You Are Here: Home » Kritikák » Hajózás belső tengeren –  Filip Tamás Album című verseskötetéről

Hajózás belső tengeren –  Filip Tamás Album című verseskötetéről

filipFilip Tamás eddigi nyolc kötetéből készült válogatás sűrűsödött össze Album című verseskötetében. Már a címlap is sokat sejtető, rögtön felkelti az érdeklődést a kötet tartalma iránt. A költő maga választotta Farkas György Metamorfózis című festményét, ennek alapján készítette a borítót Szita Barnabás. A Harmadik szem című ciklusban a festő négy festményéről is ír a költő. Farkas az 1930-as évek vége felé Párizsban élt, és erősen hatottak rá az izmusok. Szürrealista, nonfiguratív képeinek legizgalmasabb darabjából került ez a jó érzékkel kiválasztott részlet a kemény borítóra, kifejezve a tartalom többrétegűségét, egymás alatt-fölött levő szintjeit, tartalmi, gondolati, filozófiai mélységeit. A kép szinte sugallja, hogy meghívást kaptunk egy belső világba. „Lásd, ez az én birodalmam”, írta nekem a költő a dedikálásnál, idézve a Kékszakállút, a férfilélek belső útjaira, megfejthetetlen labirintusára utalva. A vár, amibe bebocsáttatást kap az olvasó, nem könnyed wellness-hétvégét ígér.  Sorról sorra, vízióról vízióra jutunk egyre beljebb Filip Tamás sajátos, látszólag könnyed, tárgyilagos, mégis filozofikus mélységekkel, transzcendens utalásokkal, szimbolikus párhuzamokkal felépített, senkihez sem hasonlítható szellemi birodalmába.

A címadó Album szó is utal rá, hogy képek egymásutánjából indulnak ki a versek, mintha egy fotóalbumot nézegetnénk, az élet rögzített pillanatai mintegy ablakokként nyílnak meg, és mi, az olvasók egyre mélyebbre és mélyebbre hatolunk be a titkaiba, a költő szemével látva felismerjük az összefüggéseket a tapintható valóság és valóság fölüli érzékelés között.

Olyan, mintha képzőművész írta volna a verseket, tele vannak vízióval, álmokkal, látomásokkal, pontos megfigyelésekkel, amelyek mindig valami magasabb szinten adnak többletjelentést.

Belépve a szövegvilágba mintha rögtön a költő agyába lesnénk be egy kukucskáló nyíláson, bekerülünk a legszemélyesebb világába, intimszférájába, pedig nem árul el semmi titkot, épp ellenkezőleg, csak lát és láttat, érzékel, és teljes figyelmével, érzékeivel jelen van az őt körülvevő világban, annak rejtett és rejtőzködő jelenségeiben, át-meg átlépve a realitás és a szürrealitás határait. Ettől, a folyamatos oda-visszahatolástól olyan álomszerűek a víziói, mintha beledőlne a falba és egyszer csak átkerülne a mesék vagy az álmok világába.

Témái közül talán leggyakoribbak a gyermekkori eredetű elveszettség érzéséből, vallatás-vallomásból, bűnbánat- bűnbocsánatból, végítélet élményéből merített versei.

Szövegeit, amelyek szabadversek, nincsenek beszorítva rímekbe, időmértékbe, nem tűrik meg a béklyót, átszövik a szimbólumok, hasonlatok, megszemélyesítések és metaforák, stílusjegyeknek is felfogható, ismétlődő motívumok, allegorikus jelenségek.

 

A hajó és a víz mindenféle változatban szerepel, ahogy a nap, a fény is, a mellette megjelenő árnyékkal. Ezek a fogalmak mintegy védjegyként vannak jelen az egész kötetben, a víz szinte végighullámzik a lapokon, a hajó végig ringatja-rázza, a szél tépázza a költőt, a hol vízbe, hol partra vetettség gyerekkori eredetű szorongásaival, gyermeki vágyaival. A minduntalan felbukkanó szójátékok, ötletes szófacsarások, szólelemények is a költőben működő örök gyermekit tárják elénk. Olyan felszabadultak és vakmerők ezek a kifejezések, amilyeneket a kisgyermekek szoktak kitalálni, mikor még nem birtokolják a nyelvet, nem rögzültek a nyelvi konvenciók, hanem ízlelgetik, kóstolgatják, formálják, önfeledten játszanak vele, átlépve a grammatikai határokat, mintegy a komor téma feloldásaként, váratlanul: szeplőtelen fogalmazásra/készülök, szeretnék regénybe / foglalt végrendeletet írni. (Suhintásra várva)  Máshol haikus tömörítéssel mossa, olvasztja össze a képeket: tenyérszaporításra (Gyöngykavics), vagy ahol a végén csattan- : „ … fél, hogy ő a sohaság fia”. (Ámokfutás).

