You Are Here: Home » Fogadó » Zsöllye » A színház az egyik utolsó bástya– beszélgetés Gyuris Tibor színművésszel

A színház az egyik utolsó bástya– beszélgetés Gyuris Tibor színművésszel

A Vörös Postakocsi Zsöllye rovata a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színházban dolgozókat mutatja be: a színészeket és azokat, akik nélkül ugyancsak nem lenne előadás: az ügyelőt, a súgót, a színpadmestert és a többieket.

Ezúttal Gyuris Tibor színművészt, aki 1989-ben kezdte pályáját a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színházban Gaál Erzsébet Danton című darabjában, aki rajong a filmekért, aki nagyon komolyan veszi a színészmesterséget. Beszélgettünk még a regényéről, filmekről és harcművészetekről is.

Dőljön tehát hátra, Kedves Olvasó: a színpadon Gyuris Tibor! 

 

1.Gyuris Tibor. (Csutkai Csaba felvétele)

1. Gyuris Tibor. (Csutkai Csaba felvétele)

Voltál külsős, statiszta, stúdiós segédszínész, végül színész lettél – végigjártad a ranglétrát.

Valóban, és úgy gondolom, minden létrafok hozzátett valamit ahhoz, hogy megtanuljam ezt a mesterséget. Sok alakítással, élménnyel, jó és rossz tapasztalatokkal, kudarcokkal és sikerekkel teli ez a közel három évtized.  Nem jártam főiskolára, ehelyett rögtön a színpadon, első kézből, a saját bőrömön tapasztalhattam meg a színészi szakma velejáróit. A próbák sokszínűségét (a megalázásokon, szidalmakon keresztül a szárnyaló, kötetlen jókedvű alkotómunkáig sok mindent magában foglalóan); a különböző jellemű kollégák, rendezők, zenészek, műszakiak együttműködését vagy együtt nem működését; a kemény táncpróbákat; a szövegtanulást; a tájelőadásokat; megannyi erőt és lelket próbáló folyamatot és szerepet. Sokféle színdarab részese voltam: játszottunk bájos, varázslatos meséket; véres, alpári, felkavaró, realista drámát; vígjátékot; átéltem sikeres és kudarcot vallott előadásokat egyaránt. Régen gátlásos voltam, de rájöttem, ha alaposan kidolgozom a szerepet, akkor nem lehet gond.

Kiskorodtól színész akartál lenni?

Az a furcsa, hogy ezt magamban nem mondtam ki, de mindig a mozi és a film világában éltem. Képszerűen meséltem el az ismerősöknek a látottakat. Kótaji vagyok, hároméves koromban elváltak a szüleim és átkerültem Paszabra, ott és Tiszabercelen jártam iskolába. A mozi, a könyvek, a képregények vonzottak. Középiskolásként, a nyíregyházi Széchenyiben megmaradt ugyanez az érdeklődés, csak nem volt domináns. Egyszer statisztákat kerestek a színházba, a padtársam emelte fel a kezem, hogy ő (mármint én) megy. Az égiek így akarták, ott is ragadtam. Már az első években több darabban játszhattam. 1993-ban Verebes István lett az igazgató, ő találta ki a stúdiót, hogy helyben oktassák a színész-mesterséget. Én is felvételiztem. Pregitzer Fruzsina kérdezte is, miért, hiszen én már itt vagyok velük. Önmagamnak kell, feleltem. Gados Béla osztályába kerültem, ő az a típus volt, aki lehozott minket a földre: még ne higgyük azt, hogy színészek vagyunk… Mi már próbálni akartunk, de ő azt mondta: előbb jöjjenek a helyzetgyakorlatok, tanuljunk meg szépen beszélni, viselkedni. Helyre rakott minket, mondván, elsőként a mesterséget kell megtanulni. Kezdetben hátránynak éreztük, hogy a többiekkel ellentétben mi csak helyzetgyakorlatot csinálunk helyzetgyakorlat után, de egy-két év múltán megfordult a dolog, egyre-másra kaptuk a szerepeket. Én voltam az első stúdiós, aki kettőzve játszhatott egy szerepet egy hivatásos színésszel: az Ágacskában Lackóval (Horváth László Attila) felváltva alakítottuk Dani kacsa szerepét, ez számomra nagy élmény volt. Utána, amikor Bajzáth Peti kiesett, Megyeri Zoli vette át az ő szerepét, én pedig a Zoliét – ez újabb sikert és megerősítést jelentett számomra. Béla mondta is: nyugi, megvannak az alapok! Szerényen akarom mondani, de nincs mit kertelni, rólam szólt a stúdiós vizsga. Csoma Judit átkért, hogy Horváth Rékával játsszam el a Kilátó című kétszemélyes darabot, sikert arattunk. Később a Csókos asszonyban a komornyikot játszottam, én kaptam a legnagyobb tapsot. Éreztem, hogy sokat jelentettek a Bélától tanultak: a színpadi jelenlét, a koncentráció, a poénok ritmusának helyes alkalmazása. Számomra az áttörést az V. Frank pénztárosának szerepe jelentette. A bemutató után lassan öltöztem át, s amikor beléptem a büfébe, ott ült Megyeri Zoli, Csoma Judit, Gados Béla, és mondták: na, itt van, de sokat kellett várni rá! Gratuláltak. Ez volt a székfoglalóm, mert ott, akkor éreztem, hogy most már igazából kollégának tekintenek.

