You Are Here: Home » Kritikák » Könyv » Ha lehullnak az álarcok… – Wéber Anikó Az osztály vesztese című regényéről

Ha lehullnak az álarcok… – Wéber Anikó Az osztály vesztese című regényéről

weberRitkán kavar akkora port első kötetes szerző műve, mint amekkorát Wéber Anikó Az osztály vesztese című kiskamaszokról szóló regénye. De rögtön le is szögezhetjük, nem véletlenül generált számos elemző kritikát, szakmai eszmecserék sorát, számos rádiós és tévés beszélgetést, hiszen a mai magyar iskolá(so)k világát jeleníti meg hitelesen, szembesítve számos aktuális, akár tabuként kezelt kérdéssel és problémával, amelyek sok gyerek, szülő és tanár életét érinti, adott esetben keseríti meg nap mint nap.

A regény középpontjában egy ötödikes osztály tanulóinak története szerepel, amelyen keresztül ízelítőt kapunk arról, milyen egy mai iskola. Nem föltétlenül a kötelező mindennapi tesi órákra gondolok, amit a kötet szereplői közül van, aki lelkesedéssel, mások pedig különféle okok miatt beletörődő utálattal élnek meg, hanem a regénybeli iskolában megtapasztalható közhangulatra. Arra, hogy itt a gyerekek a tanórákon a tanár és az osztálytársak számára sokszor akár láthatatlanná válva tengődnek, és nem föltétlenül egy olyan közösségben vannak, amelyben a szó szoros értelemben együtt tanulnak, s ha szükséges, támaszt nyújtanak és számíthatnak egymásra.

Ebben az önmagába záruló különálló világban a sok kötelezettség és feladat között magára marad a gondjaival a gyerek, akárcsak a tanár. A túlélésért lavíroznak óráról órára, napról napra, várva a péntekkel a hétvége kezdetét, hogy felszusszanhassanak. Hogy az intézmény presztízse csorbult, jelzi, hogy az igazgatói szoba berendezése is szedett-vetett, szánalmas képet nyújt az ott megforduló diákok számára.

Jelzésértékű a magyartanár újító próbálkozása: a diákok a házi feladatuk elkészítéséhez lehetőséget kapnak arra, hogy kreatívan használják fel az internetet és a Facebook közösségi oldalt. Célja az, hogy a mindennapjaik részévé váljon egy olyan, időben tőlünk már távol eső irodalmi hős, mint Kukorica Jancsi. Ennek érdekében hozzák létre a diákok Kukorica Jancsi Facebook-os profilját, amin a gyerekek olyan szövegeket és képeket oszthatnak meg, amelyek valami módon kapcsolatba hozhatók az irodalmi hőssel. A tanár elképzelése szerint majd órán megbeszélik az ide kerülő bejegyzéseket. Ez akár egy jó próbálkozás lehetne arra is, hogy a diákok a mai technikai lehetőségeket is megtanulják felhasználni a tanulás során. De félrecsúszik a kezdeményezés, mivel több gyerek e feladaton keresztül (is) csupán magára próbálja felhívni a többiek figyelmét. Így pusztán egy tanár elszigetelt innovatív próbálkozása marad, mert nem egy egységes, az egész intézményre kiterjedő, a jelenlegi technikai eszközöket és lehetőségeket a tanulás elősegítésére felhasználó irányvonal része, ami esetleg ma már elvárható lehetne az alapműveltség kiszélesítését s a világban való tájékozódás megtanulását nézve.

Tulajdonképpen ez a mozzanat szolgáltatja a regényt elindító bonyodalmat, hiszen a szóban forgó házi feladatos Facebook-csoport oldalán több diák a témához egyáltalán nem illő, de viccesnek vagy provokatívnak vélt bejegyzéseket tesz közzé. Itt jelenik meg egy az osztályteremben készített fénykép: a táblán olvasható Az osztály vesztese felirat előtt egy minionos jelmezbe bújtatott tanulót bántalmaz és megaláz feltehetően az egyik osztálytársa. A képről nem derül ki sem az elkövető sem az áldozat személye. Ennek az incidensnek a felgöngyölítését vállalja fel Wéber Anikó regénye. S bár sokáig rejtett marad, kik a konfliktus alanyai, elég hamar kiderül, milyen mélyről gyökereznek, és mennyire szövevényesen határozzák meg a szorongások, félelmek és az egyes traumák az iskolában is a legapróbb történéseket, illetve a gyerekek, a tanárok és a szülők közötti kapcsolatok alakulását.

A meglehetősen zsúfolt osztályteremben a hátrább ülők pusztán akkor kapnak figyelmet, ha vagy nagyon zavarják a tanórát, vagy ha kitűnő tanulóként állandóan számíthat rájuk a tanár. Mindezek mellett napirenden vannak a szociális és integrációs problémák is, amelyeket az iskola sem tud enyhíteni, sőt, tulajdonképpen gyakori, hogy tovább mélyül itt is a szegény, nélkülöző vagy a csonka családokból érkező gyerekek és a jó helyzetben levők között a távolság. Az ebből fakadó konfrontációk sora számos gyerek mindennapjainak része, amivel magára maradottan küzd, vagy csupán csak eltűri azokat (lásd. Kristóf, Fanni és Feri). A cigánygyerekek esetében névlegesen ugyan érezhető az igyekezet az elfogad(tat)ásra, de inkább csak üres szólamnak bizonyul a tanárok részéről, a sztereotípiák pedig tovább virágoznak.