A versek javarésze egyes szám első személyben íródott, a lírai én aspektusából, így könnyen azonosul az olvasó a szöveggel, rögtön saját élményének érzi, vele történik meg mindez.

 

A Fékezett habzás versei mintha egy néma monológ feltördelt elemei lennének, az ember belső párbeszéde önmagával, olyan gyermekien őszinte és belső utakat végigjáró mélységeivel, kitekintő magaslataival, mint a létbevetett ember, ahogy dobálja az élet, hol föl- hol levetik a hullámok, és ő, mint egy igazi hullámlovas, próbál a felszínen maradni.

Ahogy a gyerekkor utána nyúl, és végigkíséri az életén: „Mintha egy folyvást hátráló vonatban ülnék” – mondja a La fuite désert című nyitóversében – , de sokszor olyan tárgyilagosan, pontos megfigyelésekkel, analizáló munkamódszerrel jeleníti meg az emlékeit, mint egy nagy rendező gondosan kiválasztott operatőre.  –  Csak itt a rendező is ő maga…

A tiszta angyalminőség utáni vágy jelenik meg a Megváltás kicsiben című versében, hazavinni, birtokolni a transzcendens világból, amit lehet, átmenekíteni a földi valóságba. A végesbe a végtelent.

Az előző, tárgyilagos leírások után megjelenik a szürreális hangvétel, szimbolikus utalásokkal (A leveleket elviszik).  A „Gipszből kiöntött árnyékok kora” utalás a pompeji katasztrófára, a Vezúv kitörésére, vagy a mai világra vetítve a szellemi sötétség konzerválására.

A várost „Egy labirintussá nagyított ujjlenyomat”- hoz hasonlítja, mintegy léptékváltoztatással,  belépve a tekervényes, ijesztő labirintusba, ahol a gyerekkori szorongás jön elő ismét, ami minden krízishelyzetben újrateremtődik bennünk. Önmagunk elhelyezésének vágya a nagy egészben.

A fordított idő motívuma egyre több versben felbukkan: „ A kiszáradt mederben megelőz a csobbanás.” (Az utolsó lépésem )

Nemes Nagy Ágnesnek ajánlja az Erdő és vidéke sorait. Mert Nemes Nagy jelen van, róla csak jelen időben lehet beszélni. Az ő költészete Filip számára sarokkő, támpont. Itt a vonalakra redukált geometria adja az értelmezés szimbolikáját: függőleges, rézsútos, vízszintes vonalak, mint egy ortodox lábtartós kereszt utal az igazság mérlegére, az ég-föld átjárhatóságára, a krisztusi keresztáldozat ajándékára.

 

A Függőhíd című ciklusban a legtöbb vers tárgyilagos, pontos leírással kezd, aztán átfordul a szürreális, vagy transzcendens világba.

Az Egy fiók is egyszerű megállapításokkal indul, de a középső versszaknál változás áll be, elrugaszkodik a földi valóságtól:

„ – Egy oly puha kőfal,/ hogy átrepül rajta a lepke./ És észre sem veszi, hogy kő volt,/ azt hiszi, hogy füstön át szállt,/ sőt inkább csak valami homályon”.

Hasonlóan a Búvár című vers második versszakában, ahol a reális leírást hirtelen transzcendens felhanggal emeli ki a mindennapokból: „mintha egy filmrendezői székből/ néznénk a mindenséget.”

Kis változások, apró megfigyelések precíz leírásával indul az Ahogy című vers is, aztán eljut a személyes beismerésig: „Nem találunk füvet új sebeinkre”. Itt is megjelenik a helycsere, irányváltás, elbizonytalanodás, mint oly sok helyen.