Az utóbbi években mintha háttérbe szorultál volna, elsősorban gyerekdarabokban szerepeltél…

Volt egy nagyon jó időszakom a kétezres évek elején, akkor kaptam díjat a Megyeházától; a Légy jó mindhaláligban az egyik legjobb szerepet, a Valkay tanár úrét játszottam; a Dzsungel könyvében a Csilt; az Árgyélus királyfival megnyertük a legjobb gyerekelőadás díját az országos szemlén – büszke is vagyok rá, hogy a színházunk legnagyobb szériáinak a szereplője lehettem.

Árnyéklovag

Árnyéklovag

Később különböző okok miatt úgy döntöttem, hogy kilépek az alkalmazotti státuszból, de egy-egy darabra szívesen szerződök, ha hívnak. Az akkori igazgató, Tasnádi Csaba szerint egyébként azért jó gyerekdarabokban játszani, mert így többet lehet keresni, s én kisgyermekes apa voltam. Egyáltalán nem bánom, hogy a két kislányomat én fürdettem otthon este, s mellettem nőttek fel. Persze azt nem tagadom, hogy a szakmai visszajelzés hiányzott: de ki az a kritikus, aki délelőtti gyerekdarabot néz meg vidéken? 

Az a szomorú, hogy a mai világban a kapcsolatok, az ismeretségek többet számítanak, mint a hozzáértés. Amerikában a producer azt nézi meg, ki a jó, kit lehet terhelni, mert a megfelelő szereposztástól nagyban függ a siker. A főszerep óriási teher, vannak, akik fiatalon megkapják, bár még nincsenek megérve rá. Az „adjunk mindenkinek szerepet” szociális érzékenysége nem lehet szempont a piaci viszonyok közepette. Azért sajnálom az elmúlt éveket, a kicsinyes csatározásokat, mert ha összeadtuk volna erőinket, óriási dolgokat csinálhattunk volna.

