You Are Here: Home » Tárcák » Gyorsposta » Hiányfantáziák – Kürti László laudálása a Bella István díjra

Hiányfantáziák – Kürti László laudálása a Bella István díjra

Az alábbiakban Turczi István laudációját közöljük, mely 2018. január 21-én hangzott el a Bella István díj díjátadó ünnepségén.

„Ha nem vigyázol, előbb-utóbb díjakat is fogsz kapni”— mondtam Kürti Lászlónak egy zajos nyári délutánon Tokajban, amikor egyik borozóból a másikba ballagtunk, hogy eleget tegyünk a Tokaji Írótáborban összegyűlt költőtársak invitálásának. Ez az esemény A Vörös Postakocsi 2010-es díja utáni első évek egyikében történt; és az is bizonyos, hogy az ő 2014-ben elnyert Tokaji Írótábori Díját megelőzően. Újabb 4 év, és aki anno megelőlegezte neki a díjakat, most tessék, már laudációt olvas fel az újabb díjhoz.

            Persze semmi sincs előzmények nélkül: Laci másfél évtizede rendszeres szerzője folyóiratomnak, a Parnasszusnak, állandó résztvevője volt az egri majd szentendrei Parnasszus Műhelytáboroknak, és kapcsolatunk odáig fajult, hogy 2007-ben a mi kiadónkat kereste meg verseskötet-tervével. Ez volt az Alkalmi otthonok, a Parnasszus Kiadó Új vizeken sorozatának 28. darabja, Kalász Márton becses ajánló soraival a hátsó borítóján.

            De azok számára, akik nem mindennapi vers-elkövetők, szükséges Kürti Lászlót tényszerűen is bemutatni: 1976. november 29-én született Vásárosnaményban. 1997-től 2001-ig Egerben az Eszterházy Károly Tanárképző Főiskolán testnevelés szakon folytatott tanulmányokat. 2001-től 2003-ig Budapesten a SOTE Testnevelési és Sporttudományi Karán végzett gyógytestnevelő és testnevelő tanár szakon. Majd a Debreceni Egyetemen filozófia szakos diplomát szerzett. Mátészalkán, az Esze Tamás Gimnáziumban tanít. 1999-ben Félszavak címen jelent meg első verseskötete. 2006-tól a Partium folyóiratának versrovat-szerkesztője, illetve kezdeti évektől fogva A Vörös Postakocsi folyóirat külső munkatársa, 2014-től szerkesztője. A 2007-ben megalakult Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei Írók Társaságának alapító tagja. 2009-től a Magyar Írószövetség, 2010-től a JAK tagja.

42 éves lesz. Ha lecsupaszítom életrajzi tényeit, és csak azt mondom: Vásárosnamény, Eger, Budapest, Mátészalka, 1 főiskola, 2 egyetem és a középiskola, ahol tanít,plusz Partium, A Vörös Postakocsi, hozzá Tokaj, és most Érd, akkor soros kapcsolással megkapjuk, hogy ezek az ő alkalmi otthonai az elmúlt több mint két évtizedben.

De miféle költészet az, ahol ő otthon érzi magát?

Ha elkezdjük olvasni a Kürti-verseket, szinte elfelejtjük, hogy költészettel van dolgunk. Dísztelen, sőt nem egyszer prózai az expozíció, éppen csak közli, mi van, mi a szitu, egy realista novella kezdete is lehetne. A vers elénk állít egy helyzetet, de nem tudunk meg belőle eleget, és mintha az álom fénytörésébe kerülne a valóság. „Álmot követek, ideát, más szóval Istent, ki messziről még mindig idelát.” (Adósságom, Alkalmi otthonok). Versei indulati ívét az emlékező, a dolgokat felidéző költő legtöbbször első személyű és jelen idejű izgalmával-lázával rajzolja meg úgy, hogy az emlékező én erősebbé válik, mint a felidézett én vagy maga a szituáció. A próza lélegzetéhez, tagolásához igazodó érzéki versbeszéd nem fárad el, „mint bronzvádli a formagörcsben”, és legjobb darabjaiban tudatos nyelvhasználattal rendre képes olyan játéktérben mozogni, amely a kézzelfogható, hétköznapi jelenségekből az Apró Dolgok Istenének segítségével elénk hívja a verset bevilágító lényeget. Lírájában, ha folyamatosan olvassuk, egy lassan, lélegzetvételenként szélesedő és mélyülő önéletrajzi regényfolyamba lépünk. A kis evilági, magánérdekű történések egy nagyobb történet képsoraiba illeszkednek, s a nagy és a kicsi egymásnak adja fényét, ragyogását.

            Ha valaki egyszer megpróbálja felrajzolni Kürti László versvilágát, csak látszólag lesz könnyű dolga. Addig rendben van, hogy a közvetlen érzékelésből, lírája vallomásos voltából indul ki. Hát a látásmód, a költői mesterség eszközei, formakezelése? Színes, erős, egy-egy szóba mondatnyi tartalmat szorító, szókincsében, alaktanában, mondatépítésében a népi és városi nyelv ízeit, a magyar régiség visszhangos zengését hordozó versbeszéde, amelyet egyszerre érzünk súlyosnak és modernül idegesnek, szokatlannak és régtől ismerősnek? Bizonyos, hogy a különböző kötetek közt érezni változást: egy-egy időszak versei lazább szövésűek, könnyebben és könnyelműbben íródtak, azután megint megsűrűsödnek, mélyebb regiszteren szólalnak meg, később a sokszólamú zene megint átadja helyét az épp csak eldúdolt dallamoknak, vagy a dallam is elhalkul, a vers parlandóvá válik. De ezek a változások nem érintik a lényeget: Kürti László lírája természete szerint változatlan. A versek anyaga, úgynevezett tartalma is csak annyit változott, amennyit a változó világ, az efemer valóság hozzátett vagy elvett. „Nem akarom egyetlen ács rutinját sem magamon érezni, semmit, ami eszközszerű és atyaian haszonelveket követ”, idézem a szerzőt mintegy támasztékul az elmondottakhoz.

            És végezetül egyetlen mondatot arról, hogy az igazi díj nem arról ismerszik meg, hogy rangot ad az amúgy névtelen díjazottnak, nem is arról, hogy a díjazottak névsora emeli fel magát a díjat az ismeretlenségből, hanem mint esetünkben, arról a különbözőségek mögött is tisztán érzékelhető szellemi és erkölcsi harmóniáról, amely az idő múlásával is sziklaszilárdan megálló Bella István-i életmű, és a díjazottak szellemisége, költői világlátása között képez láthatatlan pókfonalat.

bella atado

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*

HTML tags are not allowed.

Copyright © 2007-2014. Minden jogot fenntartanak a szerkesztők és a szerzők.

Scroll to top