A hajó-motívum számtalan verssorában visszaköszön, de változatos jelentéssel.  Az Átkelés végén kívülállóként vizsgálja magát, mint aki nem ura a sorsa fölött. „De az még én voltam egyáltalán? ”

 

Filip Tamás verseiben mindig marad valami megfejthetetlen. Nem kell mindent kimondani, körülhatárolni, lecsupaszítani. Hadd borítsa homály a látomásokat, a szövegösszefüggéseket. „a tárgyakból valami kilép” – írja a Káprázatban. Ez a valami, ez a megfoghatatlan többlet emeli fel a verset a költészet magaslatára. A tárgyak fölé emelkedés képessége. Sokszor egy halvány utalás, sejtetés is elég az előző sorok átértelmezéséhez. Egy „tévedésből lebontott csillagvizsgáló” a vers végén. A transzcendens irány elvesztése.  (Itt már valaha jártam) 

Az élet-halál ellentéte, a sorsszerűség, az átlépés sok versben előfordul, de áttételesen.

„érintetlenül maradt terítékedet/lefújja az asztalról a szél:/a madaraké és hangyáké lesz/ mindaz, amit neked szántunk”(Nem jöttél el)

A megváltás esélyét több helyen fel lehet fedezni Filip Tamás lírájában. „Itt csak dől a tiszta súly az égből, de / mégis minden a helyén marad” – írja az Ideges táj -ban.  Ugyanitt a lassuló idő motívuma is megjelenik: „Micsoda erők lassítják, hogy szinte / állnak hullámai?” A zárlat is ezt erősíti:

„A múlt leve sötét és sűrű, és / sokáig tart minden baleset” Ezzel rokonítható a Tarkovszkij-parton képsora:”feküdni a lassított mozgású fák alatt”. A zárlat titokövezte vajúdási jelenete talán önmagára utal, talán a Megváltóra, vagy párhuzamosan mindkettőre. 

A reménytelen helyzet után is van még valami – sugallja a De még nincs vége című vers – valami végső, irreális optimizmussal: „maradtak belső udvarok ”: belső udvarainkon még játszhatunk ugróiskolát. Járhatjuk az életutat, mint a középkori templomok padlózatának hasonló mintáin térden csúszva járták a hívek a bűnbánat zarándokútját.  A középkori mozaikpadlók régi feliratain még ott van a születés-keresztelés, esküvő, halál. Fölül a választás lehetősége: mennyország, vagy pokol? Örök dilemma. Még az én gyerekkoromban is felírtuk az M-P betűket.

A repülés, az álomszerű bizonytalanság is több helyen visszatérő motívum a kötetben. Itt az égben, szimbolikusan az Atyában, az isteni létben, a teremtettségben való feloldódás izgalmas metaforája:

De mintha e homorúvá feszülő / térben mi is parittyakőként / csapódnánk atyánk homlokzatához”. A vers végét nyitva hagyja. Ez nem történetírás. Semmi nem zárult le, még bármi történhet, hiszen „még egymással küzdenek a részletek” (Szemközt).

 

Az Amin most utazol című harmadik ciklus címadó verse nem emelkedik ki különösebben a mezőnyből, de pontosan kifejezi, összefoglalja a nyolc kötetet. Egyaránt utal a külső és belső utazás eszközeire, hajóra, vonatra, lélekutazásra, az állandó áttáncikálásra a valóságból az álomvilágba – és vissza.

A földhöz kötözött létből való szabadulás vágya, a testbe szorult lélek menekülőnyílás-keresése sok versében megjelenik. ”A testek megfeszülnek, fullasztja őket a gyurma-sűrűség”, írja a Vonat című versben, mely a béke, fegyverszünet rekvizitumát is semmibe veszi: „összerágva a fehér/ zászlók, melyeket iszonyú útja / állomásain hiába tűztek eléje.”

 

Filip Tamás festészethez, művészetekhez fűződő vonzalma időnként az írásaiban is felbukkan. Lányának írt sorai közös élményből származhatnak, talán gyorsabban telt az idő a váróteremben, ha az eseményeket színekkel ruházták fel. A játékos színkeresés itt-ott baljóslatúvá válik: a „rendelőből sárga sírás” Munch Sikolyát juttatja eszünkbe.  A kezeléstől rettegő gyermek sírása a norvég festő képén felbukkanó alakot idézi föl, ahogy a háttérben zajló Krakatau vulkán kitörése miatt magáról megfeledkezve üvölt a sárgás-vörös égi jelenség előtt. 

