You Are Here: Home » Szépirodalom » Toldi a VIDOR-on  

Toldi a VIDOR-on  

Szilveszterre hangolódva az év utolsó napjaiban a Vidor-fesztivál “Nem mind Arany” című paródiaestjének egy-két percét elevenítjük fel, elsőként az est rendezője, Karádi Zsolt Toldi a VIDORon című írásával. Jó szórakozást!

Toldi a VIDOR-on   

Öreg volt már Miklós. Megásva a sírja.
A régi időket mindig visszasírja.
Nem akart ő soha hadakozni többé.
Csak akart változni párává és köddé.
Szóval Miklós immár csak halálát várta.
Régi vitézségét a szívébe zárta.
Zsémbes is volt, morcos, zárkózott, mogorva:
Tulajdonságait így szedtem csokorba.

Ám egyszer egy meleg, szép nyárvégi este
Megzsiborgott, meg ám, korosodó teste!
Peregni kezdett a dús sörénye hója,
Amikor megcsörrent az okostelója.
– Ki beszél ott? – kérdte megdöbbenve Toldi.
Hogy nem lehet az én nyugtom szavatolni! – 
Rikolt rá Bencére. Szegény öreg szolga,
(Akinek szolgálni urát: ez a dolga.)

 – Bocsánat! Bocsánat! Nagy jó uram, Toldi!
Nem akartam véled, biz’isten kitolni! –
Szólt Bence, a jámbor. – Uram, Toldi Miklós
Válaszolj! A hívód arra vár, hogy mit szólsz!
Nosza a hős, dölyffel, ím, végighallgatta,
Mit hallott, s a föld is megindult alatta:
A vonal végén a mondat nem ért véget –
Dühvel kinyomta a mobil készüléket.

De vajon ki hívta Toldi Miklóst ekkor?
S mért tiltakozott ő, miként hajdan, egykor?
Nem volt más, nem volt más, ki megszólalt ekkor,
Mint a lendületes, fiatal direktor.
– Üdvözlöm! Hallottam dicső hírét önnek,
Akiért a nézők csapatostul jönnek.
Egy szóval, Toldi úr, no, de vegyük sorra,
Szeretném meghívni Önt az új VIDOR-ra! – 

Miklós e sorokra üstökét megrázta:
–  Nem megyek én soha a Móricz Színházba!
Jó nekem vidulni egy közeli pláza.
Messze van, messze van nekem Nyíregyháza! – 
A szép invitálást elmondta Bencének,
Ki nem akart hinni fülének, szemének:
Kérlelte hát urát, hosszasan, mindegyre:
 – Menjünk el jó uram, menjünk el Nyíregyre!
 – Meghívtak! – szól Bence. – De hisz ez egy csoda!– 
 – Hagyjál – mordul Toldi. – Nem megyek én oda!
Minek is mennék én?  – s szája nyílt vigyorra.
 – Minek is mennék én, vénen, a VIDOR-ra! – 
Szorgos Bence eztán győzködte az urát,
Ne csináljon ilyen fárasztó figurát!
Fogadja kérését Szabolcs színházának!
S nekivágtak ekkor, ím, Nyíregyházának.

Napokon át jöttek, alig bírták szusszal.
Jöttek HÉV-vel, lóval, hajóval és busszal.
Mígnem egyszer lassan, végre valahára
Megérkeztek csendben szép Nyíregyházára.
S mit láttak? A város, úgy közel, mint távol,
Teljesen kifordult immáron magából.
Emberek dülöngtek lomhán, össze-vissza.
Az egyik sörissza, a másik borissza.

 – Mi van itt, te Bence? – Miklós ezt kérdezte,
Nem is gondolván meg, hogy ez lesz a veszte.
 – Kik ezek? Két feje van ott ama lánynak,
Itt tetovált fickók össze-vissza hánynak.
Amott a színpadon üvöltő négerek,
Nyakukon vastagon duzzadó vérerek.
Hová jöttünk? Mondd meg! Pokol ez itt, vagy mi?
Ezt a várost immár el akarom hagyni!

