You Are Here: Home » Szépirodalom » Próza » Kannás bor, Szabadugrás és más rövidprózák

Kannás bor, Szabadugrás és más rövidprózák

Kannás bor

Tegnap múltam tizennyolc. Körtepálinkával meg pezsgővel ünnepeltük, én meg a csajok. Zoli is átjött, azt mondta, ő csak csókot hozott. Megmondtam, hová adja. „Csak zárt ajtók mögött.” – felelte, mire a lányok úgy tettek, mintha kacagnának. „De szemtelen vagy te a fiúkkal!” – förmedt rám Kati, majd hozzátette, hogy így hamar elhervadok. „Olyan vagy, mint a kannás bor.” – vágott közbe Lili. „Semmi romantika. Hagyod, hogy érlelés nélkül felnyissanak, aztán próbálnak megszabadulni az utóíztől.” Megköszöntem a kedvességét és elküldtem a picsába.

Különben igaza van. Anyám is hamar elhasználódott, mint az olcsó kínai gönc. Én sem vagyok jobb. Sárga fogak, zsíros haj, aknés arcbőr. A fiúk csak azért döglenek az ágyamra, hogy szórhassák magvaikat. Engem csak akkor szeretnek, ha tágra nyitom előttük az örömök kapuját.

A Jocó a múltkor olyat lehelt az arcomba, hogy a pilláim is beleremegtek, a Feri meg úgy fogdosta a mellem, mintha guminő volnék. A Rózsi szerint érzékeny lány vagyok, és azért engedek minden potyautast a fedélzetre, mert félek, hogy én nem kapnék jegyet, ha kérnék.

A lányok legalább elfogadnak olyannak, amilyen vagyok. Egyedül az apám kurváz le, szerinte pinabarikád kéne nekem, meg egy jó büdös pofon. Zoli is meg akarna változtatni; azt mondja, ő nem ebbe a lányba szerelmes, hanem abba, aki a bőröm alatt rejlik. Erre én megmondtam neki, hogy nem olyan vagyok, amilyennek hisz. „Ha álomvilágra vágysz, menj haza anyuhoz, vár a túrósderelye. Ne bennem keresd az otthon melegét.”

Szerencsétlen… Ha így folytatja, nem jut majd egy ujjára sem csaj. Nekem meg minden hétre van valakim. Mint átutazók egy lepukkant kocsmában, akik a homályos végcélt szem elől tévesztve mindig ráfanyalodnak egy olcsó numerára. Ahelyett, hogy megmásznák a hegyet, bemásznak a gödörbe hozzám. Csókot nem kapok, de a leheletük, a nyögdécselésük és a rúgkapálásuk emléke már az enyém, és velem hal el mind, mikor már aszott öregasszony leszek. Ilyen maradok én már örökre, nem változtathat meg senki. A kapum előtted is nyitva áll, nem kell hozzá még kulcs sem.

 

Centik

Már százötven centi vagyok. Épp ennyi a nagynéném is; ezek szerint elértem a felnőttkor határát. A nagynéném bölcs, azt mondják. Sokat olvas. Egy könyvtárban dolgozik, azért. De belőlem postás lesz. Mindenkinek köszönhetek majd, és jobb kedvre deríthetem azt, aki szomorú.

Ha nagy leszek, boldog leszek, nem úgy, mint az apuék. Folyton nyírbálják egymást. A múltkor az anyu szó szerint ollóval esett az apunak; gondolhatod, nem címkét vágott le a pólójáról. Aztán irány a baleseti sebészet. Én meg itthon maradtam a kis pisissel. Ha nagy leszek, nem lesz kölyköm. Mindent összenyálaznak, és egy perc nyugtot sem hagynak, hogy papírhajókat készítsek. Ha lenne egy kis bárkám, elindulnék vele, és olyan világokat fedeznék fel, amilyeneket még a földrajztudósok sem ismernek, és olyan állatokat fedeznék fel, amilyeneket csak kitalálnék. Itt csak kutyák, macskák meg kártevők vannak. Néha madarak.

Unalmas ez a földgolyó, begolyózok rajta. Folyton várhatom anyuékat. Hol vásárolnak, hol kocsmában lézengenek, hol az intenzívről jönnek. Nagyapát felkötötték az infúzióra; azt mondják, csepegnek neki a percek, ki tudja, mennyi még… Hazajönnek, panaszkodnak, mintha érdekelné őket, majd rám szólnak, hogy én le se tojom.

Szóval most már látod te is. Egyedül vagyok, mint a kisujjam. Ezért méricskélem magam nap nap után, mert ha nagyobb leszek, megmenthetem magam. Akkor majd kimászhatok ebből a pöcegödörből, amiben már most állig vagyok.

