feketekék /Még ezüst szonettek csüngnek /fenyőfám tűhegyén” – még ott a szó ereje, de intenzitása csökken, míg a költői lét abszurditásáig juttat el minket Turczi István: „Hogy bírtam ki eddig hallgatás nélkül”.

            Az emberi kapcsolatok szépsége is megvillan azonban ebben a rideg világban. Az idős nagymama bölcsessége, a „kiöltözött szép nő” igéző vonzása, a Nőről szóló kiállítás varázsa, a méztől ragadó „mézeshetek” boldogsága, a művésztelep bohémsága reményt ad. Az üresség tölti ki ugyan egyre jobban a világot, mégis láthatjuk, ahogyan mellette megtelik emlékekkel, érzésekkel., szépséggel. Az édenkert zöld színe mellé költözik be a hideg kékség, megelevenedik Wilde világa, Hermész huncutsága, Klimt képei, Arthur király Zöld Lovagja, a múlt csodás alkotásai mellett a modernség, Kandinszkij és a művészet magaslatából kizökkenve csöppenünk a taszító mindennapok féltékenység-hányás-takony síkjába. A szerelmi vallomás őszintesége átmelegít a rideg csendben: „minden távozásban te jössz felém/ Te vagy a közöm a világhoz”, „A te rejtőző erőd emelt/önmagam fölé”.

            Magasság és mélység, remény és kétségek, fény és sötét, lét és nemlét… állandó vibráló váltakozásban törnek ránk. „Miért vagyok ilyen nehéz, /ha az imént még könnyű voltam/Mondd Mi lesz velem Mi lesz/ Mi lesz azzal, aki nem akarok lenni”. Nem tudunk ellenállni a költő akaratának, vele megyünk, hogy választ keressünk erre a kérdésre, hiszen a kötet rólunk szól. A címlapján a „húrok” egy zenemű komponálását asszociálják, ebbe a teremtő munkába merülünk bele, az intertextualitás intellektuális élvezetével, a filozófiai mélységekkel és felszínességgel, mitikusan és hétköznapian… Az Üresség című kötet az élet teljességét ragadja meg, az ellentétekkel és ellentmondásokkal. Elégia a csendünkről, a magányunkról, a fájdalmainkról, de ha letesszük ezt a „lírai zeneművet”, nem az „Ürességet” érezzük, hanem megtelünk érzésekkel, gondolatokkal, múlttal, jelennel és jövővel.

 

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*

HTML tags are not allowed.

Copyright © 2007-2014. Minden jogot fenntartanak a szerkesztők és a szerzők.

Scroll to top