A traumákat és sérelmeket pedig mintegy jótékony ködként fedi el a hallgatás. Az osztályból egyik szereplőnek sem jut eszébe, hogy elmondja bárkinek is a sérelmeit, hiszen akkor lelepleződne a sérülékenysége, ami „ciki” lenne és a többiek előtt egyáltalán nem „menő”, akárcsak a gyengébbnek a védelmezése. A farkastörvények érvényesülnek. Csak az van ideig-óráig biztonságban, akit erősnek, dominánsnak vagy esetleg humorosnak tartanak (pl. Domi és Áron). A tanároknak tulajdonképpen nincs beleszólásuk a diákok közötti hatalmi játszmákba, annál is inkább, mert a legtöbbről nem tudnak. A regénybeli iskolában Sára néni, a napközis tanár az egyetlen, aki látja és szóvá teszi a szekálásokat, de ő is tehetetlen, hiszen a diákok nem fogadják el a segítségét, mert „ciki” lenne a számukra.

Wéber Anikó könyvében tehát kiemelt helyet kap az iskolai erőszak, amikor már nem csak szekálásról kell beszélnünk, hanem egy gyereknek a tényleges fizikai és lelki bántalmazásáról és megalázásáról. Az osztály vesztese című regény olyan kérdésekkel szembesít, hogy hogyan viszonyul a megtörtént erőszakhoz az intézmény? Hogyan kezelik a helyzetet a tanárok, hát a diákok? Hogyan dolgozza fel a történteket az áldozat és hogyan az elkövető? De az is fontos kérdés, hogy ebben a helyzetben tulajdonképpen ki(k) is az áldozat(ok)? Hogy válik/válhat valaki áldozattá, ráadásul pont egy olyan intézményben, ahol elvileg biztonságban kellene minden gyereknek lennie? Az objektivitáshoz hozzátartozik a másik oldal is, ami legalább olyan lényeges, mint az előző, hiszen a kettő együtt segíthet megérteni a történéseket, így a regénybeli eseményeken keresztül azt is végigkísérhetjük, hogy hogyan lesz/lehet egy gyerekből erőszaktevő, mi mindenen múlhat, mik vezethetnek el a másik(ok) bántásáig? De az erőszak kapcsán szembesülünk annak fokozataival is, a szóbeli bántástól, az érzelmi zsaroláson, a pillanatnyi dühből és tehetetlenségből fakadó hirtelen tett gesztusokon keresztül, a megfontolt és valós bántó szándékkal történő gesztusokig. Hol van ezek között a határ? Hogyan és minek következtében veheti át egyik gesztus a másik helyét? Ugyanakkor hogyan járulhatnak hozzá az apró véletlenek is az indulatok elharapózásához? Ezeken túlmenően pedig alapvető kérdés, hogy hogyan áll(hat) fel vagy egyáltalán újra vissza tud-e állni a rend? Hogy lehet/kell feldolgozni az eseményeket és továbblépni az erőszak után az áldozatnak, az elkövetőnek, de egyáltalán magának a közösségnek?

E kérdéseket tabuk nélkül, több szempontból újra és újragondolva vezeti végig a regény. A kötet tizenhárom fejezetéből tíz egymástól független szólamot szólaltat meg, az osztály különböző diákjainak gondolatain és a napjain keresztül ismerjük meg a regénynek azt a bizonyos átlagosnak induló, de nagyon is eseménydús hetét. Kristóf, Domi, Feri, Lili, Fanni, Bálint, Áron, Csaba, Anti és Balázs szemszöge által a fejleményeknek és az igazságnak sok-sok oldalát és árnyoldalát ismerjük meg. Korábbi emlékeik és történeteik is megelevenednek, olykor lendületet adnak, és további irányváltások felé sodorják az aktuális eseményeket, akárcsak azok megértését is. Wéber Anikó kötetének erénye, hogy a hangot kapó gyerekek szólamai hitelesen idézik meg a mai kiskamaszok gondolkodásának, érzéseinek, vívódásainak, vágyainak, szorongásainak, kételyeinek számos oldalát. Ezeket tovább is árnyalja, hogy a gyerekek egymásról alkotott véleményét, illetve azok formálódásának szintén szemtanúi lehetünk. Érződik, hogy a szerző igen jól ismeri e korosztály hétköznapjait a változó életérzéseik sok-sok ellentmondásával és feszültségével együtt. Ennek köszönhetően Az osztály vesztese nemcsak diákoknak izgalmas és fontos olvasmány, azáltal ahogy hitelesen ábrázolja az iskolai életet, hanem minden érintett felnőtt (pl. szülő, nagyszülő, leendő szülő, tanár) számára is alapkönyv lehet, hiszen a regény napjaink magyar társadalmáról úgyszintén részletes tablóképet készít. Így nemcsak az iskola intézményének és szereplőinek mindennapjaiba nyerhetünk betekintést, hanem számos mai család életébe is.

