You Are Here: Home » Kritikák » Film » A súlytalanság komédiája – kritika a Lajkó, cigány az űrben című filmről

A súlytalanság komédiája – kritika a Lajkó, cigány az űrben című filmről

A téma aktualitását jelzi: hetek óta arról szólnak a hírek, hogy a Tiangong-1 kínai űrállomás várható becsapódása vajon melyik földrész lakosságát veszélyezteti leginkább. A majd 10 tonnás objektummal 2016 óta nem sikerült ugyanis kapcsolatot létesíteni. Végül a műholdat elnyelte egy időre a Csendes-óceán hullámsírja. A kínaiak ebben az ügyben is módfelett titkolóznak. Akárcsak az oroszok szinte pont ötven éve, mikor is életét vesztette Jurij Gagarin, a világ első űrpilótája egy szintén szokatlan baleset következtében. 

lajko

Kissé olyan, mintha még mindig a titkolózós hatalmi konfliktusok világát élnénk. Ezért is lehet az, hogy napjainkban egyre inkább szokás valahogy kapcsolódni a háborús múlthoz, és dicsőíteni azt – így azt a múltat is, melyben a nukleáris indítógombok be voltak fagyasztva éppen. Azaz az űrprogramok, az űrfegyverkezési verseny időszakát. Az amerikaiak például agyon is díjazták Oscarral az Alfonso Curacon által 2014-ben meglebegtetett Gravitációt, hogy így némi előnyre tegyenek szert a versengésben a szovjet időket restauráló 2013-as, Pavel Parkhomenko által rendezett Gagarinnal szemben. Persze, akárcsak az űrprogramok versenyének korában, az oroszok válaszul 2017-ben fellőtték a világ filmvásznaira a Klim Shipenko direktori kézjegyét viselő Salyut-7-et. Hogy az űrfilmek előzménytörténeteibe ne menjek nagyon bele…

Természetesen kis hazánk sem rest a múlt dicsőségeinek emlékműveket állítani, így az első és egyben eddig utolsó magyar űrkövetünk szülőfalujában, Gyulaházán már épül is a milliárdos költségvetésű űrközpont – mely még életében Farkas Bertalannak, a szép magyar bajszáról is ismert pilóta emlékének és űrkalandjának állít majd mauzóleumot egyben. Megjegyzem, nem tudom, hogy fog kinézni a milliárdos beruházással épülő űrközpont, de meglehet, költséghatékony lett volna, ha a filmesek kivárják annak átadását.

Nem mintha az első nagyjátékfilmjét készítő Lengyel Balázsékra nem hullott volna az égből is a pénzeső. (A Filmalap 313,96 millió forintot fordított erre a filmre.) Így nem lehet őket a lowbudget-filmezés nehézségei miatt felmenteni. Az egyébiránt Lovas Balázzsal forgatókönyveket író elsőfilmes rendező általában serény bérmunkásként olyan sztorikat is jegyez, mint az igazán jól sikerült Kojot, vagy az HBO nagyívű magyar sorozatának, az Aranyéletnek a második évada. Az, hogy a szatíra vagy egyéb vígjátéki formák előkészítésére alkalmas-e a páros, az már kérdéses. Kézjegyük nyomán legalábbis nem maradt bizonyítéka ennek. (A 2014-ben készült Dumapárbaj kulisszái mögé most nem néznék be szívesen.)

Lengyel első kisjátékfilmje, A répa ha másra nem is volt jó, arra igen, hogy láttassa, rendezője Kelet felé fordította érdeklődésének iránytűjét. A 2016-os kisfilm ugyanis láthatóan egy gyerekkorból még ismerős orosz népmese sajátos adaptációja, némi reaktorelmélettel megtámogatva. A Csehov által találóan megjelenített orosz kisember életére itt is a rajta kívül eső erők hatnak. Azaz a muzsik világát érintőlegesen súroló modernizáció a humor forrása. Ez a film akár előtanulmányként is felfogható a Lajkó elkészítéséhez.

Maga az irány nem is lenne rossz, mint ahogy a film hiánypótló jellege sem – ugyanis a magyar filmművészetben oly kiemelkedő helyet elfoglaló szatirikus ábrázolások száma az utóbbi időben mintha megcsappant volna. Holott ennek a hagyománynak az ápolása és továbbvitele valóban akár nemzeti érdek is lehetne. Hiszen ha nem tudunk magunkon röhögni, akkor a dolgok egyre rosszabb irányba fordulhatnak.