Gáspár Tiborral is sokat beszélgettünk arról, hogy egy előadás – akárhány szereplős – összmunka, gondolatilag is együtt kell élni, úgy lesz hatása: a mélységeit is láttatni kell. Ez a különbség a színészet és színművészet között. Érezni kell egymást, nem szólózni, nem csak akkor kell ott lenni gondolatban, amikor mi jövünk, hanem akkor is a darabbal kell élnünk, amikor másnak van jelenete. Ha nagyon mást csinálok (rágom a körmöm, iszom, stb.), megzavarom a játék fókuszát. Ahhoz, hogy végig együtt éljünk a darabbal, óriási fegyelem és koncentráció kell – még a csendben is. Ha együtt nem pakolgatjuk, építjük, mint a legót, akkor leborul az egész. Nem lehet csak improvizálni, ki kell próbálni mindent, és úgy összerakni. Kell a dramaturgia. Ismétlem magam, de fontos: nem csak addig tart a jelenetem a színpadon, amíg a szövegem. Ha ketten-hárman csináljuk a jelenetet, s a többiek csak elvannak a színpad sarkában, úgy nem igazán működik a dolog. A szakmai jegyeket mindig hozni kell! Ha nem jön belülről, akkor színészként meg kell oldani. Nem tud sírni minden este – mondta az egyik kollegina. Nem baj, add el, más eszközökkel oldd meg, dolgozd ki, tegyél úgy legalább, játszd el!

A Krétakörben volt egy jelenetem: ketté kellett vágni egy gyereket. Ha csak ennyit teszek, semmi különös, az egyik csoportos szereplő végzi a dolgát. De ha eljátszom a vívódást, hogy nem akarom megtenni, de a parancs az parancs, akkor más a hatása. És aznap este lehet többen is megjegyezték azt a kis katonát, abban a pillanatban. Nálunk most az alapok kicsit szanaszét vannak, össze kell rendezni.  

Elsősorban délelőtt játszottál, ezen túl mivel teltek a napjaid?

Közben feszegettem a határaimat, soha nem engedtem meg magamnak, hogy hátradőljek. Megszületett a könyvem, a Nélküle; dolgoztam az Árnyéklovag filmsorozaton; mindig kerestem és keresek új kihívásokat. Az utóbbi időben egyre többet foglalkozik velem a média, bízom benne, hogy a mostani vezetés több komoly feladatot ad.

2.Csoportkép a Micimackó c. darabból (Gy. T. magánarchívum)

2. Csoportkép a Micimackó c. darabból (Gy. T. magánarchívum)

Mi a Móricz Zsigmond Színház fő feladata, küldetése?

Az biztos, hogy az egyik utolsó bástya a mobiltelefon, a Győzikék és a valóságshow-szereplők világában. A kultúra megőrzésének a feladata az elsődleges. A mi gyerekkorunkban a kultúrát a Halász Judit tolmácsolta megzenésített versek, a tévéjátékok, a Süsü, a Pom-Pom jelentették a színház mellett – ennek egy részét át kell adni a maiaknak, mert építi őket, ez az alapja a tartalmas kultúrának.

Sok mai fiatalnak megvan mindene: okostelefon, tablet, az iskolába autóval viszik. De nem ült még vonaton, nem gyalogolt, s amikor választáshoz érkezik, például hogy mi akar lenni, merre akar továbbtanulni, akkor – mint akit álmából ébresztettek -, nem tudja, mi érdekli, mert állandóan vezeti őt a média: megmondják, mit egyen, mit vegyen. Zúdulnak rá a reklámok, nincs önálló gondolata, lassan már azt se tudják egyesek: fiúk-e vagy lányok.  Mi is keressük az utat, hogy nyissunk feléjük, visszük a gyerekdarabokat vidékre, de még biztos lehet további megoldásokat találni. A középiskolákkal is jó a kapcsolat, de fura, hogy az egyetemet nem tudjuk „bevenni”.

Hogyan viszonyulsz a kamaradarabokhoz, önálló műsorokhoz?

Egyszer Pregitzer Fruzsi szólt, hogy ugorjak be helyette, mondván, van egy téma, rakjam össze a műsort. Azóta is hálás vagyok neki. Az ilyen fellépések során megtanultam önmagamat, illetve mások gondolatait átadni. Mappa nélkül, mert meg kell tanulni a szöveget!