A „dohányszín orvos-szavak” Kosztolányi dalra kelt lila nyakkendőjét idézik, csak itt a szavak színe szinte plasztikus, és tartalmi jelentéstöbbletet hordoz, utalva az orvos hangszínére, hangulatára, rekedt krákogására. Az ilyen hosszadalmas együtt-várakozás alatt nincs is jobb időtöltés, mint átadni magunkat a képzeletnek, kicsit kiruccanni a szürrealitás világába (Kötözés délen).

Máshol a színek és a hangok összekapcsolásával találkozunk: „hallja a tenger kék selyemsuhogását,/a dzsungel zöld bársonyneszeit.”(Álom egy hajóról)

Ugyanebben a ciklusban a Színre színt című versében  az  álom megszemélyesítője, allegorikus alakja  „ujjával írni kezd valamit a kőre./ És amit ír, megmarad,

mint az ítélet” .A leírás  Csontváry: Az ifjú festő 1898 című festményének térdelő alakját juttatja eszünkbe, ahogy fest valamit (táncosnőt, Szűz Máriát ) a falra, de a tartalma, a súlya Dániel könyvének ötödik részét idézi, mikor Bél-sar-uszur babiloni palotájának falára egy láthatatlan kéz ezt a szöveget írta: „Mene, mene, tekel, ufarsin”, ami Dániel próféta megfejtése alapján az Istenkáromló király uralmának végét jelenti. Ekkor hangzott el az elhíresült mondás: „Megmérettél és könnyűnek találtattál.”Ez a konklúzió önvallomásként, önvádként is értelmezhető.

 

Egyfajta visszafogott szürrealisztikus hangvétel, váratlan átfordulás a valóságon túlra az egész kötetben jelen van, de némelyik versre különösen jellemző. Micsoda fordulat, mikor egy ember ottfelejti az árnyékát, és annak visszafordíthatatlan következményei lesznek:

„…indul tovább. És furcsamód az árnyék itt marad,/ s ahogy beissza magát a lapok közé,/egyre komorabb lesz tőle a könyv.” A krimi folytatódik: „a szél hevesen az utolsó oldalra lapoz” és ami történik, azt a kedves olvasó majd megtudja a könyvből. (Egy elszakított képre)

A költőt sok helyen foglalkoztatja az álomban írt könyv, ahol a betűk eltűnnek, a lapok kiüresednek. A hiábavalóság félelme.

„Mintha lelkek hajoltak volna ki / lapjaiból. hogy arcomba fújják/oxigénjüket. S én, mint ki/

hosszú altatásból ébred,/ elkezdem lélegzeni mélyen” (Vissza és oda) Itt megint a képzőművészettel való kapcsolata sejlik át, Ádám teremtése. Michelangelo a Sixtus- kápolnában a korábbi ábrázolásokhoz képest merőben szokatlan kompozícióban oldotta meg Ádám teremtését, Isten ujja érintésével vitte bele a lelket, ez az érintéssel való teremtés vált általánossá, míg a korábbi ábrázolásoknál a Biblia leírása alapján valójában egy levegő-sugár jön ki Isten szájából, és ér el Ádám  szájáig, így leheli bele az élő lelket, ahogy pl. a XII. századi montreali mozaikon látható. „Akkor az Úristen megalkotta az embert a föld porából és orrába lehelte az élet leheletét. Így lett az ember élőlénnyé.” Ter2,7.

 

Filip Tamás egész költészete a külső és belső világ közti átjárókat keresi, hol játékosan, hol filozófiai mélységekben, az egyes szám első személy oly gyakori használata bevonja az olvasót ebbe a misztériumba : „elegem van már belőle, / ahogy az én ott terpeszkedik bennem”(Fiú).

 

A Harmadik szem című ciklusban az ítélet motívuma is gyakran fordul elő. Néhol a biblikus felhang erősödik meg, máshol az idő, mint ítélőbíró:” föltámadt verseim mezítláb, fehér/ ruhában állnak az idő/ ítélőszéke előtt. (Amherst). Korábban már beszéltünk a lassuló időről, de ebben a ciklusban felvillan egy új aspektus, az idő felfüggesztése, az időn-kívüliség állapota, mikor édesapja galambokat röptet:

„ Odafönn egy időre / magába fogadta őket a kékség./

Az volt a szép, időn kívüli idő, amikor nem látszottak” (Megint apa)

Kiereszti őket, mint Noé a galambot, hátha hírt hoz a kinti, jelen esetben a fönti világból.

