Szilveszterre hangolódva az év utolsó napjaiban a Vidor-fesztivál “Nem mind Arany” című paródiaestjének egy-két percét elevenítjük fel, ezúttal Csabai László Petőfi Sándor levele Szibériából  című írásával. Jó szórakozást!

 

 Drága Aranyom! Kedves Jankóm!

Végtelen örömöt okozál nékem múltkori leveleddel, mellyel csak az volt a hiba, hogy sokára követte az előtte lévőt! No de hát Neked, a magyar költészet második legnagyobb…. na, hát izé „szenvedőjének” bizonyára sok dolgod van.

Kérdéd, jól vagyok-é. Fiam Jankó (vagy már „János papó”?) az én állapotom mindig olyan, mint az országé, a világé. És hát így hogyan is lehetne jó? Mióta Deák (akit csak azért nem szidalmazok három oldalon keresztül, mert már elhaláloza, és halottakról vagy jót, vagy… vagy rosszat, de csak akkor, ha legalább megérdemlik a reájuk fordított időt) szóval mióta ez a Deák nevet viselő prókátor figura kicsinálta nekünk a némettel az Ausgleich-ot, vagy „kiegyezést”, amit inkább lehetne Absage-nak, vagyis „lemondásnak” nevezni, na, azóta úgy fáj az oldalam meg a hátam meg a mellyem meg a gyomrom, meg a fejem, meg a… tehát úgy fáj mindenem, mintha anginám, gyomori perforációm és váltólázam lenne egyszerre. De sajnos nem. Sajnos nem halálos ágyba döntő betegségem van, „csak” a szégyen emészt. Elképzelem, amint a vérfertőző frigyből fogant Wittelsbach Erzsébet a vérfertőzésben vele élő királyi párjával Habsburg-Lotharingia Ferenc Józseffel a budai várban kocsikáznak és a nép üdvrivalgva virággal borítja útjukat. Tán a leggyalázatosabbak még Sisi néninek meg Ferenc Jóska bácsinak is nevezik őket? Gyalázat, mondom! De nem értem Kossuthot sem. Ahelyett hogy rögtön édes hazánk földjére lépne, hogy a felkelők élére álljon (mert bizonyosan lennének romlatlan lelkűek, akik csatlakoznának hozzá), mindenféle politikai machinációknak szenteli magát. Anélkül hogy elhagyná íróasztalát! Karddal kell ütni az ellent, csak akkor hátrál meg!

És az európai helyzet sem szívderítőbb! A poroszok tönkreverék drága franciáimat, akik fülüket behúzva kötének velük békét. A bolond taljánok meg nem Garibaldit választották meg respublikájuk vezérének, hanem egy király ültettek saját nyakukba.

Biz’ isten mondom, örülök távol lenni eme förtelmektől. Jobb Szibériából nézni mindezeket. Szibéria lett az én Bakonyom! És nagy kárpótlása a sorsnak, hogy úgy reménylem és látom, hogy innen, a világ e távoli szegletéből (bár ki hol született, az neki a világ közepe) fog a földgolyóbis népeire áradni a fény és a világosság. Szibéria lesz a világszabadságot elhozó, nagy forradalom kiindulópontja. A barguzini Gyekabrista Klubban olyan bizonyossággal beszélnek már erről, mint ahogy annak idején mi terveztük volt a Pilvaxban a trónfosztást és a szabadságharcot.

„Vén álmodozók azok” – mondhatod magadban Jankóm, mert tény biza, hogy a ’25-ös pétervári felkelés résztvevői már a nyolcvanadik évüket tapossák, csakhogy ne felejtsd, a revolúció fiatallá teend, még ha vén is vagy, ráadásul a világ felszabadulása olyan törvényszerűség, melynek ember ellen nem állhat, csak segítheti. Mert a népek felszabadulása a népek rabságából következik. Márpedig itt Szibériában igazán rabok a népek. A cári imperializmus úgy nyomja el őket, ahogy minket tiport el annak idején.

A veszély persze fennáll, hogy miként ’48-ban a magyarországi oláhok és szerbek a fő-fő elnyomótól, vagyis a Habsburg háztól várták a felszabadításukat, úgy a szibériai népek is a Romanovok kegyében reménykednek.

Ami a konkrétumokat illeti: három, itteni viszonyok között nagy létszámú őslakos nép él Szibériában.

Az első a Jakutok. Ők átvevék az oroszoktól az ortodox kereszténységet, s mivel a vallás már régóta a retrográd hatalmak céljait szolgálja, ők lesznek a legkevésbé fellázíthatók. Egyébként is nyugodt, óvatos nép. Kerüli a bajt, kétes helyzeteket. Márpedig forradalom kockázat nélkül nincs.