A Lúdas Matyiból – amit a Móricz Zsigmond Színházban is játszottunk – később utazó színházat csináltunk. Ketten vagyunk a régiekből, Totya (Tóth Károly), mint Döbrögi, és én, a díszletliba, aki sok mindent játszom. A kezdetekhez képest már a sokadik Matyi és a sokadik Galiba szerepel mellettünk, de mindig siker, ahol előadjuk. 17 éve játsszuk, az ezredik előadáson már biztosan túl vagyunk. Átírtam a szövegkönyvet, egyszerűsítettük négy szereplőre.

Nem vetődik fel, hogy műsoron kívül játsszátok, például a MŰvészben?

Nem. Pedig imádják. Előfordult, hogy az előadást követően bementünk öltözni, majd amikor már útra készen kijöttünk, azt láttuk, hogy a nézők ugyanúgy ülnek a helyükön.  Mondtuk, hogy vége a darabnak! Ők megkérdezték, nem játszanánk-e el még egyszer, akkora élmény volt számukra. Nem lehetett, vártak minket másutt, mennünk kellett. Feledhetetlen helyzet volt, azóta is emlegetjük Totyával.

A film mit jelent számodra?

Mindent! Nagy szerelem, onnan kaptam az inspirációkat. Volt is kiktől: Alain Delon, Belmondo, Clint Eastwood… Ha újranézem a filmjeiket, megállítom egy-egy kockánál, sokáig elemzek egy-egy beállítást: ahogy áll, néz, mozdul…

A film a legösszetettebb művészeti ág, zenével, képi világgal, óriási a felelőssége. Kisgyermek korom óta nagy filmrajongó vagyok, mondhatni, mindenevő. Az amerikai és olasz westernektől a francia filmművészet jelentős alkotásain át a hollywoodi szuperprodukciókig minden műfajban megtalálhatók értékek. A filmek világa, mondanivalója, kultikus környezetük, szereplőik sorsa azonosulásra késztet. Törekedtem arra, hogy átérezzem az alkotók szándékait, elmélyülten tanulmányoztam eszközeiket – ezek a megfigyelések a színpadon is hasznosíthatók. Nagy filmgyűjtő vagyok, óriási gyűjteményemben az alap- és kedvenc művek mellett megtalálhatóak különböző nemzetiségű és műfajú alkotások, többek között a magyar filmművészet mérföldkövei. Rendszeresen megveszem a szakmai folyóiratokat, figyelemmel követem a filmvilágban történő változásokat.

A harcművészetek művelőjeként (Gy. T. magánarchívum)

A harcművészetek művelőjeként (Gy. T. magánarchívum)

Az Árnyéklovag című akciókriminek nemcsak forgatókönyvírója, hanem rendezője is vagy. Ha jól tudom, szinte „társadalmi munkában” forgattátok, főleg nyíregyházi kollégáiddal, de torzó maradt, azaz nem sikerült leforgatni minden tervezett epizódot.

Régóta írok ilyen jellegű történeteket, az Árnyéklovag volt a legjobb filmes alapanyag. Színész kollégáimnak valóban elmondtam, hogy az első részt feltehetőleg ingyen kell megcsinálnunk, de a legnagyobb örömömre mindenki lelkes volt, így belevágtunk. Közben próbáltunk támogatókat szerezni. A történet főhőse egy ismeretlen igazságtevő, aki egyre több nehéz ügyben segíti információkkal a rendőröket, s akiről később kiderül, hogy mindennapi figura, egy kisember, aki hőssé válik. Az Árnyéklovag morális problémákat vet fel, azt boncolgatja, meddig mehetünk el az igazságkeresésben, muszáj-e minden esetben kompromisszumot kötni, megéri-e felvállalni a véleményünket akkor is, ha az nem egyezik a közfelfogással? A cselekményvezetés pörgős, a főszerep viszont a színészeké abban az értelemben is, hogy a technikai trükkök helyett a színészi munkával szólítjuk meg a közönséget. A Nyíregyházán játszódó filmben van akció, krimi, romantika és humor is.

