You Are Here: Home » Kritikák » Addig sem iszunk – Bödőcs Tibor paródiakötetéről

Addig sem iszunk – Bödőcs Tibor paródiakötetéről

addig_se_iszikA recenzens felelőssége teljes tudatában állt neki, hogy Bödőcs Tibor első kötetéről véleményt formáljon. Első kötetről írni nehéz, hiszen (általában) nincs az ember előtt egy életút, egy kötetekben számlálható műegyüttes (vagy együttes mű), amihez képest be lehetne lőni a szerző kvalitásait, indíttatását, fejlődése ívét vagy bármit, amit ilyenkor, efféle írásokban emlegetni szoktak, ezért az első kötetekről szóló kritikák általában kevéssé a szerző szándékaira, kvalitásai kibomlására, hanem sokkal inkább magára a szövegre helyezik a hangsúlyt.

Bödőcs Tiborról, az íróról a debütáló kötet fülszövegét idézve annyit tudni, hogy „minden idők egyik legviccesebb búcsúszentlászlóija”, valamint, hogy Zalaegerszegen született 1982-ben és, hogy „hazájában stand-uposként is ismert”. Azonban a szerzőről ennyit tudni koránt sem elég, ettől még senki sem rohanja le a legközelebbi könyvesboltot – a műélvezethez ezesetben igenis hozzáad, hogy nem csupán e néhány szerény információt tudjuk róla, mielőtt kezünkbe vennénk a könyvet.

Látszólagos keresetlensége ellenére is, ez egy nagyon erősen megkonstruált szerzői identitás. Rövid, és velős, gyakorlott fogalmazóra vall. Az attribútumok mindegyike nagyot puffan a magyar kulturális térben: nyugat-magyarországi vidékiség, a zalai szülőfalu mikrovilága, az országos ismertségben pedig az amerikai módra stand upnak elnevezett komédia, valamint a magyarságához fűződő („haza”) személyes viszonya. E kulturális puffanásokhoz Bödőcs a maga eszközeivel, a humoristaként nagyjából évtizede épülő munkásságával jelentősen hozzájárult; építgette és szépítgette az emlékművét, mint minden valamire való szerző, már eddig is, csak éppen – ahogyan mondogatta – „Jézus és Szókratész/Buddha mellett[1] ő volt az, aki saját néven jegyzett írásokat nem publikált. De ennek most itt vége.

A cím, az Addig sem iszik a Bödőcs és baráti alkotótársai által szőtt legendárium szerint a szerző édesapjától származik, idézet, hogy mit szólt ahhoz, hogy a fia könyvet fog írni. Megint egy jól előkészített poén, ami Bödőcs Tibor már eddig is létező, humoristaként megalkotott self-brandjére utal.

A kötet külcsínre tetszetős, s mivel nem a produkció címe, hanem a szerző neve adja el a kötetet, ennek megfelelően azt nagyobb betűkkel kiszedve láthatjuk és őt magát pedig asztalra hajtott, de mégis szembenéző fotóval a címlapon. Egészalakos képekből is jutott ide öt darab, amelyen mindig valami mást csinál, amit egyébként elvárnák: indiánként nyilas, vagy Mary Poppinsként esernyőt bűvöl, stb. Habár a fülszövegben az utóbbi húsz év Magyarországának  kapitalista piacgazdaságát ócsárló szólam olvasható, azért látjuk, mégiscsak el akarják adni ezt a könyvet.

A kötetet a Helikon Kiadó adta ki, a borítóterv Máté Péter fotós és Tillai Tamás grafikus munkája – ez eddig oké, ők a kiadó emberei, Tillai nemrég díjat is kapott, tehát nyugtázhatjuk: a kiadó erősen hitt a könyvben, a legjobbak dolgoztak rajta. (Ezúton is köszönjük szépen a rendelkezésünkre bocsátott kötetet, egyébként.) A könyv szerkesztője és a hátlapon lévő ajánló szöveg jegyzője Cserna-Szabó András, a barát. Ezt egyébként hiába is próbálnák letagadni, szinte vörös vonalként húzódik végig a szövegek közt az ő jelenléte.

