You Are Here: Home » Kritikák » Film » Rimbaud és Verlaine nyomában – a Szólíts a neveden című filmről

Rimbaud és Verlaine nyomában – a Szólíts a neveden című filmről

Észak-Olaszország. Művelt értelmiségi család. Jó ételek, kellemes italok. Több nyelven folyó csevegés. Ódon épületek és festői természet. Ezek szolgáltatják a háttért Luca Guadagnino legújabb, 2018-as alkotásához. Ez, ugye, már önmagában is megállná a helyét, hiszen a történelemben élni a mát nem adatik meg minden panellakónak Közép-Kelet Európában.
szolits_a_neveden_screenshot_20180204220416_2_original_1150x645_cover

A család persze itt is amerikai. Azaz olasz, francia és zsidó gyökerekkel és identitással bíró értelmiségiek. Az olaszos apából (Michael Stuhlbarg) süt a nyíltság, a közvetlenség és a gyámolítás. Egyetemi professzor, akinek a kutatási területe: az antik görögség képzőművészeti hagyományai. A franciásan dohányzó anya méltó szellemi társa, hiszen elképesztő lezserséggel kezeli az életet, és az sem okoz gondot neki, ha éppen németről kell tükörfordítania a Heptameron pajkos és pikáns részleteit. Fiuk, Elio (Timothée Chalamet), a neveltetésnek hála és mert a sors is úgy hozta, rendkívüli személyiség, akinek érzékenysége, ugyanakkor gyakorlatias gondolkodása nem csak zenei tudásában nyilvánul meg. Bár észrevehető, hogy mikor a szülők tehetsége kihangsúlyozására buzdítják, mindig odaültetik a zongorához. Ne feledjük, egy ilyen kvalitásokkal bíró értelmiségi tudjon játszani valamilyen hangszeren. A család persze nem itt él, csupán a nyarakra és egyéb ünnepekre vonul vissza az európai őshazába pár hétre.

Az évente megismétlődő nyári idillt azonban most egy rendkívüli látogató, Oliver (Armie Hammer) érkezése szakítja meg. A „betolakodó” New England-i zsidó, aki ennek kihangsúlyozása végett egy Dávid-csillagot is visel a nyakában. ( Kinézetre inkább egy svéd tollaslabdajátékosra hajaz.) Az apa tanítványa. Egy azok közül, akik nyaranta váltják egymást, és a professzor vendégszeretetét élvezik. A feltűnően magas és magabiztos férfi mint jelenség azonban meglehetősen öntörvényű. Némileg ez kelti fel a szintén egyedi gondolkodású Elio érdeklődését is.

No meg persze a térbeli közösség. A körülbelül tíz évvel idősebb, harmincas éveiben lévő férfi ugyanis az Elioéval összenyitható szobát kap a családtól. Ez is hozzájárul ahhoz, hogy a két férfi közt egyre szorosabb barátság alakuljon ki. Hadd tegyem hozzá azonnal, hogy ebben az esetben nem a testi párbeszéd, a szexualitás a legfőbb vonzerő, hanem sokkal inkább a két férfi intellektuális összekapcsolódása a lényeg. Persze a testnek is meg kell adni majd, ami a testé. De leginkább egy olyan udvarlási metódust követhet végig a néző, amit, való igaz, leginkább a Szókratész munkásságát taglaló Platón-dialógusokban találhatunk.

Nem lehet véletlen, hogy a nyolcvanas években a Harvardon is oktató, Egyiptomban született, törökországi zsidó és olasz gyökerekkel bíró André Aciman ebbe a komoly régészeti múlttal bíró környezetbe helyezte el regényének történetét. Persze ha betekint az ember az író és irodalomkritikus életrajzába, feltűnik benne az Olaszországban eltöltött pár év és az amerikaivá válás története is. No meg persze az is, hogy egy kisebb szerepet ebben a filmben neki szántak, ő a meghívott idősebb meleg duó (gúnynéven Sony and Cher) egyik tagja. Ha kitekintünk a forgatókönyv írójára, akkor azt láthatjuk, hogy a majd 90 éves James Ivory nem csupán forgatókönyvíró, hanem olyan filmeket rendezett eddig, mint a Szoba kilátással, Napok romjai vagy a Howards End. Azaz nem eshetett nehezére részleteiben árnyalni ezt az érzéki-érzelmi és titkok szőtte világot.

