You Are Here: Home » Wurlitzer » Adorno és Az új zene filozófiája – Beszélgetés Csobó Péterrel az Adorno-kötet magyar kiadása kapcsán

Adorno és Az új zene filozófiája – Beszélgetés Csobó Péterrel az Adorno-kötet magyar kiadása kapcsán

Jellegzetesen adornói problémával kezdődik a beszélgetés. Nem találunk egyetlen vendéglátóhelyet sem a városban, ahol a zenefilozófiai eszmecsere hangerejét ne próbálná meg elnyomni korunk mindenütt jelenlevő konzumzenéje. Beszélgetőtársam a Nyíregyházi Egyetem Történettudományi és filozófiai Intézetének docense, aki a pincérnél mintegy zeneszociológiai kíváncsiságból megpróbál kompromisszumra jutni a zene hangerejét illetően. „Sajnos nem lehet halkabbra venni” – hangzik a felelet. Jellegzetesen adornói a helyzet, amennyiben Theodor W. Adornót (1903-1969) tekintjük a XX. századi könnyűzene és a kultúripar egyik legtöbbet idézett kritikusának. Adorno sokoldalú munkásságának korabeli és mai megítéléséről, a szóban forgó kötet fontosságáról, valamint a fordítás kalandjairól beszélgettünk A Vörös Postakocsi-díjas nyíregyházi zeneesztétával, Csobó Péterrel. 

Csobó Péter György

Csobó Péter György

KZ: A magyar nyelvű zeneesztétikai szakirodalom szempontjából most már a harmadik megkerülhetetlen köteted jelent meg – ezúttal a Rózsavölgyi és Társa kiadónak köszönhetően. A zenefilozófusi pályád nyitánya egy kommentárokkal ellátott zenefilozófiai szöveggyűjtemény, a Zene és szó volt, amelyben a zenefilozófiai gondolkodás meghatározó alakjainak addig a magyar nyelvű olvasók számára ismeretlen írásai jelentek meg. Később nem csak lefordítottad a 19. századi zeneesztétika egyik legtöbbet idézett alapművét, Eduard Hanslick A zenei szép című traktátusát, de disszertáció igényű utószót is írtál hozzá. Felmerül a kérdés, Hanslick után miért épp Adorno volt a következő kiválasztott szerző?

CSP: Fordítottam én közben egy csomó mindent. Ez egy nagyon régi munka. Húsz éve kezdtem el. Először csak szórakozás volt. Aztán évekig félre volt téve. Úgy kezdtem el, hogy alig tudtam németül. Emlékszem, valamikor a 90-es évek első felében felmentem Wilheim Andráshoz, aki a mai napig az egyik legkomolyabb figura, ha a XX. századi zenéről van szó. Nem csak gyakorló karmester, de számos zeneesztétikai írás szerzője. Beszélgettünk, hogy mennyi minden nincs lefordítva, és hiányzik a magyar nyelvű zeneesztétikai irodalomból többek között Adorno is. „De hát – mondja Wilheim reménytelenül felsóhajtva – ki is tudná lefordítani? És akkor erre azt mondtam: „Hát majd… lefordítom én.” És akkor láttam, hogy… nem szól semmit… de a tekintetéből és a csöndből következtetve talán erre gondolhatott: „Csórikám, majd meglátod…” – aztán tényleg eltelt húsz év, mire a fordítás megjelent. Persze, nem akarom heroizálni a munkát. Ez egy kicsit személyes dolog. Nem is emlékszem, hol billentem át azon a küszöbön, amikor már elhittem, hogy tényleg meg tudom csinálni. A Schönbergről írt rész már tíz évvel ezelőtt készen volt. Akkoriban tartottam is belőle órát a Zeneakadémián. Később belekezdtem a Sztravinszkij-részbe, és akkor már úgy gondoltam, nem állok meg félúton. Szerencsére időközben sokan olvasták, a kézirat viszonylag sokat állt, de mégis fejlődött.