A második a burjátok. Ők harciasak. Elvégre Dzsingisz kán unokái. Nem tetszik nekik, hogy az oroszok ellepik a földjüket, a cárnak sem szeretnek taksát fizetni. Az ortodox kereszténységet nem vették fel, maradtak buddhistának meg sámánistának. Ők fogékonyak a lázító szóra, de lehet, hogy mihelyt megszereznének valami önállóságot, rögtön egyesülnének a mongolokkal, és fütyölnének az orosz birodalom többi népének sorsára.

A harmadik nagy létszámú nép a tatárok. Folyton lázadnak, borsot törnek az orosz közigazgatás orra alá, tehát ideális forradalmár nemzetnek tűnhet. Az a baj viszont, hogy legfőbb tevékenységük, legalábbis innen úgy látni, a lopás. Lovakat rabolnak, magtárakat fosztanak ki leginkább. Ezért üldözi őket a cár rendőrsége és hadserege. És fosztogató, rakoncátlan forradalmárokra nekünk nincs szükségünk. Azok nem igazi szabadságharcosok. Ha a nép hatalomra jut, netán folytatni fogják, nemtelen ténykedésüket? Hisz már most sem tesznek különbséget paraszti meg nemesi tulajdon között. Ami vihetnek, azt viszik.

A kisebb népek közül az eszkimók álltak ellen leginkább az autokrata rendszernek, csakhogy a hazájukat, Alaszkát, Szibériáról mintegy leszakítván, eladta a cár az amerikaiaknak. 7 millió dollárért, vagyis hektáronként mintegy két centért. Az államháztartási csődöt akará ezzel elkerülni. A csőd azért közelgett, mert a jobbágyfelszabadításnak nevezett komédia során a kincstár egy rakás pénzt fizetett a nagybirtokosoknak kárpótlásul. Az eszkimók tehát már az Amerikai Egyesült Államok polgáraként élvezhetik a világ legfejlettebb demokráciáját, ha éppen nem vadásznak rájuk a jenki telepesek.

A Bering szoros másik oldalán is van egy szabad szellemű nép: a csukcsok. Velük az a gond, hogy teljesen az amerikai kereskedők befolyása alá kerültek. Minden prémüket fekete afrikánus-amerikánus nőkért cserélik el.

Nyugaton figyelemre méltóak a vogulok és az osztyákok. Ezek prémvadászatból élnek, amit a cár folyton meg akar adóztatni. Ők a mi embereink! Az adómegtagadás vala otthon is az elnyomás elleni harc legfőbb eszköze a szabadságharc után. Az lenne igazán jó, ha a nyenyeceket a szülkupokat és a jukagíreket is meg lehetne nyernünk, mert együtt elzárhatnák északról Szibériát, ha nyáron a cárnak ott próbálnának muníciót küldeni külföldi csatlósai.

Érdemes foglalkozni a tuvákkal és a sórokkal is. Törökös népek. A lovat jól megülik. Nagyszerű szabadcsapatok építhetők belőlük. És vannak még kamdigánok, nanajok, ulcsák, giljákok, és még sokféle elnyomott náció.

És a legfőbb elnyomottak: a katorgák rabjai. Ezek rendre szöknek és fosztogatják a kozák járőröket. Néha meg is eszik őket. Jól teszik. (A kozákokat különösen utálom, elvégre ők mészároltak minket Erdélyben, s az egyikük vágta a vállamba a dsidáját. Még ma is fáj az a karom, ha front, mármint időjárási front, közelg. Persze az is igaz, hogyha nem sebesülök meg, és nem visznek el az orosz szanitécek, Haynau kezébe kerülök, aki aligha kegyelmezett volna. No, de például az ördögnek sem szokás megköszönni, hogy a folytonos kísértésével segít az embernek megmérnie önnönmagát.)

A szökött rabok mellett rengeteg a száműzött, és a börtönök zsúfoltsága miatt az üresedést váró elítélt. Isznak, imádkoznak és verekednek. Nehéz lenne fegyelmezett hadsereget szervezni belőlük.

Fontos tudnod: ahogy otthon is támogata minket az arisztokrácia néhány felvilágosult tagja, itt is akad köztük, aki rokonszenvvel van irányunkban.

Például Majdanov gróf a muzsikjait Tolsztoj Leó módszere szerint tanítja, legfőképp azt, miként kell elvenni és közösen használni a grófi birtokokat.

Júlia Makarova pedig, az itteni governor felesége francia trikolorba öltözik minden báli szezonban, és Robespierre-t meg Dantont élteti az irkutszki opera színpadán. Ilyen az a Júlia Makarova. Júlia. Ah, az én egykori Júliám is az eszembe-eszembe jut. Persze ezt te úgy fordítod le magadnak, hogy folyton-folyvást a fejemben van. Pedig nem igaz. Vagyis… Mikor igaz, mikor nem. Éles képek vannak elmémben eme álnok nőszemélyről, aki még a gyászévet sem várta ki, s már a halálomat követő nyáron Horvát Árpád felesége lett. Pedig akkor még éltem! Illetve most is élek. És én erről a szégyentelenről írák olyanokat hogy:
Be vagyok kerítve egy kis kalitkába

De miért kívánkoznék ki e kalitkából

Mikor minden gyönyör ide van bezárva

 

Meg olyanokat mint:
Reszket a bokor, mert

Madárka szállott rá

Reszket a szívem, mert

Eszembe jutottál.

