You Are Here: Home » Kritikák » Film » Borítékolva? – az Oscar-díj esélyes Testről és lélekről című filmről

Borítékolva? – az Oscar-díj esélyes Testről és lélekről című filmről

Az ember szíve hazahúz. A szív pedig, mint mondják, a test biológiai középpontja és a lélek lakhelye is egyben. Így szinte egyértelmű, hogy szívvel-lélekkel Enyedi Ildikó filmjének szurkol az ember, miatta izgul a magyar. Némi féltés is van abban, ahogy a rendezőnőre gondolok, hiszen Enyedi Ildikó törékenysége nem csak hangjában és küllemében van jelen, hanem a közönséggel megosztott legbelsőbb bensőben is megfogható, és épp ez a törékenység tartja össze filmjeit. Mondhatjuk, ez szerzői kézjegye. A lágy szövésű történetek szereplőit felruházza a transzcendentális erő. A védtelenség és gyámoltalanság titkos állapota az, amit Enyedi enged meglesni.
enyedi

Ez a kulcslyuk egy másik világhoz vezető ajtón, mely mögött magunkat pillantjuk meg. Ezért is erősek a rendezőnő nevéhez fűződő alkotások, mert az önreflexió szikrái csapnak át a befogadókon. Ilyen volt már a kezdet kezdetén a Cannes-ban Arany Kamerát nyert alkotás, Az én XX. századom iker-története is. (Megjegyzem, a franciák által ’89-ben a legjobb elsőfilmesnek tekintett rendezőnő a film bemutatásakor sem, és még évekig nem rendelkezett diplomával. Osztályfőnökével, Fábri Zoltánnal való összekülönbözése miatt ugyanis nem fejezhette be akkor a főiskolát.) A sokáig diploma nélkül dolgozó Enyedi azonban egy egyedi önkifejezési stílus hirdetője. A Bűvös vadász, a Simon mágus, de még a Tamás és Juli is nagyon erősen rokonítható a tavaly bemutatott és a Berlinale Arany Medve-díját is elhozó Testről és lélekről című alkotással. Látszik rajtuk, hogy egyazon méhben fogantak és fejlődtek.

Egy pohár víz szubsztanciája

„A Testről és lélekről olyan egyszerű, mint egy pohár víz” – próbálta megfogalmazni saját filmjének nyugodtságát és letisztult formáját a rendezőnő. A kérdés persze ilyenkor önmagától kibuggyan. Félig telve vagy félig üresen áll az a pohár? Hiszen egy pohár vízben is könnyen keletkezhet vihar. Azaz, bár fizikai valónk, azaz testünk nagy része vízből áll, mégis, ha hatás éri, és felforrósodik, légneművé, lélekszerűvé válhat. Más szavakkal, nem is biztos az, hogy olyan egyszerű ez a pohár víz, melyen keresztülnézve kissé elmosódottan, lebegősen és nem realisztikusan érzékelni a világot. De részint ez Enyedi művészetének lényege is. Habitustól függetlenül egy meditatív befogadói létállapotba vonz, majd filozofikus önreflexióra késztet.

A szarvassá válás története

A szarvas totemállat. Már az altamirai idők művészének is érdeklődési körébe tartozott. Nem beszélvén arról, hogy a magyar folklórban is igen népszerű, gondoljunk csak a csodaszarvasra, Magorral és Hunorral a nyomában. De példának okáért ott van a román népballada, a szarvassá változott fiúk története, melyet Bartók dallamai tettek igazán ismertté és a miénkké, hogy Juhász Ferenc versét ne is említsem, példának okáért Latinovits Zoltán előadásában. A szarvas misztériuma tehát erősen köthető az emberiség szellemi és lelki fejlődéséhez.

Érzékek iskolája

Nem csoda tehát, hogy Enyedi Ildikó filmjében az álmok egy ilyesfajta, pszichológiai értelemben vett inkarnációhoz vezetnek. A történet maga ugyanis valóban egyszerű. A fél kezére béna vállalati vezetőt meglepi, hogy hatással van rá a félszegen visszahúzódó, autisztikus viselkedésmintákat mutató új minőségellenőr nő. Egy véletlen folytán aztán kiderül, hogy a két magányos ember minden este az álmok erdejében találkozik szarvasok képében. A megnyugvás, a harmónia tehát az alvás periódusában, mondhatni a tudatalatti életszakaszban találja meg a főszereplőket. Ott egy párt alkotnak. Céljuk eztán nem is nagyon lehet más, mint hogy az együtt töltött boldog órákat meghosszabbítsák, akár kinyújtsák a transzcendencián innen eső világba. A valóságba áthúzni az álmot mondhatni túlmutat már minden állatin és emberin is. Ők mégis próbálkoznak. Hogy milyen sikerrel? Az egy jó kérdés.