Az új zene filozófiája

KZ: A kötet hátoldalán többek között ez áll: „Adorno életművének e meghatározó darabja mindeddig fájdalmasan hiányzott a magyar könyvkultúrából…” – Amikor ezt olvastam, arra gondoltam, mennyire nem túlzás ezt állítani, ha figyelembe vesszük, hogy a múlt századi zeneesztétika úgy vitázott ezzel a gondolatrendszerrel, hogy mindeközben az olvasóknak esélyük sem volt meghallgatni a másik felet. Ugyanakkor felmerül a kérdés, vajon hány embert érint ma ez a megjelenés a szakma berkein innen és túl. És ezzel természetesen nem a jelentőségét akarom vitatni.

CSP: Nem tudom. Talán harminc. Miért, Radnóti Sándor Jöjj és láss! című zseniális könyvét Winckelmannról hányan olvassák?

KZ: Min múlik ez? Túlságosan kis ország vagyunk? Vagy az értelmiség nem menedzseli elég jól magát?

CSP: Szerintem a művészetfilozófia eleve nem sok embert érdekel. Ez egy zárt szakma lett, egyébként is az volt. De ugyanezt elmondhatnánk más bölcsész szakmákról is. Irodalomelméletet hány ember olvas? Arra leszek kíváncsi, hogyan fogják olvasni Adornót a zeneakadémisták 2018-ban.

KZ: Egyfelől értem és elfogadom, amit mondasz, másfelől vitatkoznék. Ha a Frankfurti Iskolának van valamiféle „örök üzenete”, akkor az a civil kurázsi. Vagyis az, hogy nem kell mindent elfogadni olyannak, amilyen, sőt: az értelmiség feladata, hogy bátran vállalja a kritikai szemléletét. Hozzáteszem, a magyar média közönsége a németekéhez vagy osztrák szomszédainkéhoz képest éppúgy nincs tréningezve filozófiailag, ahogyan a Magyarországon található történelmi egyházak felekezetei nincsenek kondicionálva mélyebb teológiai kérdéseket illetően. Ami itthon egyelőre elképzelhetetlen: éjfél előtti műsoridőben filozófusok beszélgetnek örök és aktuális témákról. De éppúgy elképzelhetetlen akárcsak egy dokumentumfilm magyar és más nemzetek filozófusairól. Ezért, amikor a magyar filozófus a közéletről akar megfogalmazni elvontabb kritikát, kénytelen a lehető legszélesebb tömegek nyelvén tenni azt.

Theodor W. Adorno

Theodor W. Adorno

CSP: Adorno minden porcikájában elitista, és ez egyáltalán nem biztos, hogy helyes. Ő ugyanúgy beszélt, ahogy írt. Az interneten található számos felvétel.

KZ: Ez igaz, bár megjegyzem, nekem úgy tűnt, mintha egy gépről olvasna.

CSP: Nem, ő így gondolkodott. Erre a német nyelv egyébként is nagyon alkalmas: többszörösen alárendelt mondatok, lassan, tagoltan, és a végén mégis értelmet nyer és összezárul az egész. Csak legyen türelmed kivárni. Persze, ma is vannak, akik így beszélnek, de szerintem ma már nem szabad így kommunikálni a médiában. A televízió egyszerűen már nem ennek a helye.

KZ: Kanyarodjunk vissza egy kicsit még a fordításhoz. Adorno egy helyütt azt mondja, hogy Az új zene filozófiája voltaképp A felvilágosodás dialektikájának zenei exkurzusa. Ez utóbbit „már” 1990-ben megismerhette a közönség az Atlantisz kiadásában. Első blikkre kicsit hosszú időnek tűnik ez a csaknem harminc év, mire Az új zene filozófiája is megjelenik. Miért kellett ennyi évet várni a folytatásra?