 – Maradjunk még, uram! – Rimánkodott Bence.
Tudom, hogy jobb lenne nyaralni Velence…
De hát, ha úgy vesszük, e hely sem utolsó. – 
Toldi közbevágott: – Nekem csak koporsó!
– Nem úgy van az! Nem ám! – szól a szolga végül.
– Ha az ember itt él, mindennel kibékül.
Amit láttunk eddig, az csupán csak torzó.
Menjünk odébb! Ott vár a böhöm nagy Korzó. – 

Hajlott Miklós Bence unszoló szavára.
Tudta, ha ő hívja, nem eshet pofára.
Fölkerekedett hát a két öreg pára,
S szemét vetette a Korzó színpadára.
Ott, hol tüzesen süt nyári nap sugára
Az ég tetejéről a versbeli párra.
S mit látnak? Te jó ég! Bizony, el se hitték,
Hogy itten a népek milyen sokra vitték!

A deszkákon fent ült néhány író, költő.
Egyiknek ceruza, a másiknak töltő-
Toll meg egy telefon volt a jobb kezébe,
Csak bambult, s nem jutott semmi az eszébe.
Augusztus volt ekkor, forró nyári hónap.
Szemükbe kegyetlen tűz a lenyugvó nap.
Lírai volt a perc. Mondhatni: ihletett.
A költők makacsul várták az ihletet.

– Kik ezek itt, Bence? – kérdezte jó Toldi.
 – Nem kéne a szemük egyszer csak kitolni?
Fontoskodva, némán a semmibe néznek.
Kedélyük elegye epének és méznek.– 
– Ne bántsd, uram, őket, jaj, a szenvedőket!
Terítsd rájuk gatyád inkább szemfedőnek!
Ártatlan egy banda. Tollforgató népség!
Egy szenvedélyük van: ez pedig a szépség! –

Közelebb ment Toldi a színpadhoz erre,
Megnézni a szépség betegeit, s merre
Zúgtak a habjai Tiszának, Dunának,
Nem hitt Miklós már a bencei dumának.

Sose látott együtt ennyi irodalmárt,
Pedig bebolyongta bűnös birodalmát
Keleti, nyugati, északi világnak.
Szagolta illatát megannyi virágnak.
Elcsodálkozott, s meglökte Bencét: – Bocsi!
Milyen jármű az A Vörös Postakocsi? –
Kérdezte szolgáját. – Hány ló húzza? Kettő?
– Azt hiszem, hogy egy is untig elegendő…

Megszámolta Miklós, hány írót is látott.
(Bence meg mindehhez, lám, jó pofát vágott.)
Ott ült az asztalnál a mindig kedélyes,
A mindig humoros, és sosem szeszélyes
Kováts Dénes, aki kiadja a lapot.
Emiatt kis híján több infarktust kapott.
Ott mélázott jobbján Oláh András, költő.
Vállára rázuhant egy-két emberöltő

Gondja, kínja, baja, bánata és búja,
A magyar nemzetnek minden háborúja.
Azon töpreng, milyen jó tánc is a rumba,
S mit tegyen az újabb, őszi Partiumba…
Amott Béres Tamás feszengett a székén:
– Uram, atyám, mért nem hagynak engem békén! –
Mélázott csöndesen, igen jámbor fajta.
Alkonyati fények kergetőztek rajta.

Balján ült szigorú szindbádi szemével
Csabai László, ki csak ritkán ebédel,
s amíg itt ücsörgött, gondolt egy szigetre,
hol nyugton lehetne, gondolt Nyárligetre.

Mellette kuporgott egy elegáns tonett-
Széken Zsuka, aki mégismarionett
Című kötetéből olvasott fel magány-
Ról szóló verseket, ő, az örök vagány.
Új könyvéből Kürti László is idézett,
Egy-egy strófa után jobbra-balra nézett.
Lírai énje szűz szabad versben szárnyalt,
Stílusa szikár volt, posztmodern, de árnyalt.