Archaikus torzók

A film letisztult és szimmetriára törekvő környezetet mutat. A vágóhíd is inkább egy patyolattiszta műtő képét idézi, mintsem egy vértől tocsogó mészárszékét. Az állatok lelkével ezekben a részekben nem igazán törődik senki. A félelem képei természetesen felvillannak, mint ahogy a vesztüket érző, nyugtalan szarvasmarhák lehelete is meglátszik a hűtőházi fagyos miliőben. De itt igazából a test szimmetriája jut fő szerephez. Egy állat kettévágása és szerveinek precíz leválasztása a lényeg. Ez az ellenpont, amely még nemesebbé teszi az álomvilág szarvasait. A szarvasok emberrel való azonosulása, az álomjelenetek ’lélekvándorlása’ mondhatni így válik sokkal hatásosabbá, hihetővé. Enyedi valami ősit próbál megragadni, és a modern kori embert így igyekszik kvázi sérülésein keresztül egyesíteni azzal. Különben, mint látható, a vágóhíd többi dolgozója a világi dolgok felé orientálódik inkább, mondhatni némi szenvtelen robotizmussal eltartván környezetük rémképeit. Ne feledjük, a megnyúzott állat képe már nem sokban különbözik attól, hogy az ember magára ismerjen benne. (Erre játszik rá többek között a nagy port felkavart Bodies című kiállítás is.)

A szereplőkről

Van valami szarvasszerű mindkét színészben. Főleg a lélek tükre kelti ezt az érzést. Egy nézés, egy pillantás, és megvan a szarvas-jelenlét. A kissé kacska csüddel és csánkkal bíró irodista vállalatvezetőt Enyedi érdekes módon egy civilben találta meg. Morcsányi Géza dramaturg, műfordító, egyetemi oktató és valamikor a Magvető könyvkiadó igazgatója – napjainkban a Líra Kiadói Csoport első embere. Visszafogottsága, háttérben megbúvó, filmes jelenléte határozottan jól klappol a profi felvidéki színésznő, Borbély Alexandra elképesztő játékával. (A ’86-ban született színésznő 2017-ben elnyerte Berlinben az Európai Filmakadémia A legjobb európai színésznőnek járó díját.) A kettejük közt vibráló vonzás és taszítás mágneses tere teszi egyedivé filmes kapcsolatukat. Meddig maradnak meg emberként idegeneknek? El tudják-e érni transzcendens állat-állapotuk érzelmi nirvánáját? Ezek azok a kérdések, melyek miatt a néző szurkol ennek a furcsa, elemelkedett módon értelmezett szerelmespárnak. Szurkol. Mert nem azonosul a szarvasi léttel, sem nem bújik speciális emberi nyomorúságuk bőrébe. A néző a szerelemnek szurkol. Az érzésnek szurkol. Annak, amit elfelejtett, de Enyedi a filmjével eszébe juttatta.  

A közeg hangulatát alátámasztandó vannak jelen a többiek. Schneider Zoltán mint esendő barát, Nagy Ervin mint álcázott személyiség vagy akár a 90 éves Békés Itala mind aláfestő szerepek, amit mellékesen profi módon oldanak meg a színészek. Az ingyenélő rendőrnyomozó szerepében feltűnő Mácsai Pál, a gyerekpszichológust játszó Jordán Tamás vagy a kulcsfigurának számító, itt a szülés közeli anyaság jeleit mutató Tenki Réka is brillírozik a rendezőnő csapatösszetartó erőterének mezőjében.

Míg Enyedi tökéletes gyermekiséggel játszik, ugyanakkor precíz mérnökiséggel adagol a szimbólumok rendezgetése közben. A film végére két hasonló sérülésekkel bíró ember közösen fel tudja-e oldani a magány érzetvilágát? Kettejük közös egysége egybeolvasztja-e a születéstől meglévő autisztikus elzártságot és az élet terheltsége közben kialakult mizantrópiát? Mi is a szerelem – próbálja megragadni a rendezőnő úgy, hogy kikerüli a sablon és a giccs akadálypályáját. Egy más mezőre, más horizontra téve át az értelmezés síkját.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*

HTML tags are not allowed.

Copyright © 2007-2014. Minden jogot fenntartanak a szerkesztők és a szerzők.

Scroll to top