You Are Here: Home » Kritikák » Film » A szerelem siket – A víz érintése című filmről

A szerelem siket – A víz érintése című filmről

A víz érintése egy modern kori, felnőtteknek szóló tündérmese a számkivetettségről és a szerelem mindent legyőző erejéről, némi vérfröcsköléssel és erőszakkal fűszerezve.

A 13 Oscarra jelölt alkotás valami olyat csinált velem, amire nem is számítottam: a film megnézése után egész nap a különös lény arca lebegett a szemem előtt és arra gondoltam, hogy ez az a film, amiért érdemes moziba járni. A történet már az első másodpercekben egy elvarázsolt tündérmesébe hív. Igaz, nincs Óperenciás tenger, sem üvegcipellő, de ez a történet akkor is egy modern kori felnőtteknek szóló tündérmese, arról, hogy az igaz szerelem létezik, és mindent legyőz. Nincs eleje és nincs vége, csak beborít, és nekünk nincs már más választásunk, mint alámerülni a szerelem színültig telt esőcsatornájában és hagyni, hogy összekapaszkodva elsodorjon a víz, minek érintése finom, de ugyanakkor veszélyes is.
the_shape_of_water_screenshot_20180217164639_1_original_1150x645_cover

A filmet rendező Guillermo Del Toro az utóbbi években sajnos nem volt elemében, a nagyszabású blockbusterei miatt csalódást okozó Bíborhegy után jogosan retteghettünk attól, hogy Del Toro kiüresedett és már csak a vizuális szépérzékében bízhatunk. Igaz, a  sorozatokkal nagyobb szerencséje volt, hiszen a The Strain és a Trollhunters is meghozta a várt sikert, de minden Del Toro rajongó minimum egy új faun labirintusát várta tőle. Ám sajnos nagyon úgy tűnt, hogy a mestermű után, ha akarna, sem tudna már egy olyan mélységű felnőtt mesét összehozni. Egészen idáig. 

 De szerencsére A víz érintése méltó visszatérés a mester zseniális régi formájához.

Úgy, ahogy Guillermo Del Torotól megszokhattuk, legújabb alkotásában is jelen van az erőszak, a kegyetlenség és a halál, de mégsem tűnik el belőle a fantázia, a gyermeki rácsodálkozás és az a fura zsigeri érzet, hogy egy ősi, mesebeli történetet látunk.

Tündérmese, meztelenség, erotika, vér, erőszak és kegyetlenség. Azaz, Del Toro, úgy tűnik, tényleg teljes gőzzel visszatért, és most tálcán kínálja legújabb, és talán eddigi legjobb filmjét, hiszen A víz érintése A faun labirintusa zsenialitását is magasan túlszárnyalja.

Sötét tónusú, kissé misztikus dolgokat ábrázoló, elvarázsolt történetbe csöppenünk, ahol a szörnyetegnek hitt, varázserővel megáldott csodalényben több empátia lakozik, mint az emberekben, és ahol a valóságban szenvedő halandó hősök egyetlen lehetősége egy másik világba való menekülés.

A víz érintése ugyan messzemenően felülmúlja, ám szinte száz százalékosan ugyanazt a formulát veszi alapul, amit A faun labirintusa. Adott egy furcsa, misztikus világ, ami alapjaiban ugyan hasonlít a miénkhez, de történnek benne kifejezetten mesebeli, varázslatos fikciók, melyekkel kegyetlen és véres gonosztettek járnak kézen fogva.

Del Toro filmjeinek főszereplői sok esetben testi-lelki hátrányuk vagy hátrányos szociális helyzetük miatt nem találják meg helyüket a társadalomban, életüket a kitaszítottság, a fojtogató magányos depresszió, és a boldogság utáni kétségbeesett epekedés határozza meg. Elisa Esposito (Sally Hawkins), mesénk Hamupipőkéje is tökéletesen megfelel a fenti kritériumoknak, hiszen egy árvaházban felnőtt, valószínűleg sokat bántalmazott, siket fiatal nő. Magányának, és betegségének valódi forrása egy titokzatos sérülés, ami egész életére megnémította és csak mutogatva, jelnyelvvel képes kommunikálni. Elisa az 1960-as évek Amerikájában, Baltimore-ban takarítónőként keresi kenyerét. Egyetlen barátja és egyben lakótársa is a meg nem értett, szintén magányos, idős festőművész Giles (Richard Jenkins).  

Hősnőnk addig unalmas, vegetatív élete egyik napról a másikra a feje tetejére áll. A fiatal takarító jól megszokott reggeli rutinja a következő, egy hatalmas kád vízben szigorúan a reggeli főtt tojások elkészüléséig, azaz öt percig tartó önkielégítés, közös reggeli Gilesel, majd munka, a helyette is sokat beszélő afro-amerikai kolleganővel, Zeldával (Octavia Spencer).  A szürke hétköznapi megszokásokkal együtt, Elisa lelkét is felforgatja az a különleges gyönyörű, embertestű hallény (Doug Jones) akit az amerikai kormány egyik kísérleti telepére, Elisa munkahelyére hoznak, és egy laboratóriumban tartanak fogva.
the_shape_of_water_reszlet-607x405