Máris mennem kell. Meg kell etetnem az öcsit, ki kell cserélnem a pelenkát. Különben, ha hazajönnek az anyuék, kapok egy ollót a pofámba. Inkább akkor már turkálok egy cseppet a szarban.

 

Kádvíz

(1)

Anya szerint elég hetente egyszer fürdeni. Ez vasárnap történik, olyankor ő is segít. A bátyámnak nem, neki már „pöndörödik”. Látom magam a tükörben: vállamon habok, fejemen gombafazonra nyírt haj, mint a bennszülötteknek. Ezután jön a fürdés, a hab csak a póz kedvéért volt.

A kádvíz felszínén gumikacsa őrködik a víz mélyének rejtelmei fölött. Nem tudni, mitől bizsereg a kis Bence teste, nem tudni, mitől mozdul el a szembogár. Az anyai kéznek odalent titkai vannak, a test nem mesélhet semmit; így lesz idővel a lélek fülledt börtönévé.

A vízfelszín olykor bugyborékos – a kis Bence tudja: odalent titkokat őrző szörnyek laknak, s néha megfulladnak, attól van a bugybugy. Anya felemelkedik – feneke nehéz, mint egy parasztvacsora. Bencét kiemeli a kádból, megtörüli kis testét. A sárga kacsa a felszínen marad, a víz már ereszkedik. Mi lesz most a víziszörnyekkel?

 

(2)

Ma már tudom, hogy nincsenek szörnyek, és tudom azt is, hogy a férfi, aki minden hónapban egyszer a lakáson aludt, nem az ellenségem volt, hanem az apám. De akkor gyűlöltem. Neki nagyobb volt, mint nekem: láttam, ahogyan két szoba közt cipelte, mint lénye megtestesülését. Irigy voltam, és tudtam, mi következik, amint belép a hálóba, ahol testszag és bélgáz formájában áramlott a szerelem. Apámban csak a bűnöket láttam, anyámban pedig a vak szerelmet. Anyám ritkán simogatott meg, pedig érintése olyan volt, mintha a Hold fénye költözött volna belém. Azt reméltem, talán ő is szeret engem, de most már tudom, hogy számára én ugyanolyan idegen voltam, mint mindenki más.

 

Szabadugrás

A nagybátyám a hírszerzésnél dolgozott. A szív lüktetésén és a bélmozgáson keresztül tett következtetéseket a megkínzott lelkiállapotára. Mindig erről magyarázott, amikor a közelembe akart férkőzni. „Téged is meggyötörlek, te kis áruló!” Suttogta alattomosan, amikor először környékezett meg. Arcán zavartan rendeződtek ráncai, miközben piszkos szavakat lehelt arcomba: „te kis ázalék!” Fülét a szívemhez tapasztotta, hasamat körkörösen simogatta lapátkezével, majd azt kiáltotta huncutul: „Hoppá, eltévedtem!” Ekkor már a „vénuszdombon” járt, ahogy ő mondta.

Tizenhárom éves voltam, és senkinek nem szólhattam. Apámat is leverte egy ásóval, anyámat pedig a falnak szorítva fogdosta, „dudáit” markolászta, és valami kamatos pénzről beszélt. Meg arról, hogy illegalitásban vagyunk. „Az enyéim vagytok!”, mondja éjszakánként, amikor szőrös karjával mindkettőnket átölel. Egyszer még a kamrába is bezárt minket, s amikor kiengedett, első dolgunk volt kezet csókolni neki. „A törvény velem van, ti meg a szolgáim vagytok.” Mondta.

Apámat ritkán látom, néha, amikor megkörnyékezi a házunk. Utcára nem mehetünk, nehogy eljárjon a szánk. Az különben is csak nekünk lenne rossz. Ő tiszta, nem volt benne semmilyen csalásban. Így hát nem tehetünk semmit. Csak hagyjuk, hogy markolássza a cicink, és már nem szégyelli azt sem, ha egyszerre kettőnket „idomít”. „Mókuskáim, ti vagytok számomra az egyetlen bűneim, az egyetlen tisztaságom.” Így kéjeleg, amikor közel jár a csúcshoz.

Jaj, csak egyszer… csak egyszer szabaduljak innen! Azután úgyis visszatérek, levágom a faszát és elteszem ereklyének. De attól tartok, hogy itt rohadunk meg élve, s majd ha kiöregszünk, elad minket kurvának. Akkor aztán minden okom meglesz arra, hogy leugorjak egy bérház magasáról. Csak el kell, hogy jussak a városba…

 

Holtak városa

Idegesen babrál az ujjaival. Olyan a szeme alatt, mint aki napok óta nem alszik. Szürke. Próbáltam beszéltetni, de mihaszna. Nem felel.

- Karcsi… Mesélj már! Megijesztesz. A mostohafater miatt vagy ilyen?

