You Are Here: Home » Kritikák » Színház » Szatmári anzix – beszámoló egy szomszédos színház miniévadjáról

Szatmári anzix – beszámoló egy szomszédos színház miniévadjáról

Szatmárnémeti szinte egyenlő távolságra fekszik Nyíregyházától és Debrecentől. Mégis azt lehet mondani, hogy ebben a furcsa Bermuda-háromszögben szinte elvész a kultúra. Nekem szerencsém volt ugyan néhány hónapja egy itteni színházfesztiválról írni – a Tranzit Fesztről,a Szatmárnémeti Északi Színház magyar és román tagozatának ősszel jelentkező, közösen megszervezett fesztiváljáról, amely ily módon ritka a térségben: érdemes figyelni majd a programját. De amúgy alig jutunk el ide: ezúttal egy pár napos miniévadra sikerült eljönnöm, amit a magyar és a román tagozat a saját előadásaiból állított össze.

20171012-CZL_5465CL

A határ túloldalára került nagyváros, annak ellenére, hogy a Ceaușescu-éra vazallusai szinte mindent megtettek annak érdekében, hogy elfedjék a város régi dicsőségét, mintha lassan ébredezne amúgy Csipkerózsika-álmából. Nem véletlen ez a metafora: elvégre Szatmárnémeti – vagy ahogy az ott élő magyarok hivatkoznak rá: Szatmár – valaha szecessziós ékszeres doboznak számított. Főtere impozáns méretekkel bír, az azt bekeretező épületek pedig arról tanúskodnak, hogy itt valaha komoly kereskedelmi és kulturális élet zajlott. Ennek legépületesebb (most még leglerobbantabb) bizonyítéka a valamikori Pannónia szálló, később Dacia szálló, mely most került ismét óvó kezekbe – egy magyarországi üzleti csoport vette meg –, így bízhatunk benne, hogy a rendszerváltás ordasai már nem akarják átépíteni, lerombolni vagy egyszerűen hagyni, hogy elrohadjon. (Nem mintha a debreceni Aranybika szálló éppen másod- vagy harmadvirágzását élné mostanság.)

Mindenesetre, mintha Szatmár lassan ugyan, de új életre kelne. Hiszen a másik, kommunista főtérhez vezető újszerű sétányán kis táblácskák jelzik a város híres szülötteit, tekintet nélkül a származásra vagy akár a vallásra. Természetesen, aki a szocreál építészet felé érez nosztalgikus vágyódást, az attól még Szatmáron bőven megkaphatja annak monstrumait. Gondolok itt a város egyik jelképének is tartott toronyházra, mely a legendárium szerint román pásztorra hajaz, vagy ide sorolhatjuk az Auróra szállót is, melyben már volt szerencsém lakni, így az időutazás élményét is sikerült benne megélni. Csupán lábjegyzetszerűen említeném, hogy az 1971-es hatalmas aulát kitöltő fa berakás és a hatvanas éveket idéző városfotók még mindig úgy állnak ott, mint amikor lassan ötven éve felrakták őket. Mi több, a személyzeti pult sem változott jottányit sem, sőt, néha úgy gondolná az ember, hogy maga a személyzet sem. Az egyetlen szembeötlő különbség egy aprócska festmény a falon, mely a Ceaușescu házaspár kivégzésének pillanatát örökíti meg a bukaresti hóesésben.

Van tehát azért mit Szatmáron felújítani. Félnapos sétánk során Bessenyei Gedő István, a színház magyar tagozatának, pontos nevén Harag György Társulatának a művészeti vezetője igazi lokálpatriótára jellemző felkészültséggel vezetett körbe bennünket a különböző vallásoknak otthont adó templomokon és zsinagógán át az érsekségen keresztül egészen a híres tűzoltótoronyig. Közben elbeszélte a város történelmét: kialakulását, főbb virágzásait és pusztulásait. Beleértve azt is, mikor ugyanaznap gyújtották fel a magyarok által lakott Szatmárt a labancok, amikor a javarészt svábok által megtöltött Németivel ugyanígy bántak el a kurucok. De az igazgató megemlékezett a nagy deportálás időszakáról ugyanúgy, mint a második világháborús bombázásról is, melynek a színház épülete is áldozatául esett. Mellesleg erről emlékezett meg a tavalyra renovált színház egyik évnyitó előadása is: a szatmári születésű kortárs író, Láng Zsolt által megírt Bartók zongorája. Míg a zord szocialista időkről a szintén szatmári identitással is bíró Visky András írt darabot és rendezett belőle előadást Szatmáron, Pornó – a feleségem története címmel.