CSP: Ennek volt egy praktikus és egy ideológiai oka. A praktikus, amire te magad is utaltál, hogy irtózatosan nehéz a nyelvezete. Minden mondata egy arcodba csapott kinyilatkoztatás. Nagyon átgondolt, koherens mű, de a stílusában mégis van valami kinyilatkoztatás-szerűség. Van benne egy szinte már önmagát felzabáló dialektikusság. Szinte minden kijelentésnek van egy ellentézise, ami később egy magasabb értelemben egyesül. Nem könnyíti meg az olvasást Adorno saját nyelvi érzékenysége sem. Az ő némete. Az egy nem mindig regulás német nyelv; rettenetesen választékos, tele régi, a németben is ritkán használt kifejezésekkel, sokszor a szavak tizedik jelentésrétegét használja és nem egyszer összetöri a mondat szabályos grammatikai struktúráját. Meg kell szokni ezt a nyelvet és el kell sajátítani az alapvető gondolatrendszerét, és még akkor sem működik magától. Ő persze tudja, hogy melyik vonatkozó névmás melyik főnévre mutat vissza, az olvasó szempontjából viszont sokszor másként is értelmes a mondat. Szóval egyszerűen van egy nyelvi, gondolati oka annak, hogy miért nem fordítottak több Adornót. Az ideológia ok pedig nagyon egyszerű: Adorno egy „rossz nyugati marxista” volt a háború utáni évtizedekben a keleti blokk szemében. Aki rossz útra tévedt. Ennek ellenére mindig is nagy tisztelete volt a hazai filozófiai életben. Hogy ez a könyv miért épp pont most jött ki? Nézd, ezek a munkák, mint pl. a filozófiai szövegek fordítása ma már annyira individuális erőfeszítések… Valaki valamiért fontosnak tart egy könyvet, és nekiül. Számomra ez egy szórakozási formát jelentett, semmilyen kiadói megbízásom nem volt, vagyis már készen állt a fordítás, amikor jött ez a lehetőség.

KZ: A könyv három részre tagolható. Van egy alapos bevezető rész, utána pedig két nagy fejezet: Schönberg és a haladás; Stravinsky és a restauráció. A Schönbergről szóló részt Adorno 1940-1941-ben írja. Ebben a fejezetben található a következő valóban kinyilatkoztatás-szerű tétel: „A hamis rendben a művészet pusztulása is hamis. A művészet igazságát annak az engedelmességnek a megtagadása alkotja, amelybe saját központi elve, a tökéletes összhangban lét hajszolta. Mindaddig, amíg a tömegtermelés kategóriáiban létrehozott művészet hozzájárul az ideológiához, és technikája az elnyomás technikája, addig annak a másik, funkció nélküli művészetnek megvan a maga funkciója.” (121.) De idézhettük volna a Derűs-e a művészet? c. híres Adorno-esszét is, amelyben kijelenti, hogy a modern művészet per definitionem nem lehet derűs. Elképzelhető ma egy olyan filozófus, szociológus, aki a közeljövőben Adornóhoz hasonlóan ír egy zeneszociológiai munkát, amelyben két komponistát tüntet ki azzal a szereppel, hogy az ő műveikben elemezhetők a legvilágosabban a jelenkor társadalmi problémái?

CSP: Így biztos, hogy nem képzelhető el. Ez még egy jó adag modernizmus.

KZ: Egy utolsó adag?

CSP: Igen, és nem is kicsi. De ezen ma már bizonyos értelemben túl vagyunk. Ma szerintem senki nem töri a fejét azon, hogyan lehetne akárcsak a komoly zenének nevezett szegmenst egységesen megítélni, vagy ezekben rögtön meghatározott történelmi vagy társadalmi tendenciákat látni. Messze túl vagyunk azon a hegeli gondolkodáson, hogy a dolgok egy eredendő rend szerint vannak, valahonnan jönnek, és szükségszerűen fejlődnek valamivé. Ezt ma már nagyon nem gondoljuk. Tehát ennyiben a könyv teljesen a múlté. Történelem. Így gondolkodott akkor valaki, aki kísérletet tett a XX. század közepén arra, hogy a zenei és társadalmi jelenségek közötti összefüggéseket megértse. Talán nem túlzás azt mondani, hogy mindez a modernitás utolsó, vagyis a 24. órájában történt. Tehát így ma már nem lehet gondolkodni. Aki ma ilyen könyvet ír, az nem elég széles látókörű.

Theodor W. Adorno

Theodor W. Adorno

KZ: Milyen volt a fogadtatása Adorno filozófiájának az emigráció éveiben Amerikában? Javíts ki, ha tévedek, de mintha Adornót tulajdonképpen az 50’-es, ’60-as évek Németországában fedeznék fel: a legnagyobb lapoknak ír, rendszeresen hallani őt a rádiókban. Ha így van, felmerül a kérdés, hogy Amerikában miért nem lett népszerűbb? Elvégre kevés filozófus írt könyvet Hollywood filmzenéjéről.