Az osztály vesztese tehát, mint egy alapos szociálpszichológiai tanulmány, nemcsak az iskola intézményének és résztvevőinek tart tükröt, hanem a mai családok számára is. Több családmodellt szemlélhetünk végig: az elvált szülőknek ideiglenesen a nagyszülőknél nevelkedő gyerekeitől, a szegény családokon keresztül, a gyerekeit egyedül nevelő épp napról-napra túlélő anya családján keresztül, a jó lehetőségekkel rendelkező és látszólag kiegyensúlyozott családon át, a szülők munkahelyi kötelezettsége miatt folyton továbbköltöző családig. Egy közös pont körvonalazódik közöttük, a gyerekeik mégis egyedül maradnak a gondolataikkal és érzéseikkel. Talán Feri, az osztály legjobb tanulója tekinthető részben kivételnek, akin a szülei óvó figyelemmel és aggódással igyekeznek segíteni, erősíteni, de talán a túlzó féltésük taszítja tovább a magányba Ferit, mert azt érzi, hogy a szülei is gyengének gondolják, akit mások bármikor bánt(hat)nak. Ezzel megerősítik abban a tudatában, hogy valóban gyengébb a többieknél. Ezért ösztönösen húzódik el tőlük, hogy máshonnan meríthessen erőt. A többieknél viszont visszatérő az, hogy nem kapnak elegendő figyelmet, vagy pedig túlzó elvárásokat támasztanak velük szemben, mint például Bálint esetében, akinek a bátyja nyomdokaiban kellene járnia a szülei szerint, miközben mintha egyáltalán nem vennék az ő vágyait, érdeklődését és képességeit figyelembe.

Wéber Anikó regényétől távol áll a didaktikusság, mély empátiával, sokszor humorral és (ön)iróniával eleveníti meg az eseményeket. Rajtuk keresztül kíméletlenül szembesít problémákkal, hiányosságokkal és kérdésekkel. De láthatóan a szerző célja nem az, hogy bárki felett pálcát törjön, hanem az, hogy ráirányítsa a figyelmet arra, mindenki (pl. szülőként, tanárként, gyerekként) a lehetőségeihez mérten tehet/tegyen azért, hogy ne legyenek az osztály(ok)ban további vesztesek. Szemléletmódjában pedig roppant fontos és elgondolkodtató az is, ahogy felszámolja a sztereotípiát, miszerint valaki csakis áldozat vagy elkövető lehet, vagy egyik, vagy másik, hiszen a regényben bizonyos szempontból, az osztályból hangot kapó gyerekek közül mindenki áldozat és ez a két szerep itt akár fel is cserélhető.

Egy olyan objektíven keresztül szemlélhetjük az eseményeket, ami a legapróbb részletekre, árnyalatnyi változásokra is ráfókuszál. Az események és a gyerekek gondolatainak, érzéseinek megjelenítése mellett kiemelt helyet kap a legkülönfélébb helyzetekben a fény és a sötétség változásának ábrázolása, illetve abban és ahhoz viszonyítva a szereplők térbeli elhelyezkedésének megmutatása. „Mintha lenyelte volna egy hatalmas szörny, és most a gyomrában ébredne fel. Mindenütt sötétség és ijesztő csend honolt.” – olvashatjuk a regényindító mondatot (5.). Később: „Ő pedig megint sötétbe került. De ez a sötétség most teljesen más volt, mint a korábbi. Jól esett benne eltűnni. Mintha ráborult volna egy hatalmas, meleg takaró. A sötétben nem lehetett látni a vesztes feliratot. Nem látszott, hogy vörös a feje, és hátrakötözték a kezét. Nem röhöghetett rajta senki. Talán még az sem zavarta volna, ha véletlenül bezárják a suliba.”(9-10.). A fény-sötétség archetipikus ellentétpárja mutatja, hogyan kerülnek az egyensúlyukból kibillent dolgok bennük és általuk vissza a helyükre: „ismét belepillantott a sötétbe. Nem értette, korábban miért félt ennyire tőle. Most inkább úgy érezte, a sötétség lehetőség. Bármit bele lehet képzelni, ha nagyon erősen koncentrálunk rá. Elhitethetjük magunkkal, hogy a sötétség mögött ott állnak a szüleink, vagy a tévénk, amiben a kedvenc sorozatunk megy. Akármit odavarázsolhatunk, hogy vidámabbak legyünk…” (201.) Következésképpen a fény-sötétség szimbolikus jelentései árnyalják és gazdagítják a szereplők lelki történéseinek az ábrázolását, miközben igen feszes tempót diktál a kötet az első mondattól az utolsóig, meglepetésszerű csavarokkal és fordulatokkal. Nehéz letenni.

 

Wéber Anikó: Az osztály vesztese. Pagony, Budapest, 2016.

 

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*

HTML tags are not allowed.

Copyright © 2007-2014. Minden jogot fenntartanak a szerkesztők és a szerzők.

Scroll to top