Az érzékenység ebben a műben úgy van megrajzolva, hogy a tapasztaltabb férfi távolságtartásának legyőzése lesz a fiatal számára a kihívás. Minden kettejük játszmája alá van rendelve, illetve az önmagukkal való viaskodás számlájára írható. Ennek persze elsősorban a nők esnek áldozatául. Ez nem is egy profán módon vett meleg szerelem története, hanem inkább biszexuális kalandozás, önismereti leásás. A régészeti feltárások a mélyből szépen harmonizálnak az elfedett vágyak felszínre hozásával. Mindkét férfi hiába is hódít meg nőket, hiába is veszti el ifjonti szüzességét Elio, igazság szerint a nőkkel való kacérkodások és légyottok a másik férfi féltékenységét szeretnék kiváltani. A verbális elutasításokkal operáló Oliver (sokat hangoztatott lerázó közhelye: Majd később! – Later!) maga is egyre kíváncsibb és megengedőbb lesz. Így lassan eljutunk a szavak ízének kóstolgatása után a testi érintések finom érzékletességhez is. Véletlenszerű és félreérthető mozdulatok, majd cirógatások és finom érintések, simogatások nyugodt idejű adagolása után jutnak el a szereplők a csókig és a nemi aktusokig. Ha ezt ilyen arányérzékkel tudta volna hozni egy férfi-nő kapcsolatot bemutató film, akkor szinte biztosra veszem, hogy az nem maradt volna le utolsó körben a legjobbnak járó díjakról. Mert itt ez történt. Sem a Golden Globe, sem pedig az Oscar nem bánt kegyesen ezzel az alkotással, bár igaz, hogy a döntnökök a díjak előszobájába mindig beengedték ezt a mozit is.

Rétegsztori, kétség sem fér hozzá. Nem is a szexuális másság bemutatása miatt, hanem már azért is, mert egy olyan értelmiségi körben játszódik, amelynek példaértékű hozzáállása a dolgokhoz nem biztos, hogy találkozik a közízléssel. Az elfogadás ebben a környezetben még a házvezetőnőre is jellemző, de ő már nyilván átvette kenyéradóinak élethez való hozzáállását. Bár igaz, hogy ő nem igyekszik az ifjú pár összeboronálásán, de nem is igen botránkozik meg ezen, mondhatni inkább figyelmen kívül hagyja. Persze nincs is különösebben rákényszerülve az ítéletalkotásra, hiszen itt a magánügy szentségét senki nem firtatja.

Igazából az apa érezteti azt, hogy a család, és főleg ő, mindig ott áll a fiú döntése mögött, forduljon az bármely irányba. Mi több, saját titkon őrzött történetét is elmeséli, hogy megnyugtassa a szerelme távollététől szenvedő Eliót. Mint ahogy az anya is kifejezi együttérzését, mikor a fiú boldogsága válságba kerül. Némileg sejtetve van, így nem kizárt, hogy mindketten előre tudták az események forgatókönyvét. Mint ahogy azt is, hogy fiuknak segítenek, ha hagyják, hogy az óvó környezetben, családi támaszok között megtapasztalhassa igazi vágyait. Engedélyezik, sőt támogatják a két fiatalnak a romantikus utolsó napok és a búcsúzáskori privát szféra iránti igényét. Majd a film alkotói egy fájdalmas valóságot sugárzó, azaz nem mesterkélt telefonbeszélgetéssel zárják le a történetet, és egyben Elio ezen érzelmi szakaszát is. Megkapó film. Kulcslyuk egy mindennapi, ám a többség elől mégis elfedett világra.

 

 

 

 

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*

HTML tags are not allowed.

Copyright © 2007-2014. Minden jogot fenntartanak a szerkesztők és a szerzők.

Scroll to top