CSP: Hogy Adorno miért nem tudott megkapaszkodni Amerikában, annak valószínűleg sok oka van. Egyesek szerinte nem beszélt elég jól angolul, de erre az információra azért nem tenném rá a nyakam. Szerintem inkább arról volt szó, hogy az akkori amerikai zenetudomány nem volt fogékony erre az egész szociológiai, társadalomelméleti aspektusra. Amit Adorno képvisel Amerikában épp nem divat. A kor amerikai zenetudománya elkötelezett schenkeriánus volt.

KZ: Ez mit jelent pontosan?

CSP: Heinrich Schenker egy német zenetudós volt, aki Amerikába emigrált, és az elmélete, amely egyfajta tiszta formaimmanencián alapuló analízist képviselt, nagyon széles körben elfogadottá vált ott. Az ő gondolkodása mögött pedig a XIX. század „tiszta” vagy formaesztétikai hagyománya áll, inkább Hanslick, mint a Hegel-, Marx-, Max Weber-féle tradíció társadalomelméleti érzékenysége. Ez a kategóriarendszer látványosan lemond arról, hogy a zenének olyan tudományosan értelmezhető jelentésrétege legyen, ami nem csak a zenéből táplálkozik. Tehát Adorno amerikai évei alatt egyszerűen nincs érzékenység arra, hogy a zene valami komplex dolog, egy kulturális jelenség. Hogy ez valamit értelmez, megjelenít, helyet ad kritikai, reflexív gondolatoknak a világról, társadalmunkról, önmagunkról. Csak a ’80-as évek elején fedezik fel Amerikában, hogy ott volt ez a pasas, és milyen kár, hogy nem tudtak vele akkor mit kezdeni, és hogy akkor nem eresztett gyökeret ott ez a gondolkodás. Felfedezik, hogy amit Adorno mondott, még akkor is, ha a „korszellem” bizonyos értelemben túlhaladt rajta, az egész paramétereit tekintve még mindig izgalmas. És akkor a 90-es években jött a nagy „kultúratudományi bumm”, hogy a zene az nem egy zárvány, amit formális analízissel lehet csak megközelíteni, hanem annak van egy kulturális holdudvara, és ezt sokkal tágabban, interdiszciplinárisan kell kutatni. És akkor jön egy nagy Adorno-reneszánsz, ami egyúttal már kritikával is összekapcsolódik. Egyszerre előveszik, felfedezik, sajnálják, hogy nem tudott Amerikában iskolát csinálni a ’40-es évektől, és persze rájönnek, hogy ez már a múlt, de az alapállásokból még mindig lehet táplálkozni. Németországban teljesen más volt a helyzet. De hát az is jellemző, hogy amikor visszajön, és elmegy Darmstadtba…

KZ: Mint zeneszerző?

CSP: Nem, mint teoretikus. A komponálással végérvényesen épp Az új zene filozófiájának megírásakor hagy fel. Szóval, amikor először megy Darmstadtba, ahol a kor feltörekvő avantgárd zeneszerzői találkoznak, akkor még őt be kell vezetni azzal, hogy „tudják, ez az az ember, aki Thomas Mannak a Doktor Faustusban segített.” De ez gyorsan elmúlik. Amikor másodszor megy Darmstadtba, akkor már úgy beszéltek róla, hogy „ez az az ember, aki Az új zene filozófiáját írta.”

KZ: Tehát Darmstadtban évről évre összegyűlnek a XX. század zenéjének legprogresszívebb képviselői, és a társaságukban helyet foglal egy filozófus, aki mindeközben a jelenlévő zeneszerzők filozófiáját próbálja meg kifejteni. Te hogy látod? Örültek a zeneszerzők ennek?