Középen mosolygott, az istennek hála,
Főszerkesztő asszony, jó Kulin Borbála.
Azt figyelte, hogyan veszett el a para-
Dicsom, amióta bús Ladislas Gara
És Illyés munkáit nem olvasgathatja,
Mert a gyereksírás mindenét áthatja.
A francia nyelv és Párizs nem ereszti,
De a postakocsit szívesen szerkeszti.

Judit ült jobb szélen, Naptól elvakítva.
Kezében a könyve, címe: Elszakítva.
Dicsérte a művet kritikusok sora.
Úgy vélte, hogy fusson, akinek nincs bora.

Bal oldalt Gerliczki András darvadozott.
Somolygott és közben arról ábrándozott,
De jó lenne innen elhúzni a francba,
Falatozni este, vagy tán esni transzba.
Ehelyett itt ülök, és tűnődöm egyre:
Hogy kéne feljutni a Parnasszus hegyre!

Szóval őket látta Toldi a Korzónál,
Ahol sok száz fruska, s sok száz legény lófrál.
Meg nem állnak, hogyha megszólal egy költő,
S elsuttogja halkan, milyen verset költ ő.
   Azt érezte Miklós, aki művelt elme,
Nincs ennek az egész-nek itten értelme.
Nem jutnak ezek itt, nem, ötről a hatra.
Felugrott hát ekkor a magas színpadra.

– Mit csinálsz? Mit művelsz, nagy jó uram, Toldi!
Kiáltott fel Bence. – Nem is tudok szólni!
Hagyd békén a posta-kocsisokat, kérlek!
Ám ekkorra Miklós arca már fehér lett…
   Fehér lett a dühtől és ezt ordította:
 – Elegem van – s közben mind felaprította
Előbb az írókat, aztán a költőket.
Előbb a fiúkat, azután a nőket.

Lenn a nézőtéren mind a három néző,
Aki véletlenül ott volt, szörnyű, vérző
Sebekkel menekült a Kossuth tér felé!
Egy, csak egy legény állt az óriás elé.
    – Mit képzelsz magadról? – kérdezte a vitéz.
Ám ráförmedt Toldi, mint aki ölni kész:
 – Engemet így írt meg a nemzet Aranya.
Híremmel van tele Győr, Sopron, Baranya!

 – Jobb, ha csitulsz, Miklós! halálos e randi!
Én mondom ezt neked! Én, Gerliczki Bandi! – 
Ezzel összecsaptak. Csontjaik recsegtek.
(A harc témát adhat pár festő-ecsetnek.)
    A vad küzdelemben ki fog győzni vajon?
Ki lesz úrrá bűnön, bánaton és bajon?
Ki magasodik fel, mint egy hősi várúr?
Nem lehet ez más, csak Gerliczki tanár úr!

Ám ebben a percben véget ért a tusa.
Megroggyant a harcban Toldi Miklós husa.
Ernyedten fityegett kezében a fránya,
Háborúkban edzett, bamba buzogánya.
– Jer, Bence!  – szólt Miklós – nem kell bor, se whisky.
Mi tagadás, győzött felettem Gerliczki!
Inkább kell énnekem szemfedőnek suba.
Menjünk haza, Bence! Menjünk Nagyfaluba!

Elindultak egymást váltig támogatva.
Nagyhírű munkámat itt hagyhatnám abba.
Le is teszem, végre, letészem a lantot.
Énekelje meg más azt a hősi hantot.
Én csak annyit mondok, hogy örömmel látom:
Győzelmét ünnepli Gerliczki barátom.
A boros poharát kiissza egy szuszra,
És elindul, méltán, fel a Parnasszusra…
AAM_1687_1

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*

HTML tags are not allowed.

Copyright © 2007-2014. Minden jogot fenntartanak a szerkesztők és a szerzők.

Scroll to top