Az első rész tesztvetítésére 2013 áprilisában került sor, sikeres volt. Varga Miklós jött el hozzánk és énekelte fel az egyik gyönyörű betétdalát. Nyolc részes sorozatot terveztünk, de két epizód után sajnos befulladt. A város kihátrált mögüle, nem találtunk újabb szponzorokat. Sajnálom, mert nagy hittel és lelkesedéssel forgattuk. Talán nem végleg maradt abba… A közelmúltban valaki feldobta az ötletet, hogy adjam ki könyvben. Hajlok is rá, a kialakult rajongótábor miatt, és természetesen a történet mély és komoly üzenete miatt is.

A nevedet hallva sokaknak eszébe jut az is, hogy nagy rajongója vagy a harcművészeteknek.

Valóban, ez is egy nagy szerelem. Már kisdiákként rendszeresen sportoltam, tagja voltam az ifjúsági futballcsapatnak, kézi- és kosárlabdáztam, de távolugrásban is sikereket értem el. Akkoriban nagy kedvencem volt a testnevelés órákon is rendszeresen játszott Tűzharc nevű, labdás-kiütős játék. Az áttörést – mint sok más kortársamnál –, Bruce Lee filmjei hozták meg: ezek révén lettem rajongója a harcművészeteknek. Megszállottan kezdtem kutatni a különböző stílusokat és a mesterek életét, sok filmet néztem meg, ilyen témájú könyveket olvastam. Az igazi lökést Plavecz Tamás és Plavecz Nándor Bruce Lee, a sárkány titokzatos világa című könyve adta meg, ezt olvasva rendszerezni kezdtem ismereteimet. 1989-ben egyedi „utat” jelöltem ki magamnak, megalkotva egy edzésrendszert, mely később egy sajátos tanítási szisztémává vált, ezt alkalmaztam a magántanítványok oktatása során is. A harcművészet számos ágát tanultam és kipróbáltam a bo-jitsutól az all-style karatén át Bruce Lee Jeet kune dojáig. Megismerkedtem a WingTsun rendszerrel, a shotokannal, a fegyveres (bot, nunchaku, kés, kard) technikákkal, majd az aikidoval. A harcművészetek más irányba vitték az életemet, sok mindentől megvédtek, feltöltöttek, nagyon erős és mély alapokra helyezték életfelfogásomat.

Zárszóként beszéljünk a könyvedről!

Már a ’90-es évek elején elkezdtem dolgozni a szövegen, de a kéziratot csak 2003-ban fejeztem be. A könyv eredeti címe a Kontroll volt. Bár ennek a kontrollnak a legkevesebb köze sem volt a később Antal Nimród rendezte azonos című filmhez, el kellett fogadnom, hogy meg kell változtatni a címet. Mivel az önéletrajzi ihletésű történet alapját egy szerelmi csalódás adta, kézenfekvőnek tűnt, hogy a harcművészek és színművészek pályáját egy életen át jellemző állandó „kontroll” helyett a cím inkább a „hiányérzetre” helyezze a hangsúlyt. Filmregényem végül a Nélküle címet kapta, filmforgatókönyvként is olvasható. Nagy álmom és tervem, hogy leforgassunk belőle egy jelenetet. Olyan fontos kérdéseket feszeget a filmregényem, mint a belső vívódások, a szembenézés önmagunkkal, remélem, valamelyik producer felfigyel rá, megérinti a történet, hiszen őszinte, szép filmet lehetne csinálni belőle, nem nagy költségvetéssel.

5. könyvborító

 

NÉVJEGY

Gyuris Tibor

Kemecse,1974. május 04.

1993 – Móricz Zsigmond Színház (Nyíregyháza) V.I.T.J. Stúdió

2003 – Színész I.

Díjai:

2004 – a Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Közgyűlés Kulturális Bizottságának ÉVAD Díja

2011 – a XIX. Megyei Film-és Videószemle SZITHA MIKLÓS díja

2014 – Nyíregyháza nívódíja

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*

HTML tags are not allowed.

Copyright © 2007-2014. Minden jogot fenntartanak a szerkesztők és a szerzők.

Scroll to top