A lány első látásra szerelmes lesz a mások szerint ijesztő, feltételezhetően gonosz, és Elisahoz hasonlóan néma idegenbe. De minden jel arra mutat, hogy ez a lágy vonzalom kölcsönös. A szintén szavak nélkül csak jelekkel kommunikáló beszédképtelen pikkelyes lény és Elisa között hamar létrejön egy erős érzelmi kapocs, ami napról napra egyre erősebbé válik. A lány végre úgy érzi rátalált valakire, aki minden előítélet nélkül elfogadja olyannak amilyen, és önmagáért őszintén szereti ugyanúgy, ahogy ő is a különös, hirtelen felbukkanó idegent. Ám természetesen, mint mindig, most sem lehetünk biztosak a „boldogan élnek, míg meg nem halnak” happy end-ben, semmi sem garantálja, hogy a két számkivetett szerelmes közötti románc nem fog tragikusan végződni. Sőt, a szerelem beteljesedéséhez, mint minden tündérmesében most is próbákkal teli rögös út vezet. A kormány gonosz emberei, kísérleteket akarnak végrehajtani, majd végezni kívánnak a lénnyel, de Elisa mindent megtesz, hogy megmentse kedvese életét. A névtelen kék teremtmény megszöktetéshez nemcsak művész barátjától, Giles-tól és munkatársnőjétől, Zeldától kap segítséget, de az intézet egyik kutatójának Dr. Hoffstetler-nek  (Michael Stuhlbarg) is meg esik a szíve a fogvatartott halemberen.

A forgatókönyv alapja nem túl eredeti, erősen emlékeztet Bell hercegnő és szörnyeteg meséjére, talán még azt is mondhatnánk, hogy Toro tulajdonképpen a Szépség és a szörnyeteget dolgozza fel, csak éppen modernizált felnőtteknek szóló formában, más környezetben, más szereplőkkel és természetesen a saját stílusában, sokkal több fröcsögő vérrel, mint azt, ahogy a Disney vásznán megszokhattuk. De a film a világalkotásában, karakterei terén, és a hangulatteremtésben is annyira egyedi, hogy rácáfol az epigonizmus legkisebb vádjára is. Egyediségének oka a szemtelenül profi, ugyanakkor kifejezetten bátran kísérletező rendezésnek köszönhető. Guillermo nem fél a különböző műfajok és az ahhoz kapcsolható érzelmi tónusok közötti látványos ugrásoktól sem. Egy kacskarigós érzelmi hullámvasútra ülteti a nézőt. Egyik pillanatban izgulunk, másikban elszörnyedünk, majd egy snittel később kicsit feloldódunk, ráadásként pedig jön a romantikus, könnyekig való meghatódás.

Ahogy a rendező spanyol nyelvű filmjeinél, úgy A víz érintésénél is fontos szerepet játszik a kor, amiben a szereplők élnek. Míg a már említett A faun labirintusa a spanyol polgárháború kegyetlenségére reflektált, addig a mostani alkotásban az 1960-as évek Amerikájának hidegháborús paranoiája köszön vissza a vászonról. A konzervatív társadalom által akkor másodrendűnek és kitaszítottnak számítók, a nők, az afro-amerikaiak, és egyéb hátrányos helyzetűek vívják boldogságért való harcukat. Az empátia, a törődés, az elfogadás, a tisztelet és szeretet olyan univerzális értékek, amikért mindenképp megéri küzdeni. Mert mint azt a mellékelt ábra is mutatja, van,  amikor még egy emberszerű hallénynek is több adatik  ezekből, mint a lélektelen, folyamatos harckészültségben lévő militarizmus képviselőiben, akik Isten módjára osztanak életet és halált, szenvedést, vagy kegyelmet, a magukhoz hasonló embertársaiknak.

Del Toro írói és rendezői érdeme, hogy az elfogadás üzenetét a történet előrehaladásának természetes eredményeként képes érzékeltetni. Tökéletes arányokkal machinál. Még a gonosz, sötét oldalt is árnyalni tudja azzal, hogy a katonai bázis szadista, perverz hajlamú és látszólag legyőzhetetlen vezetőjét (Michael Shannon) egy végtelenül szomorú és önmaga előtt is szánalmas figurának mutatja be, aki kegyetlenkedéseivel próbálja kivívni feljebbvalói elismerését és szeretetét.
a-viz-erintese-jelenetfoto-03

Guillermo tökéletes színészeket választott karakterei életre hívására. Sally Hawkins szavak nélküli, csak testbeszédre, kézmozdulatokra, és szemkontaktusra épülő alakítása a színésznő talán eddig látott legnagyobb ívű játéka. Shannon pedig olyan csodálatosan hozza a negatív karaktert, hogy be is írja vele magát minden idők legjobb gonoszai közé. A The Shape of Water tökéletesen egyensúlyoz a mesebeli idealizmus és a rideg, véres valóság közötti vékony pengén, és mindezt olyan díszletek között teszi, amelyeket akkor is jó lenne nézni, ha történetesen nem ezek a fantasztikus színészek töltenék meg a tereket.

A víz érintése a szó legnemesebb értelmében egy gyönyörű alkotás. Komplex, mégis egyszerűen fogalmaz, elvarázsol, majd fájón és kegyetlenül felpofoz. Egy tanulságos mese, amelyben szinte minden gyermeki momentumot felcserélt a rendező valami sokkal komolyabb dologra a felnőttek világából. Mégis képes volt kihozni belőlem a kislányt, aki végig izgul a siket lányért, és a végén megsiratja a szerelmes narrációt.

 

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*

HTML tags are not allowed.

Copyright © 2007-2014. Minden jogot fenntartanak a szerkesztők és a szerzők.

Scroll to top