De nézzük, miket is emelhetünk ki a Szatmárnémeti Északi Színház pár napos miniévadjából! Azt már említettem, hogy ez a rendezvény nem csak a magyar, hanem a román társulat előadásait is reflektorfénybe állította. Hiszen a két társulat ugyanazon fedél alatt áldoz a mindennapokban is Thália oltárán. Azonban én mégis a magyar társulat előadásaira koncentrálnék elsősorban, hiszen a román társulat Illúziók című előadása javarészt a verbalitáson alapult, így épphogy elkerülhette a felolvasószínházi hatást, míg Az őrült és az apáca című Witkiewicz-műhöz sajnálatomra nem is volt felirat, így mint románul nem tudó néző megint csak lemaradtam az előadás egyik fontos jelentéstartományáról.

20171012-CZL_5528CL

A magyarországi nézőknek azonban érdekes lehet Federico García Lorca utolsó műve, a Bernarda Alba háza. Az előadást Sorin Militaru vitte színre a Harag György Társulat művészeivel – a román társulat esetében is láthattuk ennek a fordítottját, épp az említett Witkiewicz-mű esetében, vagyis azt, hogy magyar ajkú rendező dolgozott a román csapattal. A rendező nem erőltette rá maszkulinitásának kézjegyét erre a javarészt női környezetben játszódó történetre.
20171012-CZL_5630CL

A díszlet letisztult és egyszerű módon a gyász feketéjét viseli. A feketére festett hatalmas ebédlőasztal a hét feketére festett székkel és az elsötétített háttérrel ugyanúgy harmonizál, mint az egyszerű gyászfekete, majd később pasztellszínű jelmezekkel. Ebből a környezetből kifénylenek az ezüst gyertyatartók, melyek a szolgák állandó szidolozását igénylik. A társadalmi hierarchiában a szolgák között is megvan a rangsor, ahogy a ház urának halálával ezt a koldussal való bánásmód is jellemzi. De egy pillanatra hiányolhatjuk csak a helyzetek urát, hiszen a zsarnokság sosem maradhat irányító hatalom nélkül. Férje halála után Bernarda Alba ugyanis átveszi a diktátori szerepet, amit addig, mint a szövegkörnyezet is utal rá, csak férfi tölthetett be. A színen nem megjelenő férfi halála után ugyanis Bernarda Alba úgy dönt, hogy bezárja házának kapuit a nyilvánosság előtt és nyolcévnyi gyászra kárhoztatja eladósorban lévő öt lányát.

A lányokra nehezedő fény nélküli világ, eltérő jellemüknek megfelelően, másként hozza ki belőlük a sorssal való szembeszegülés árnyalatait. Elvégre nyolc év karantén a női mivolt kiéletlenségét vetíti a jövőbe. Az ő kihunyó fényüket szimbolizálja a zsinórpadlásról hosszan leengedett öt világítótest. Mi több, ennek az elzártságnak dolgozik alá a misztikumot is magában hordozó, olykor baljóslatú zene. A későbbiekben a fehér kád bekerülése a térbe támogatja meg a bűnös gondolatok és cselekedetek utáni mosakodás képeit, és egyben a hőhullámok enyhítésére is szolgál a füllesztő környezetben.

20170203-DSC_6142CL

A modernségnek enged teret az öt férfi megjelenése az előadásban. A nemek közti határt egy-egy plexifal jelzi, amik alatti kis résen a hanyagul dohányzó férfiak elhajított cigarettáját kotorják magukhoz a lányok, hogy továbbszívva azt, egy pár slukk erejéig belekortyolhassanak a férfival való összetartozás menekítő levegőjébe. Ugyancsak a modernség jegyében teszi izgalmasabbá a játékot a lányok mozgásszínházi jelenete, illetve a bűnös asszony brutális megbüntetésének stilizált ábrázolásmódja.

Pepe el Romano figurája, akárcsak a darabban, itt is sokáig késleltetett, és meglepő hirtelenséggel tűnik is el. A végkifejletben Adela halála ugyanolyan hazug módon borul fátyolba, mint annak idején a férj halála. A két haláleset harangkondulással keretezi az állandósult gyász történetét. A Bernardát alakító Tóth Tünde Nagyváradról meghívott vendégművész, akit a kora nem erre a szerepre tenne alkalmasnak: talán ennek kompenzálására megpróbál sok dölyföt belevinni a játékba. Ez persze nem biztos, hogy helyettesíteni tudja a megélt keserűséget: szerepe szerint abból származik a diktátorsága. Kovács Nikolett púpos Martiriója talán a leghálásabb szerep, így ő már puszta jelenlétével is kitűnik a többiek közül. Méhes Kati szolgálója pedig a legőszintébb szerepmegfogalmazás az egész előadás folyamatában.

