You Are Here: Home » A Bakon Leső » konvex, konkáv (lét)síkidomok, (tér)csendek, hiátusok – kiállításmegnyitó

konvex, konkáv (lét)síkidomok, (tér)csendek, hiátusok – kiállításmegnyitó

Elhangzott a Múzeumok Őszi Fesztiválja keretében rendezett összművészeti esten, Mayer Hella és Zsombori Erzsébet kiállításán, október 30-án a Jósa András Múzeumban.

(a lány) – Mayer Hella

Azt mondják, hogy a konvex az, amiben el lehet bújni, a konkáv az, amiben nem.

Ezek a képek nem akarják, hogy megbújjunk bennünk, hanem azt akarják, hogy valaki és valami kibújjon belőlük. És valami szinkronitás mindig ott hagy a képeken valami pici síkidomot, valami kitöltetlen teret, valami nyomasztó űrt, oda nem illő formát, alakot. És ez ki-és bezökkent minket, a lány, Mayer Hella világába. A költészetben azt mondják, az is a mű fontos része, amit elhallgatunk, nem mondunk ki, úgy komponáljuk meg a művet, hogy az legyen inkább jelen, ami nincs, és ezt az hozza létre, ami van, azok a szavak, sorok, trópusok, alakzatok. Ahogy nézem Mayer képeit ez jut eszembe, és mindig az üres térre fókuszál először a szemem, aztán a körötte lévő szín-tér fog meg.  A kép metafizikai része kerül elém, aztán a „cselekvő”, epikus rész. Aztán jövök rá, hogy egy tudatos koncepcióban vagyok benne. Ezek adnak stílus, erőt, egyediséget a képeknek.

Hol egy csillárt, hol egy háromszöget, egy kört, egy tetemet, egy borospoharat, egy, a térbeli hálózatban nem szimmetrikus, nem harmonikusan elhelyezett alakot, figurát kapunk. Lógnak a térben, vagy felkenve egy házfalra, kilóg a lábuk a bokor alól. Rácsok, kapuk, kegytárgyak, kivágott fa a ház előtt, egyedül egy téren a térben, a temetőben, élet és halál, sírkövek tetemek, kisleányok, az élet forgása, abszurditása, nyomasztó végtudatban is kicsi gyermekded boldogság. Élethalálmetszetek. Az alakok, formák nyugvópontjai a „tájképeknek”.

Mint egy nyomasztó rossz álom, egyedül a világban. Mint egy valós szocioreality-szociófestmény. Kilépve a metafizika légteréből egy irreális világba, ami így reális. Elhagyatott világ, ahol a kislány mégis elindul, mondjuk a boltba vásárolni. Egy temetőparkon át, állattetemeket hagyva maga után.

Van itt valaki? Keresd a „hibát”, az oda nem illőt. –Igen suta megfogalmazás. – De néz meg a képet és érteni fogsz. És én közben látom magam előtt mindkét nagyanyám, ahogyan néznek maguk elé, és várnak, valakit, valamit, a gyereket, az unokát, a múltat, a gyerekkort, a férjet, az Istent. És nem tudnak magukra nézni, nincs tükör csak keret. Mert a tükör magukban van. A múlt.  És egy ottfelejtett borospohár odavonz, szaglászni a semmit, vagy a valakit.

Kié lehet? Van ott még valaki? Vagy senki nincs?

A képen jellegzetesen fekszenek, állnak, ülnek a tárgyak. Kicsi életjelek. Az összegyűrt rongy a földön, a székre rakott ruha, kis hokedliszerű asztalon csipkeszerű terítő. Egy öregasszony házából. Egy öregasszony hite, vetetlen ágya, tónusai. Briliáns látlelet. És a kép levágott szélei, tudatosan nem mutatják totálban a pillanatot, amiben egy létanyag, életkorszak, és egy egész élet benne van.

Más képek pedig valami apokaliptikusságot éreztetnek. Lehet, játszik velünk a festő, lehet, ki akar lökni minket önmagunkból, „konfortzónaromboló” képek ezek. Ez a dolguk, köszönjük nekik, hogy fájnak, hogy sajognak, hogy a végletességet hirdetik, hogy milyen nevetségesen irracionálisan, esendőek vagyunk, esetlen formák az életünk festményén, érzelgős, magunk elé bambulás az egész életünk. Amiben a gyerekkor és az öregkor a legmegrendítőbb, a legőszintébb. A legzártabb keret.

A sírkertben a sírok, mint ormótlan villanyszekrények a tájban. Mindenki névtelen. Szürke. Csak a fák zöldellnek. Rendíthetetlenül, a világ végeztéig.

És a kisleányok, bakfisok felkelnek reggel rózsaszín álmaik hálóingjeiken, színes ruháikon, szivárvány vágyaik, és öltöztetik a korhadt fákat, és rácsodálkoznak a csupasz, fekete, foghíjas, színtelen világra. És megterítik ünnepnek az asztalt, a napokat, bújócskáznak, játszanak, fürkészik a világot. Élnek.  És így születünk újjá, és oldozza fel bennünk a halált egy képsorozat, ami felénk lő, és eltalál, megsebez, és bekötöz, megállni kényszerít, kicsit, a semmi szorongásában. És mi lehetne több ennél, mint néha átélni, átérezni, hogy miből, honnan, hogy és hová. Feltenni egy kérdést, konvex vagy konkáv? -

1 (2)

 

selyemszárnyak –

(Az anya –Zsombori Erzsébet, Zsimbi)

Kicsi batikolt álmok, madártestű vágyak, harangoznak-e rorátéra benned?