CSP: Az új zene filozófiájának nagyon furcsa a recepciója. Egyfelől nagyon erős hatása van, másfelől nagyon ellentmondásos is. Nem találunk egy olyan világos, monografikus hagyományt, ami ehhez kapcsolódik. Szerintem nem is véletlen. Azt tudjuk, hogy mennyire ellentmondásosan élték meg, még Schönberg is, aki szinte pironkodva mondja, hogy „hát, Sztravinszkijról, ilyeneket nem lett volna szabad írni.” Ráadásul valószínűleg Schönberg sem tudta reálisan megítélni, hogy amit róla írtak, az pontosan mit jelent. Azzal együtt, hogy Schönberg azért teoretikusan érzékeny figura volt. És az is igaz, hogy nekem ez a könyv tényleg inkább lezárja A felvilágosodás dialektikáját. Úgy néz ki, mintha az ottani tézisek nagyon részletesen próbára lennének téve, alkalmazva lennének. Miközben a gondolatok meg nagyon autonómnak tűnnek. Az észkritikai és szubjektumelméleti, társadalomelméleti alapelgondolás mellett a könyv egész gondolatmenete egy nagyon erős zenetörténeti koncepció is egyben. Nem azt érzem, hogy egy általános rendszert beleszuszakolnak egy alrendszerbe, hanem valahogy az önállóság látszatát tudja kelteni. Ennyiben nagyon látványos az egész.

Arnold Schönberg

Arnold Schönberg

KZ: Tehát ha jól értem, azt mondod, Adorno zenefilozófiája egyszerre aktuális és korszerűtlen. Aktuális, amennyiben a zenét mint kulturális jelenségként elemzi, de korszerűtlen, amennyiben az előfeltevéseit nem vizsgáljuk fölül. Hozzáteszem: sokak számára valószínűleg épp ez a radikális elitizmus teheti szórakoztatóvá a szövegeit, hiszen ezekből a reflexiókból, különösképp a könnyűzenéről és a jazzről írt kritikáiból tudjuk elképzelni, milyen sokkhatásként érhette ez az új kultúra azokat, akik a 19. századi, európai polgári kultúra talajáról szemlélték az eseményeket. Ugyanakkor valamelyest forradalmi hangvételűek is ezek az írások. Mintha Adorno az emigrációból hazatérve ugyanolyan független teoretikusként dolgozna a Frankfurti Egyetemen, mint New Yorkban, a Friedrich Pollock intendáns által működtetett Társadalomkutató Intézetben.

CSP: Mert sajnos hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy a modernitás szellemében pontosan ez az értelmiség, az intellektus normálpozíciója: hogy politikailag nem elfogult, tisztán a maga intellektuális belátásai alapján ítéli meg a világot, a saját helyzetét, a társadalom helyzetét.

KZ: Összességében Adorno írásai előmozdították Schönberg és az „új zene” fogadtatását, úgyszólván népszerűsítették ezek az írások a szerzőket és műveiket, vagy ellenkezőleg: inkább zavarosabbá tették?

CSP: Zavarossá biztos, hogy nem tették. Szerintem ebből a szempontból nagyon lehatárolt volt ennek a könyvnek a recepciója. Hogy ez önmagában segítette vagy gátolta volna ennek a zenének népszerűségét, nos… amit egyáltalában zenefilozófiának nevezünk, az nem erről szól.

KZ: Nem tudok szabadulni attól a gyanútól, hogy a Darmstadtban összegyűlő kortársak számára (és itt nagyon hosszasan lehetne sorolni a komponistákat: John Cage, Morton Feldman, Pierre Boulez, Ernst Krenek, Luigi Nono, Olivier Messiaen, Karheinz Stockhausen, Edgard Varèse, vagy épp Ligeti György) Adorno zenetörténeti víziója kissé abszurdnak tűnhetett, ahogyan ma is.

CSP: Biztos, hogy abszurd volt. De az attitűd, az alapgesztus, hogy egy koherens képet adjak a jelenről, az nem volt az. Talán ezt is várták a zenefilozófiától. Sarokpontokat, amik alapján lehetett tájékozódni. Ma már ez sem magától értetődő.

KZ: A zenészek általában szeretnek a kottából kiindulni. Nem hiányoltad soha, hogy kották, vagy konkrét művek részletes elemzése nem szerepel a könyvben?