 

A kint és bent problematikája is gyakran felbukkan a sorok között, és ritkán olyan felszabadult hangnemben, mint a  Prokop-kiállítás beszámolójában. A címadó sor is innen való, a harmadik szem Isten jelenlétére utal, és a meghívottak, akik rövidebb-hosszabb ideje járják az életutat, szimbolikus jelentést kapnak a Biblia fényében.

 „és se kinn, se benn, a nap nem akar lemenni /többé, mintha azt szeretné, hogy eztán / legyünk a világosság gyermekei.(A meghívottak)

A ciklus végén egy különös imádság, tele látszólagos ellentmondással, a fájdalom tisztítótüzével: ”a visszavarrt ujj…örül, / amikor ráismer a tűszúrásra” A zárlat mély felismerésében ott a megszenvedett életbölcsesség: „a szelíd áramlat, amely a kimerült úszót/ magához ölelve part felé viszi, /olykor maga az örvény.”

 

A Rejtett ikonok címe kettős jelentésű: ikon, (a görög  εικόνα – kép szóból) ortodox szentkép, amelyet megszentelt a pópa, a hívő a szent személyén keresztül áttételesen Istennel kerül kapcsolatba. A versek szakrális üzenetét fejezi ki, a rejtettség a sorok közötti olvasásra utal, érti, aki érti. Ugyanakkor gondolhatunk a számítógép ikonjaira is, mert hiszen nagyon mai nyelven szólnak hozzánk ezek az üzenetek.

A kötet egyre nehezedik, a verssúlyok lehúznak a tengerfenékre, amit a szavakkal való önfeledt játékok oldanak, bár egy kis baljós felhang azért átdereng a játékosságon.

A Mélygarázs autói állatként élik felvilági életüket. „Az autók nagyvadak, karmukat behúzva alszanak””Most még terepjáró, de fönt majd/ cápaként fog suhanni”

„Utazom egyre/ súlyosabban” írta a Szellem, vasút-ban. A Célegyenes a szójáték mellett (torkában Vera  szíve) az élet-halál kettősségét szövi a versbe: „egy lepkét követ mióta,/ s nem látja, hogy halálfejes.”

Az áhított  célt fogalmazza meg  Madártávlat című versében:

Lent árnyékomat látom,  szétterjed lassan mindenen, besatírozza, amin már áthaladt. Pedig inkább napjuk szerettem volna lenni!”

 

A hatodik kötet, a Saját erőd védőbástya, a visszavonulás lehetősége, fedezék, ahonnan védekezni, de támadni is lehet. Átvitt értelemben az erőd maga a költészet, ami azáltal, hogy a szorongás megfogalmazható, mégpedig sokszor keserű iróniával, szembenéz a kötetben végighúzódó háború előérzetével.

Istenélményét, transzcendens vízióit a tőle megszokott módon rejtjeles talányokba burkolja:

„kitakarja magát a rejtező, és / látom, hogy van, akit sose hittem”(Téli nap), vagy a Lassú tételben: „Hawking súlytalanná vált egy percre, / láttam teste körül az angyali derengést”.

Hawkinget 2015 áprilisában hologramként vetítették oda a Sydney-i Opera színpadára, úgy tartotta meg élőben az előadását, miközben a Cambridge-i Egyetemen maradt. A 3D-s, nagy felbontású kivetítés olyan tökéletes volt, hogy a nézőtér minden részéről úgy látszott, valóban ott van a színpadon, és érdekfeszítő előadását sajátos humorral színezte. Talán ez a cikk hatott a költőre a vers megírásakor. A zárlat kesernyés megállapítása mellett mégiscsak győzedelmeskedik valamiféle derűs távlat:

„Lengő teher vagyok saját árnyékom fölött, / de tudom, a hologram-házban örök mosoly lakik”

A Felejtés ellen akár megfilmesítésre is alkalmas képsorai, gondolat-mozaikjai között fel-felbukkan az istenkereső ember, aki előtt mindig ugyanaz az üzenet tárulkozik fel. Amíg be nem fogadja, folyvást ismétlődik: „A szállodai szoba éjjeliszekrényén mindig / ugyanott nyílik ki az evangélium.” Később  az atyához való tartozás kockázatát, létbizonytalanságát, függőségét  vállalja, egyszersmind azonosulást a keresztény jövőképpel: „A csönd fölfelé mutat: az atya / és én kötéltáncosok vagyunk.”