Tehát ha Lengyelnek ez volt a célja a Lajkóval, akkor sajnálom, hogy nem sikerült neki elsőre. De azért nem vonnám meg tőle teljesen a bizalmat. Hátha tanul majd eddigi hibáiból. Hiszen a filmmel az a baj, hogy a története nem működik. Színészei a legrangosabb magyar és ukrán színészek. A vizuális kivitelezést sem érheti különösebb kritika. A történet humorának impotenciája sokkal inkább a rendezőnek és forgatókönyvíró társának a hibája. Persze ezzel nem azt akarom mondani, hogy az alkotás nem vonzhatja a nézőket be a moziba egy közepes hahotára. Hiszen ennek ékes példája akár a Valami Amerika 3, akár a Brazilok sikeresnek mondható forgalmazása. De reménykedem abban, hogy Lengyelék nem ezekre a babérokra törnek igazán. Bár sok minden nem indokolja, mégis számítok tőlük egy átgondoltabb második nekifutásra.

Keresztes Tamás, a film főszereplője nyugodtan játszhatna űrsisakjának lecsapott rostélya mögött is, hiszen szerepének nincsenek komolyabb mélységei, amiket el kéne játszania. Egy-két fintor pedig nem gyújtotta be a közönség jókedvét, még akkor sem, amikor az a megfelelő narratív ponton lett volna a gunyor forrása. A Lajkó apját alakító erdélyi színész, Pálffy Tibor beszédes karakterének pedig meg is lehetne a maga komédiája, de sajnálatos módon ennek Lengyelék megint csak mellényúltak. A Pálffy játszotta karakter ugyanis többre is érdemes lehetett volna, mint a figura ad hoc módon történő felbukkanása és cifra káromkodása.

Akárcsak a Brezsnyevet karikírozó Beniuk Bohdan is nehéz helyzetbe lett hozva ezzel a szereposztással. Ugyanis nem ártott volna egy komolyabb sztorit rittyenteni ennek az ikonikus szerepet megformáló színésznek, aki mellékesen maga is politikai pályára állt Ukrajnában. Hiszen az eleve könnyen karikírozható külsővel és szokásokkal megáldott egykori szovjet vezetőben sokkal több lehetőség lehetett volna annál, hogy a színészre ragasztott terebélyes szemöldökön mosolygunk még egyet, és elhíresült szájcsókjaira rákenjük a meleg férfiak vádjának rúzsát. Brezsnyev is megért volna egy történetet.

Habár tény, hogy a Gyabronka Józsefre írt Karmazsin elvtárs szerepét Brezsnyev némileg erősítette. Bár ezt pont felesleges volt. Hiszen a Gyabronka által megszemélyesített Karmazsin – vigyázzunk, áthallásos név, így a humor forrása (és ebből van még egy csomó a filmben) – az egyedüli, mely nem szenvedett csorbát a kidolgozás során. Ő mutat egyedül kész emberi vonásokat. A többiek javarészt csak lebegnek ebben a súlytalan vígjátékban. Így járt például a fajnémet Helga Mengelét megtestesítő Anna Böger is.

Apropó: a film valójában egy kísérletező kedvű cigányfiúról szól, aki Mézga Aladárhoz hasonlóan hisz az űrhajózásban. Lajkó arra trenírozza magát, hogy ő is egy legyen azok közül, akik majd felrepülnek az űrbe. (Ez mellesleg a Good bye, Lenin hősének is a mániája. Sőt! Sokaknak, akik nem érzik otthonosan magukat a földi diktatúrák körülményei közt.) Ebben segítségére van a helyi pártember, aki, mint jó káder, az idő múlásával és a történet szövésével egyenes arányban növeli hatalmát a párt ranglétráján. Ne feledjük: „Határ a csillagos ég!” A modern kori mese szerint tehát az űrvilágra oly jellemző félreértés történt. Nem egy Lajka nevű kutya, hanem egy Lajkó nevű magyar cigány valósította meg először az űrutazást. Hát ez így, lássuk be, elég profán.

Persze a rendező azon nyilatkozata sem nyugtatott meg, miszerint „Azt próbáljuk kifigurázni, hogy ha egy cigány felmegy az űrbe, akkor is csak egy cigány marad. Ha valaki rásütötte a másikra a bélyeget, akkor az abból nem törhet ki.” Na, inkább ez a kijelentés nevetséges, mint maga a film, és csupán abban reménykedem, hogy közben Lengyel nem keverte össze Farkas Bertalannal Farkas Flóriánt.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*

HTML tags are not allowed.

Copyright © 2007-2014. Minden jogot fenntartanak a szerkesztők és a szerzők.

Scroll to top