 

Fujj! Rémségek. (Mondjuk a Szeptember végén, azért elég jó.)

Na, most már nem reszket a szíven, ha az eszembe jut. Illetve reszket, a méregtől. Kire pazaroltam életem, vagyis magyarországi életem, utolsó hónapjait! Fujj!

Igaz, Júliával nem sokat tudtam foglalkozni, a forradalom elszólíta tőle. De akkor is!

Hiába, megbolondított. Persze, hogy megbolondított. Hiszen ki bírt volna ellenállni egy törékeny hangú, ártatlan arcú leánynak, aki nadrágban, szivarozva George Sandot szaval franciául. Egyebekről nem is beszélve. Te persze azt mondanád, milyen kedves vala Laci fiaddal, meg Juliska lányoddal, akik még sokáig emlegeték nőmet. Áh, Júlia. Még a fajtáját sem állom. Voltak persze afférjaim mellette, de ő erről nem tuda, így nem kell ezek miatt bűnbánatot éreznem. Pláne nem kell azért, ha most, özvegyeként (ha nevezhetem így magamat, talán igen, hisz törvényesen sosem választották el tőlem) tehát most öreg koromra is keresem a szebbik nem társaságát. Úgy értem közeli, bizalmas társaságát. A jelenlegi kiszemeltem a Lizsinszki birtok jószágigazgatójának a lánya. Szonyecska Szelengaja. Igazán tüneményes teremtés. Franciául és angolul beszél. Zongorázni is tud. Verseket ír. Nem is rosszakat. És még csak tizennyolc éves. Úgy érzem, ha hozzámér, felpezseg a vérem, mint a Bajkál vize, ha a beleömlő patakok burványt vetnek.

Ilyenkor a toll is megmozdul a kezemben. Oroszul írok persze. Álnéven. Vagyis tulajdonképpen nem álnéven, mert az Alekszandr Petrovics a hű fordítása a nevemnek. Mondhatnók visszafordítása, mert tényleg így, tót néven kereszteltek Kiskőrösön. És anyám tót anyanyelvét is elsajátítám, öntudatlanul. Ki gondolta volna, hogy ennek egyszer még nagy hasznát veszem. Mert ahogy megérkezék Szibériába, egy év múlva már mindent érték, két év múlva már oroszul beszéltem, három év múlva már oroszul verseltem.

A legjobb lapok most mifelénk a Szibirszkij Vesztnyik és a Szibirszkaja Gazéta. Mindkettőnek van könyvkiadója is és mindkettő Irkutszkban jelenik meg. Az új kötetemmel náluk fogok házalni. Nem szégyellem. Ha a hegy nem megy Mohamedhez… Nem sok időm van különben felkészülni az Irkutszba utazásra, mert bár április eleje van, de mivel az idén nagyon kemény volt a tél, a Bajkál jege még erős, át lehet rajta kelni rénszarvasszánon, viszont ha halogatom a dolgot, és elkezdődik az olvadás, a rianános jeget már meg nem kockáztathatom. Marad megkerülni a tavat, ami jó öt nap. Ha viszont a hó visszaszorulása miatt a rénszarvasszánt lovas csézára kell cserélnem, akár egy hét is. Vagy még több.

 

Hát ennyi írnék most édes Ecsém…. Jah, majdnem elfelejtettem, tegnap jár nálam az én drága druszám, Puskin. Alexandr Szergejevics alig ír, folyton csak azt várja, mikor térhet vissza hazájába. Vagyis ő most is a saját országában él, de szeretne váratlanul megjelenni Szent-Péterváron, hátha kisülne ebből egy jó kis lázadás. Bár szerintem, hiába mondaná azt, hogy nem ő, hanem a hasonmása sebesült meg halálosan azon a bizonyos 1837 január 27-i párbajon, olyan sok az orosz történelemben az ál- meg pszeudó figura, hogy a nép ezt is csak egy trükknek tartaná.

 

Már tényleg zárom soraimat, Aranyos Szájú Szent Jánosom, írj nekem, ha van időd, küldj az őszikéidből is, melyek most tavaszkák lesznek nekem, de ha sokára érkeznek meg, akkor nyárkák, nyaracskák.

 

Ölellek: Sándor. 

 

Barguzin, Szibéria, Orosz Birodalom. 32. április 4.

 

 

AAM_1715