Mielőtt belecsapnánk a lecsóba, vagyis felelőtlenül olvasni kezdenénk, fussuk át a tartalomjegyzéket is. Az első fejezetcím az, hogy Bajszosok. Ide valóban bajuszos magyar és külföldi szerzők paródiái nyertek beosztást, Krúdy Gyula, Hemingway, Gabriel García Márquez, Krasznahorkai László, Móricz Zsigmond vagy éppen Marcel Proust. Az írások hangnemét nemcsak a jó színvonal határozza meg, hanem az is, hogy Bödőcs stílusához illően kellően kritikusak és gunyorosak. Kellően, vagy néha túlzóan is. A Krúdy- és a Hemingway-paródiákat emelném ki innen kifejezetten jó példaként, és a García Márquez-írást meglehetősen vitriolos, kevéssé jó szándékúra sikeredettként. Persze ez szubjektív ítélet, lehet, hogy másnak ez jobban tetszik, de nekem valahogy nem jött be. Ellenben, a Móricz-írás egyenesen beletalált, minden szava lélegzetért kiált – a naturalista magyar valóság tör itt a felszínre, mintha maga a nagy bajszos vetette volna papírra mostanában:

„Az autópályákból kimentett betonból öntött járdán visz az út, a Horthy Miklós alakúra vágott tuják mellett, az akadálymentesítési programból kihasított összegekből mögcsinosított belső terek felé. Elhaladunk a medence mellett, mit az „Esélyt a romáknak” programból umbuldáztak, megcsodáljuk a főkaput, amit az „Út a munkához”-ból kanyarétottak, bepillantunk a kazánházba, ami Pakssal van összekötve, és még egy nagyot lélegzünk a kert hűs levegőjéből, melyet a svájci testvértelepülésről hozatnak, hetente kétszer. Bent már setét denevérekként röpködnek a „Nagyságos Projekt Menedzser úr!” meg a „Tekintetes Szélsz Igazgató úr” megszólítások az óvodatatarozásból lecsípett bankókból vásárolt gyémántcsillárok körül.”

A következő fejezetcím: Budapestiek. A cím ismét a dolog leglényegét ragadja meg: Budapesten élt vagy élő, vagy a városhoz erősen kötődő írók műveinek kritikái sorakoznak a cím alatt. Rejtő, Mándy Iván, Örkény, Kertész és Esterházy. Ezek közül talán Kertész Imre oevre-je az, amit én magam biztosan nem mernék parodizálni, ezért eleve ezzel kezdtem az olvasást. Kiváló! Góltalanság címen a futballakadémisták sanyarú sorsát elbeszélő novellában úgy ír, akár maga a megidézett: az elbeszélést újra és újra megakasztó közbevetések, az esetlegesség határáig (illetve azon is túl) használt elváló igekötők, miközben a műből süt a környezetétől való elidegenedés. Zseniális. Az Esterházy-paródia jósága már meg sem lep, az ő stílusát kötelező gyakorlatként hozza és itt, rögtön eztán található a kötet első Cserna-Szabó-paródiája is, utolsóként, Hánter S. Tamás[2] néven. Hiába, no, nyugtázzuk, nem csak a szerző, de a kötetszerkesztő is építgeti a maga emlékművét.