 

A humor is végigkíséri az egész kötetet, de többnyire keserű, ironikus felhanggal. Azért előfordul, hogy a humor és a fantázia önmagában is megtölti a tartalmat. „Mondjuk, lakásnyi vízcseppben lebegni?” Kérdezi a Valakit visz a víz kezdősorában. ”Holnap állásinterjúra úszom””a postás kétszer kopog az evezővel”.

 

Apokaliptikus időket élünk, senki nem vonhatja ki magát a következményei alól. Kondor Béla víziója, mint egy jövendölés, beigazolódni látszik. „Ponttá szűkülő körökben verdes / egy angyal a város felett. / Már az ég is műveleti terület.” (Angyal a város felett)

 

A hetedik ciklus a Kő, papír, olló.  Ebben a ciklusban már a címek is tele vannak szójátékkal: Álmokfutás, Imakönny, Fejbenjárás.

A humor és irónia mellett az egészen végigvonul egy horizontális és egy vertikális irány, a föld és ég kapcsolata, ellentéte, elválaszthatatlan egymásért való léte.  A horizontális térben hajók, vonatok, szekerek, autók jelentik a haladást, az idővel való gazdálkodás felelősségét, de mindig kinő belőle valami fölfelé irányuló elem, repülő, madár, angyal, valami jel, ami föl-és átmutat a másik dimenzióba. „Talán épül benned egy híd, / fényből és füstből, amin / elindulsz, hogy átérj másik oldaladra” „létrákon igyekszel fölfelé, égi bástyák magasába”

„egy másik történetben folytatódsz / …kolostor merengőjében imádkozol, / olyan lassan, ahogyan /  evezni tudna benned a láncra vert folyó”  A vers végén is telitalálat az  örömszakadtáig ragaszkodsz az életedhez“, játékos szóösszetétel,  ugyanakkor  mélységes igazság: aki már nem tud örülni semminek, belül meghal, ha él is fizikailag (A másik).

 

A flóra és fauna leírása, megfigyelése is áttétel nála, ürügy, hogy ezeken keresztül is adhasson mindennek egy elvontabb gondolati irányt:

„a lombok szintjén béke van, de / egymást tapossák a gyökerek.” (Vesztegzár)

 

“Ma látom születni a napot egy hangyaboly mögül”- micsoda erős felütés ezzel a kontraszttal, és megy tovább: “örökkön égő ostya“, egy helyben vándorló világ… Egy hangyaboly kapcsán beindul a sorsszimfónia, és máris benne vagyunk a nagy egészben.

 

Az ellentéteket meghökkentő módon alkalmazza, ez költői stílusának egyik alkotóeleme.

„A réten feküdtem hanyatt-homlok” : Ez az egy helyben vándorlás, vagy rohanás  általánosan használt rajzfilm-elem, komikus helyzetekben mindig bejön, jót nevetünk rajta, de itt beúszik a történelem, az emberi sors, az örök körforgás, a földi lét kilátástalanságának, állandó útkeresésének, motivációjának az ellentéte.

Benne van a tehetetlenség, önelhagyás, és a rohanás, menekülés vágya is. Kimenekülnék magamból, ha lehetne, vagy a világból… Ez a kettősség, menni-maradni, félni a lépésektől, vagy belevágni az új irányba. És még nincs vége ennek a verses meglepetés-sorozatnak:

/ akár egy halom lekaszált fű, hevertek /egymáson tagjaim.” (Szökevény)

A lekaszált fű már nem él, széna lesz belőle, átváltozik, más lesz, mint volt. Mivé változik a tehetetlenségünk, mit tudunk kezdeni vele, ha nincs erőnk életet lehelni a tagjainkba? Kitől, honnan várjuk a megoldást?  És a képzőművészetből vett példa, vagy csak a két művész párhuzamos gondolkodásának két lenyomata: Szalay Lajos Júdás megőrül című döbbenetes grafikája, ahol az őrületbe rohan az áruló, összekuszálódott végtagokkal, a mozgáskoordinációt már nem az agy irányítja, rohanó lábából nő ki a kereszt Krisztussal, húzza maga után, nem tud az emlékétől szabadulni.

Filip Tamás külső és belső utazásai során „nagyítóval és messzelátóval”(Lenni, másodszor) szereli föl magát, hogy kellő rálátása legyen az élet legkisebb és legnagyobb összefüggésekre, és megtalálja ezek szintézisét.