CSP: Nem ez a cél. Nem a művek részleteivel foglalkozik, nem zenetudományos munka, hanem egy kritikai alaptézis érdekli, aminek egyszerre van társadalomelméleti és esztétikai relevanciája. Schönbergnél ráadásul még vannak is nagyon szakszerű, anyaghoz mért kijelentések. Sztravinszkijnél azonban már nem ez a fontos. Ott tulajdonképpen megváltozott a nézőpontja is. A kiindulópont is. A Sztravinszkij-fejezet már egy szubjektum-elméleti fejtegetés, amelyben a zeneszerző és művei már csak illusztrációk. Schönbergre inkább igaz, hogy A felvilágosodás téziseit egy konkrét zeneszerzési technikán demonstrálja. De hangsúlyozom: nem azért van Schönberg piedesztálra emelve, mert ez a zene az elképzelhető legjobb zene, hanem mert ebben mutatkozik meg leginkább az, ami mindent meghatározóan a társadalomban, a kultúrában, a világban zajlik. Adornót magával ragadja a totális zeneszerzési elv és a totalitárius diktatúra közötti analógia. Az egyik egy politikai, a másik egy szimbolikus, művészi világ. Ezzel szemben Sztravinszkij elrejti ezt a történelmi logikát a műveiben. Ugyanakkor zeneszerzés-technikailag természetesen őt is elismeri Adorno.

Igor Sztravinszkij

Igor Sztravinszkij

KZ: A Kodály Filharmonikusok jóvoltából néhány évvel ezelőtt volt szerencsém Debrecenben élőben is hallani Sztravinszkij Zsoltárszimfóniáját, amit lassan száz éve, 1930-ban komponált a Bostoni Szimfonikus számára. Kovács János vezénylete alatt úgy éreztem, a cívisváros évtizedeket utazott a zenetörténetben… előre. A közönséget lenyűgözte, amit hallott, mégis azon gondolkodtam, hogy ha még csak most érkezik meg az 1930-as évek zenéje nálunk vidékre, akkor vajon hány évtizedet kell várniuk a mai zeneszerzőknek, hogy megismerjék őket akárcsak a magyar megyeszékhelyeken élők?

CSP: Nem voltál ott, amikor kortárs zenei koncerteket szerveztünk itt, Nyíregyházán. (nevet) Kerékfy Marci, Megyeri Krisztina, Horváth Márton Levente, Derecskei András, Balogh Máté, mindannyiuknak önálló szerzői estjük volt a Vikárban.

KZ: Marketing szempontból el tudnám képzelni, hogy a kortárs zenének, vagy az avantgárdnak akkor alakul ki itthon, különösen vidéken, valamiféle tábora, ha ennek a zenekultúrának meg lehet fogalmazni a szimbolikus értékét. Például az idősebb korosztály felé ki lehetne kommunikálni, hogy „végre lehetőségük nyílik olyan zenét hallani, amit fiatal korukban már csak azért sem tehettek meg, mert emberek ezrei dolgoztak azért, hogy az ilyesféle zene még csak meg se születhessen”.

CSP: Áh, ez a duma a ’90-es években lejárt. A tiltott gyümölcs… – szerintem most már inkább meg kellene érteni, hogy mi ennek az értelme. Beszéltettem ezeket a fiatal szerzőket a saját műveikről. Kifejezetten jó volt. Jó darabok voltak. Azt kell mondjam, amennyire idegenkedtek tőle kezdetben az emberek, olyan érdeklődéssel kísérték aztán a hangversenyeket. Ennél jobbat nem tudsz. Személyesen eljön a szerző, elmondja, mire kell, vagy érdemes figyelni, mit miért írt, mi az értelme. De ez már „népművelés”.

KZ: Visszakapcsolódnék itt Adornóra. Ha visszaemlékszel az Adorno-fordítással töltött sok évre, mit gondolsz, mennyiben változtatta meg, formálta a gondolkodásmódodat?

CSP: Fogalmam sincs. Biztos, hogy megváltoztatott, de mindig elgondolkodom, hogy amikor már azt kezdi az ember érezni, hogy most már ért egy szerzőt, akkor könnyen lehet, hogy elkezd sematikusan olvasni. Ami lehet, hogy így is van. Lehet, hogy a szerző sem ér túl a saját horizontján – én egy kicsit most már ezt is gondolom. Minden szövegnek vannak rossz mondatai. Én az alapkoncepciót tartom fontosnak. Szerintem az Adornóéból sokat lehet tanulni. És eközben persze azt is meg kell tanulnunk, hogy hol vannak a határai ennek a gondolkodásnak. Néha téved. Minden szerző így van ezzel. Néha meg hihetetlenül széppé, majdhogynem poétikussá válik a nyelvezete. Azokat a helyeket nagyon szeretem.