Kicsi kolibri vágyaidat rejted, képre, keretbe, selyemre, és gyönyörködtetni vágysz.

Harmónia, és a romlatlan természet, nem albatroszi, nem csetlik meg botlik, kitárt szárnyú, éhes szemek, szabad akaratok, belesnek az ablakon, felkavarják az avart. Kicsi szinesztéziák,

hangjegyek, szinkópák, színkópiák. Felborzolt tollú hangjegyek, megszelídített formák, felsejlett kottavágyak, játszd, el, hogy pillangó, madár, tulipán. Hogy gólya repült a gólyára, hogy van újjászületés, a fészkeket nem dúltál fel, hogy lakják, pedig már maholnap november, mindenszentek, halottak napja, játszd el a kicsi batikolt álmot, madártestű vágyat, harangoznak az őszi tájban, rozsdás kis bakelitek a levelek, játszik a kéz alatt az ecset, és selyemhernyók közé fest színeket. – Gömbvillámszerű pitypangban –

Kicsi élet, fújd el, hogy messze menjenek, kezd el, hogy szárnyra kapjanak, minden így kezdődik el, és minden ide száll vissza. A természetbe. Mindenképp. Minden kép. Minden kicsi selyemszárny. Felborzolt, kíváncsi, összerezzent, szabad. Madár. –

 

A kiállító művészekről:

ZsimbiZsombori Erzsébet

Az erdélyi származású Zsombori Erzsébet (művésznevén: Zsimbi) 1949-ben született Bonchidán, nagynénje hatására kóstolt bele a képzőművészet világába. 1969-84 között reklámgrafikus volt Kolozsváron és Zilahon, közben 1972-73-ban díszítő művészetet tanult.

1987-ben áttelepült Magyarországra, ahol a Szőnyi István Alkotóközösség tagja lett, s ugyancsak tagja a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületének is. Selyemfestményei mellett könyvillusztrációkat is készít. Jelenleg Budapesten él és alkot. Alkotásait számos hazai és külföldi kiállításon megcsodálhatta már a közönség. Több mint száz kiállítása volt Magyarországon és külföldön, többek között Stockholmban, Pozsonyban, Los Angelesben, New Orleansban, Grazban. Egyéni stílust teremtett, ötvözve az akvarellt és a batik technikát, mindezt selyemre álmodva. Festészetére jellemző: „Lágy foltok kapcsolódnak egymásba képein, majd egy-egy határozottabb kontúrvonal karakteresebbé teszi a képet. Témáit leggyakrabban a természetből veszi: vízpartot, évszakokat, növényeket, állatokat, madarakat fest, líraian, álomszerűen, könnyed vonalvezetéssel, a pasztellszínek számtalan árnyalatát felhasználva. Képei sokszor áttételes jelentések hordozói (pl.: Sors), a szép tájak, virágok időnként félelmeket, szorongásokat is kifejeznek.”

 Aki egyszer járt Zsombori Erzsébet galériájában Budán az Úri utcában, megtapasztalhatta, hogy e hely a béke és a csoda szigete volt 24 évig, mely fogalommá vált. A galéria emléke már csak az utcaköveken ül, s várja, hogy elmesélhesse történeteit, de a festmények itt-ott, szobák mélyén, galériák falain csendes alázattal várják, hogy megajándékozzák a kíváncsi szemlélődőket. Lányával, Hellával közös galériájuk Budapesten a Sütő utcában várja a festészet és a kultúra szerelmeseit.

 

Hella MayerMayer Hella

Mayer Hella 1976-ban született Kolozsváron. 1996-1999 között Stockholmban képzőművészeti iskolában (Gerlesborgsskolan) tanult, ezt követően a Magyar Képzőművészeti Egyetem festő szakán 2006-ban szerezte meg diplomáját, mestere Szabados Árpád volt. Közel félszáz egyéni és csoportos kiállítást tudhat maga mögött, Magyarország és Európa számos városában. Jelenleg Stockholmban él, de ha teheti, főleg nyáron, Budapesten alkot. Festészetében visszatükröződik a kétlakiság, az állandó úton levés, az útkereszteződések, a zsákutcák, labirintusok. Alkotásaiban a tér használata, megjelenítése az álom és az ébrenlét határán mozog, a befogadóra bízva, melyik világba szeretne lépni. Hangulataiban sokrétű érzésvilágot tár fel, a meditatívtól a szürreálison keresztül a lírai színezetig. Játékos és elgondolkodtató egyben, alakjai, formái nyomot hagynak, mélyebb lélekrétegekre hatva.

 

A kiállítás képei:  

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*

HTML tags are not allowed.

Copyright © 2007-2014. Minden jogot fenntartanak a szerkesztők és a szerzők.

Scroll to top