 

A nyolcadik ciklus az Éjfél-torony. A cím a Bójákon túl zárlatából származik:”a parton csak nekem világít az Éjfél-torony” . Persze óhatatlanul az Eiffel-toronyra asszociálunk, melynek fénye egész Párizst, szimbolikusan egész Franciaországot bevilágítja, holott építését hatalmas ellenállás kísérte. Háromszáz méteres magasságával sokáig a világ legmagasabb épülete volt, modern Bábel tornya, (balbél: összezavar, héber szó) az ember próbálkozása, hogy elérje az eget. Az emberi gőg és elbizakodottság szimbóluma az Ószövetségben, amiért Isten összezavarta Noé utódainak addig egységes nyelvét. Nyolc szintjével egész Mezopotámia, és valószínűleg az akkori világ legmagasabb épülete volt. Az Éjfél-torony az egész fejezetet bevilágítja, vertikális irányba mutat, miközben a háború, a pusztulás előrejelzéseit szövi bele különös vízióiba.

Az emberi lét céljára, értelmére, az önazonosság keresésére fókuszáló kötet tudatos, vagy tudatalatti párhuzama, hogy Az omlás villámai mintha Baudelaire életművének legkiemelkedőbb kötetére, a Romlás virágaira reflektálna.

A fogság, csapda eleme, különböző módozatai, pl. a háló-motívum több helyen is felbukkan, különböző kontextusban: „Háló zuhan a tájra, / Csak érezni lehet a szelét. / Már éppen hazaindulnának velünk a mezők.”(Másik árnyék, másik én), vagy a Szakadásaim záró soraiban: „Mint egy halászhálót, kiterítenek a napra, / valaki hatalmas tűvel közelít, hogy  / szakadásaimat összevarrja.” Máshol az épített szerkezetet megszemélyesítésével fejezi ki a tehetetlenség okozta szorongást: „Halott lift emésztetlen zsákmánya vagyok(Kék és rózsaszín).

Filip Tamás költészete mindenképen túlmutat a földi létezés kizárólagosságán, szimbólumvilágába rejtőzve ott van a hit bizonyossága, ami számtalan verséből kiviláglik.

Az Elveszni benne című vers a középkori levelet hajtó életfákat juttatja eszünkbe, Krisztus-szimbólum, a református énekeskönyvben is van több ilyen szöveg. Pl. az Aki nem jár hitlenek tanácsán c. dicséretben:

     Mert ő olyan, mint a jó termőfa,

     Mely a víz mellett vagyon plántálva, 

     Ő idejében meghozza gyümölcsét, 

     És el nem szokta hullatni levelét.

 

És említhetném a sok középkori életfa mellett a gyöngyöspatai Jesse fáját, (annak is ellopkodták az arany leveleit a hívek, mert a Jelenések Könyve szerint gyógyító hatásúak)  és az erlai Jesse-oltárt,  vagy Csontváry Magányos cédrusát.  Egymást keresztezve is hatnak a versek és a képek. Eszünkbe juthat az égő csipkebokor is, Pirk Lászlónak van egy csodálatos festménye róla. Azért ábrázolták Mózest fényszarvval, mert egyedül ő találkozott Istennel. Optimizmus és Istenhit dereng át Ofélia karcsapásain is, bár ironikus hangvétellel játszik el a gondolattal a költő. hogy másként is befejeződhetne a Hamlet.

„Ofélia partra úszott, láttam, / minden karcsapásnál az égből / harapott ki levegőt magának.”(Eskü alatt)

Krisztusi életáldozatra, az áldozásra, vagy úrvacsorára utaló sorok is felbukkannak a kötetben: „Kiiszom a fényt, a  bort,/ szatori: a kettő ugyanaz” (Száz víz)  ugyanakkor a szatori a buddhizmusban a felszabadító megvilágosodást jelenti, így párhuzamot von a két tanítás között.

Filip Tamás költészete  megvilágosít, felemel, sőt átemel saját szakadékaink fölött, és miközben egészen sajátos humorral és nyelvi leleménnyel játszik a szavakkal, körberajzolja és minduntalan átlépi a léthatárokat. Ebben az állandó „határsértésben”, önmagával vívott határvillongásban emeli be alkotófolyamataiba és aktivizálja a gyanútlan olvasót.

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*

HTML tags are not allowed.

Copyright © 2007-2014. Minden jogot fenntartanak a szerkesztők és a szerzők.

Scroll to top