KZ: Ki az a szerző, aki az Adornóval komolyan leáll polemizálni? Dialógusképes egyáltalán ez a filozófia?

CSP: Az új zenével nehéz, mert az elég zárt korpusz. De aki hozzányúlt, általában kritikusan tette. Amerikában Rose Subotnik volt az első, ha nem tévedek. Az általa úgynevezett „strukturális hallás” taglalása kapcsán egyszerre fedezi fel és veti alá kritikának Adorno elemzési stratégiáját. A németeknél is összefonódott a kritika a méltatással, de hamarabb és kiterjedtebb formában. Nemcsak a zeneesztétikai gondolkodás viszonyult így hozzá (Dahlhaus, Danuser stb.), hanem az esztétika és az irodalomelmélet is (Peter Bürger, Hans-Robert Jauss stb.), sőt, saját tanítványai is (például Albrecht Wellmer).

KZ: Itthon is hasonló tulajdonképpen a helyzet. Amit főként Zoltai Dénes, Maróthy János és Ujfalussy József által fémjelzett magyar marxista zeneesztétika felhánytorgat Adornónak, az a zsdanovi kijelentések bírálatának látszik. Röviden érintve csak az ügyet, arról van ugye szó, hogy a honi marxista zeneesztétika hivatalból „kergeti” a „zenében visszanyerhető emberi teljesség” eszméjét. A kor zenéjének vissza kell tükröznie azt az optimizmust, amit a szocialista jövőkép magában hordoz. Adorno azonban még mindig az „elfajzott zenék” ügyvédjeként a művészetben kötelező derűtlenség mellett kardoskodik annak érdekében, hogy a művészet ne konzerválja a történelmi helyzetet. Nem ér össze a két marxista gyökér.

CSP: Zoltai vagy nem értette, vagy nem akarta érteni Adornót.

KZ: Valószínűleg az utóbbi. És tegyük hozzá, hogy Adorno ismeri a magyar helyzetet. Három magyar zeneszerzőről is ír.

CSP: Mindenek előtt Bartókról, aztán Kodályról, és egy ma talán kevésbé ismert komponistáról, Jemnitz Sándorról, akivel Adorno levelezést is folytatott. Egy 1949-ben kelt levél szerint Jemnitz megköszöni Adornónak, hogy elküldte neki Az új zene filozófiájának kéziratát, amelynek világképét úgy jellemzi, mint „a nyugati zene pusztulása”.

KZ: Adorno tehát két magyar zeneszerzőt ismer el, egyet pedig meglehetősen provokatívan kritizál. Ha jól emlékszem, Kodály zenéjét „fasiszta iparművészetnek” minősíti.

CSP: Igen, az op. 14-es dalait.

KZ: Azt érteni vélem, hogy a marxista zeneesztétika és a nemzeti romantika között Kodály egy működőképes kompromisszumnak bizonyult. Ami furcsa viszont, hogy nem látni hasonló médiafigyelemmel kísért zeneszerzőket. A mai zeneszerzők, mint pl. Eötvös, Kurtág, vagy a nemrégiben elhunyt Ligeti elsősorban nem itthon futnak be karriert, hanem külföldön. Azt látom, hogy a magyar zeneszerzőknek fele olyan jó menedzsmentjük nincs, mint egy pályakezdő operaénekesnek. A zeneszerzők nem tudnak „haknizni” vidéken.

CSP: Ne felejtsük el, mekkora ennek a tábora. Kevesen hallgatnak kortárs zenét. Ezen semmi csodálkozni való nincs. Nincs bázisa. Budapesten van. Ott mindig megtelik a Zeneakadémia. Azon a körön belül ezeknek az embereknek óriási tiszteletük van. Ezek nagyon erősen rétegkultúrák.