Karcsi hallgat. Hetek óta áll náluk a bál. Tudom, mert minden nap náluk dekkolok és játszok a gépen. Most is inkább leülök a gép elé és kinyírom a fél várost. Halomra lövöm a döglött ribiket, Karcsi pedig mellém ül, elkezd magyarázni a muníciókról meg a titkos helyekről. Én meg egyszer csak rámutatok az egyik zombira:

- Az ott olyan, mint anyád!

- Paraszt… De tényleg… Még a sminkje is, meg a ruhája.

- Lehet, hogy ugyanabból a turiból vették.

- Én megyek cigizni.

- Várj meg!

Kimegyünk az erkélyre. Rágyújtunk. Újból felhozom a témát.

- Na, nyögd már ki, mi volt tegnap?

- Semmi. Mint mindennap. Most már te is hallhatod, már nem fogják vissza magukat előtted. Olyan lettél, mint egy családtag. Most már előtted is lehet cirkuszolni.

- Szóval most már én sem jelentek védettséget. Nem tudtam, hogy ennyire balhés a családod. Most épp min megy a műsor?

- Béla ivott a nesquikes pohárból, anyám meg kiakadt. De soha nem lehet pontosan megmondani, mi az oka. Megromlott a kapcsolatuk.

- Akkor miért nem apáddal élsz?

- Azzal a pedofil fasszal, aki egy 17 évessel csapatja? Biztos a kapuzárási pánikja miatt van, meg a törpepöcse miatt…

- Mert neked olyan hatalmas…

- Markold meg, ha nem hiszed…

- Álmodban, te buzi… Viszont annak örülök, hogy végre szóra bírtalak. Egész délelőtt olyan szótlan voltál.

- Kómás voltam.

- Babráltál a kezeddel…

- Hagyjál… Inkább szívd a cigid. Be szeretnék menni.

Visszamegyünk a szobába. Én tovább játszom, ő meg nézi. Továbbra is mutogat, meg magyaráz. Mellette chipset majszolunk.

Egy idő után nyomok egy pause-t, és megint beszélni kezdek hozzá.

- Nem megyünk inkább ki a városba? Unalmas egész nap itt bent. Amúgy is nemsokára mennem kell. Az ebéd miatt. De még ma te sem ettél.

- Én ettem.

- Chipset.

- Azt. De te menj csak. Nekem nincs kedvem sétálni. Néha az az érzésem, hogy ugyanabban a városban élünk, ahol te tisztogattál az előbb.

- Mondasz valamit. Sok a zombi itt is, csak itt nem legális a gyilkolászás. Lehet, hogy mi is zombik vagyunk?

- Miért lennénk azok…

- Hát csak itt ülünk egész nap, mintha nem múlna az idő… ülünk és nem csinálunk semmit… Nem erőltetjük meg magunkat, hogy jobb legyen az életünk.

- Hogyan lehetne itt jobb? Itt, az Isten háta mögött… Szívesen elhúznék ebből a városnak hazudott faluból.

- Akkor menjünk el innen.

- Pénz nélkül?

- Nem úgy értettem, hogy most… Majd megyünk fősulira. Nem?

- Az még soká lesz. És nem jók a jegyeim.

- Hát szedd össze magad, mert ebben a városban meg lehet rohadni.

- Jó, majd igyekszem. Te viszont menj. Vár a meleg ebéd.

- Oké. De fel ne kösd magad addig is…

- Menj már…

Elbúcsúzunk, aztán hívom a liftet. Pirosra mázolt, húgyszagú lift, mint a legtöbb a városban.

Amint kilépek az ajtón, füstszag csapja meg orrom, biztosan a cigányok égetnek valamit a hátsósoron. Az utcán a szokásos vasárnapi hullacsend honol. Útközben gondolkodóba esem, s az az érzésem támad, hogy Karcsi soha nem fog innen elmenni. Örökre itt marad ezen a lepratelepen, ahol még színek sincsenek igazán. Leszámítva a növényekét, de itt még azok is szürkéknek tűnnek. Az egyetlen barátom talán itt fog meghalni, ezen a csendes helyen… de én nem leszek már itt sokáig. Muszáj leszek elmenni innen, bármennyire is restellem a tanulást. Más módja nincs a szabadulásnak. Csak ez. Jobb jegyeket kell szereznem. És ha sikerül, talán majd Karcsi rövidesen követi a példám. Bár Ő inkább itt marad, azt hiszem. Itt fog megsavanyodni, mint a szülei. Belőle is olyan iszonyatosan lassú és fárasztó ember lesz, mint azok.

 sink

 

  

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*

HTML tags are not allowed.

Copyright © 2007-2014. Minden jogot fenntartanak a szerkesztők és a szerzők.

Scroll to top