A harmadik fejezet, a Nem balettáncosok, a leghosszabb, ugyanakkor legkiszámítottabb része a könyvnek, itt kapott helyet Kosztolányi, Márai, Hamvas, Bodor Ádám és Hrabal paródiája, majd úgy gyanítom egy Jászberényi-alteregó, Pepsi Kalasnyikov, valamint Hévíz című folyóirat[3] egy fiktív antológiájának részleteiként Nádas Péter, Bereményi Géza, Parti Nagy Lajos, Závada Pál, Hazai Attila, Cserna-Szabó András és Jászberényi Sándor ihlette szövegek. Ezekben a már jól ismert színvonalat hozza a humorista. Innen a kedvenceim Hazai Attila és Kosztolányi paródiái. Hazai végletekig lecsupaszított, minimalista prózáján is fogást találni igazi stílusbravúr, míg Kosztolányit már Karinthy is kigúnyolta, a cél itt nyilván más nem lehet, mint legalább a nagy előd nyomába szegődni. Sikerrel.

A teljes kötetben megfigyelhető, hogy címadásaiban is Karinthy Frigyes nyomdokain jár Bödőcs, a kiválasztott szerző egy jellegzetes írásának a címét ferdíti el. A Krasznahorkai-írás címe: Sátánmackó (és egyébként a Micimackó-történet az alapja), a Hemingway-paródia címe A férfi meg a nő (The Man and That Thing), a Móriczé Retyerutyák, Orwell esetén pedig Kakasfarm, Bodor Ádámé Bucarest 43XD (Egy fejezet fejezetei), Máraié Napló – részletek – (részlet). Az egész Addig sem iszik észlelhetően egy Karinthy-hommage, a talán 2010-ben kiérdemelt Karinthy-gyűrű utólag is megszolgálni akarásának vágya, a parodista előd legismertebb műve előtti tisztelgés volt a szándék, de tény, hogy Bödőcs ahol lehet, eszünkbe juttattatja az Így irtok ti világát. A szövegek előtti szerzőbemutatás módja pl. egyértelműen ilyen húzás. Hadd idézzek párat!

„Örkény István*

*Sprinter. A próza Pilinszkije. SMS-terjelemben alkotó regényíró. Tolsztoj tájleírásai Morse-szikárságúra olvadnak nála. A XX. század nem egy habos torta! Egypercesei után már nem lehet ugyanúgy apróhirdetést, gyászhírt, időjárásjelentést, sporthíreket olvasni.”

„Jászberényi Sándor*

*A Közel-Kelet Szepesi Györgye.”

„Nádas Péter*

*A gombosszegi Thomas Mann Tribute Band, aki Proust-slágereket játszik.”

Ennyiből is látszik, habár Karinthy szelleme végig kísértette Bödőcs Tibort, azért annyira nem, hogy ne lett volna képes eredeti módon, nem epigonként viszonyulni a hagyományhoz, amelyet játékba hoz, s így vált a kötete egyszerű paródiakötet mellett „a” nagy magyar paródiakötet paródiájává is, magát a paródiaszöveget is a paródia részévé téve, ha úgy tetszik, posztmodernül.

Természetesen hosszasan elméláznék rajta, hogy miért pont azokat a szerzőket gúnyolta ki, akiket kigúnyolt? Hogy miért csak prózaírók szerepelnek a repertoárján? Hogy pl. Spiró György, Borbély Szilárd vagy teszem azt Kötter Tamás (stb. stb.) miért nem kerültek be a szórásba? De egyrészt nyilván lesz olyan kritika majd, ami ezt is fölemlegeti, másrészt meg a maga részéről a recenzens nagyon bízik még legalább egy, de inkább több további kötet hamarost megjelenésében is, amiben majd Bödőcs nyilván orvosolni fogja e vélt hiányosságokat.

 

 

[1] A borító hátlapján Cserna-Szabó András Szókratészről és Jézusról tesz említést, a Buddhás verziót egy tévés Bödőcs-nyilatkozatban hallottam.

[2] Cserna-Szabó Hunter S. Thompson amerikai író egyik legnagyobb ismert magyar rajongója és fordítója.

[3] Amelynek az alapító Szálinger Balázs után most Cserna-Szabó András a főszerkesztője.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*

HTML tags are not allowed.

Copyright © 2007-2014. Minden jogot fenntartanak a szerkesztők és a szerzők.

Scroll to top