KZ: És akkor itt visszakanyarodunk a kiindulási ponthoz. Nem lehet, hogy hiányoznak az Adornók? Hol vannak azok a filozófusok, akik beállnak ma egy-egy zeneszerző mögé?

CSP: És akkor mi lenne? Elolvassa megint ugyanaz a harminc ember. Teljesen más módokon lehetne hatást elérni.

KZ: Akkor tehát elévült az interpretáció műfaja?

CSP: Nem feltétlenül. Az évül el, aminek nincs aktualitása.

KZ: Igen, de elfelejtjük, hogy a zenetörténet kánonjában sokan jelen voltak a saját korukban is.

CSP: Igen, de sokukat meg a haláluk után fedezik fel. És ahhoz tényleg kell egy elméleti analízis. Ez biztos, hogy így van. Csakhogy ennek a nyugati kultúrában jobban megvannak az intézményei. Ugyanakkor a magyar kultúra mindig is receptív kultúra volt. Megtanultuk ezeket a formákat adaptálni vagy épp majmolni, koncerteken, koncertfüzetekben; most már van annyi pénz, hogy nagy sztárokat hívjunk a Müpába, a Zeneakadémiára stb. és Budapest elég nagy ehhez. De a vidék ebből a szempontból egy másik országgá vált.

KZ: Sőt, turizmus is épül rá, lásd Wagner-napok. Szerinted az, hogy a keleti blokkban a közgondolkodás szintjén a marxizmus hallatán alapvetően negatív asszociációink vannak, ez nem hátráltatja a recepciót? Úgy értem, ’90 után az értelmiség érthető okokból főként nem a marxizmus felé próbált orientálódni. Mintha ez a történelmi helyzet is késleltetné az avantgárd és a kultúripar társadalomfilozófiai kritikájának feldolgozását. Mivel egy alapvetően jobboldali politikai retorikájú szellemi környezetben élünk. Mintha nem mernénk még komolyabb erőket pumpálni a baloldalinak nevezett filozófiák kutatásába.

CSP: Mert itt mindennek egészen más a gyökere. De nézd meg a franciákat! Ott szinte minden nagy gondolkodónak van Marxról egy monográfiája. És ez a kritikai gondolkodás a németeknél is nagyon erős. Ezeket a könyveket nálunk elég szépen lefordítják, de a recepciójuk ugyanúgy egy szubkultúra része marad, mint egy zenefilozófiai munkáé. Sajnos ezek csupán „intellektuális játékok” immár, nem a közgondolkodás inspiratív elemei. Az egész szakma nagyon szűk (különösen a zenefilozófia, ha szakmának veszem). A kérdéseid állandóan feltételezik, hogy itt van egy kiterjeszthető szellemi, társadalmi háttér.

KZ: Németországban szerinted ez még mindig jelen van? Amikor a kétezres évek közepén, illetve végén Berlinben hallgattam órákat, emlékszem, a filozófia előadásokon biciklis nadrágban ültek ötvenes éveiket taposó érdeklődő hallgatók, a Humboldt Zenetudományi Intézetében pedig még a plafonról is lógtak a fiatalok Peter Wicke, a „Popzene mint ipar” című előadásain.

CSP: A szellemtudományok devalválódása világméretű jelenség. Ennek ellenére, mint jól tudjuk, a kultúra reflexiói (és ennek tekinthetjük a bölcsészet egy jó részét) elengedhetetlenül fontosak a mindenkori identitásunk kialakítása és differenciálása szempontjából. Én személy szerint erősen hiszek benne, hogy ez a reflexió, ha bizonyos geopolitikai koordinátákon időlegesen elhalványulni látszik is, mindig is megmarad és fontos lesz. Önmagunk és a világunk megértésének egy erős mintázatát kínálta fel Adorno, igaz, egy egyre erőteljesebben történeti és szubkulturális perspektívából, de általános összefüggéseiben egy ma is elgondolkodtató elméleti alapállásból. Talán érdemes elolvasni.

Az új zene filozófiája, Rózsavölgyi és társa kiadó, 2017, 240 oldal.

 

 

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*

HTML tags are not allowed.

Copyright © 2007-2014. Minden jogot fenntartanak a szerkesztők és a szerzők.

Scroll to top