A szatmáriak másik repertoáron tartott előadása Bocsárdi László rendezése. Az egyedi formanyelvéről elhíresült vendégrendező most nem az évek óta összeszokott csapatát, a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház színészeit, hanem a helyieket instruálta egy színrevitel erejéig. Bár az előadáson látszik, hogy egyszeri eseményről van szó – melynek talán még lesz folytatása –, a Tévedések vígjátékán mégis erősen érezhető a rendező kézjegye. Érdekes megoldás többek között, hogy Epheszosz uralkodóját itt egy nő, Kovács Nikolett alakítja, illetve az ütések, leginkább a szolgák fegyelmezésekor, rajzfilmes hang-effektekkel vannak tréfásan hangsúlyozva.
20170202-DSC_5675CL

Az ikreket felvonultató történetben persze leginkább a hasonló jelmez és a szövegkörnyezet teszi egyértelművé a szereplők (színészek) közti hasonlóságot. A két szolga egypetéjűségét a megtévesztő módon aranyszínűre festett sörények jelzik. Bocsárdira és állandó díszlettervezőjére, Bartha Józsefre jellemző a letisztult és egyszerű díszletvilág: ezúttal mintha egy fehér dobozban lennénk, melyet a reflektorok színes fóliája tud olykor kékre festeni. A minimalizmusra törekvő egyszínű környezetben így külön hangsúllyal bír a színészek játéka. Moldován Blanka és Budizsa Evelin kettőse ugyancsak egyedien működik, ahogy Orbán Zsolt és Bodea Tibor, vagy Diószegi Attila és Nagy Csongor Zsolt párba állítása is. Az, hogy csak két szereplő van a színen, nem ritka az előadás során. A tér megosztottságával való játékot nagyban elősegíti a háttér függőleges bevonalazása is.

A Tévedések vígjátéka nem a legmélyebb üzenetű Shakespeare-darab, mégis, az individualitás megkérdőjeleződése olykor pont a tragédia irányába tolja az előadás néhány jelenetének súlypontját. Erre mellesleg a háttérfalon megsokszorozódó szereplők árnyékai is ráerősítenek. Persze érheti vád a fordítást, hogy a mai igényeknek nem megfelelően tartja be a polkorrektség szabályait – de magam úgy vélem, hogy ha már Shakespeaere-t kezdjük el cenzúrázni, akkor komoly gondok vannak a közízlést illetően. A szereplők közönség felé való kibeszélése pedig határozottan behúzza és bent tartja az előadás terében a nézőt. Külön kiemelném, bár már tettem rá utalást, hogy nagyon eredeti, ahogy az előadás szinte minden pillanatában megpróbál a szimmetriára törekedni, míg a végén, mint látható, összeér majd, ami összetartozik. Mondhatnánk azt is, hogy sok hűhó semmiért, de az már egy másik Shakespeare-történet lenne.

20171212-CZL_0268CL

Nem hagyhatja ki Shakespeare-t a fiatal amerikai rendező, Tom Dugdale előadása sem. A Tizenöt próbálkozás a színészetre akár a 15 percre leszűkített hírnév sikerreceptje is lehetne, de nem az. Inkább a színészet csimborasszójába igyekszik bevezetni a nézőt a vendégművész, Hatházi András. A szabadúszó színész, egyetemi oktató és a kísérletező műfajok szerelmese most is valami hasonlót követ el, mint amit a kolozsvári Váróterem Projekttel közös produkcióiban látunk, de mégis valamiképpen máshogy. Karakterének mackós bumfordisága közel hozza a lemeztelenített színészetet, és őt magát, amint leleplezi a kulisszák mögötti valóját. Kitárulkozik, filozofál, gondolkodik és vekeng a színészlét mibenvalóságáról. Teszi ezt akár egy szál gatyában, vagy hippinek öltözve és meditálva, vagy akár csokornyakkendős szmoking felsőben, esetleg pizsamában. Néha háttérvetítés támogatja meg monologizáló karakterét, mely olykor csendesen dörmög maga elé, olykor pedig hangosan üvöltözik, és szélesen gesztikulál. Díszlete az üres színpad, illetve egy állómikrofon. Az előadásnak van egy olyan blokkja is, amiben a színész egyáltalán nem szólal meg, nem ad ki hangot, csak a testével játszik. A színészi identitás kérdését Hatházi persze nem válaszolja meg. Nyitva hagyja a zárójelet. Illetve meghagyja közönségének, hogy gondolataiban színészt játsszon, azaz ők, a darab nézői bújjanak az ő bőrébe.

Ezeket emeltem hát ki. Bízván abban, hogy célba ér az üzenet – hogy kulturálisan összeér, ami összetartozik. Bízván abban, hogy akár a három város által bezárt háromszög nem elnyeli, hanem megtölti közegét kultúrával. De bővíthetjük a szöget négyre, ötre, sokra.   

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*

HTML tags are not allowed.

Copyright © 2007-2014. Minden jogot fenntartanak a szerkesztők és a szerzők.

Scroll to top