You Are Here: Home » Esszék » Az írás és az álom terében – Az igazság alakzatai Arany János A nagyidai cigányok című művében

Az írás és az álom terében – Az igazság alakzatai Arany János A nagyidai cigányok című művében

A tanulmány  Tánczos Péter 2017 őszén a debreceni Árkádia-konferencián elhangzott előadásának szerkesztett változata.

I. A műfaji besorolás episztemikus jelentősége

 A komikum tágan értett jelensége kitüntetett, ám igen ellentmondásos viszonyban áll az igazság kérdésével, hiszen a humorosnak szánt kijelentés, megnyilvánulás vagy alkotás mindig úgy állít valami érvényes tartalmat, hogy közben meg is kérdőjelezi önnön validitását. Nem éppen a legszokványosabb eljárás az igazságot a derűs alakzatok kontextusában értelmezni, azonban ez a filozófiatörténetben egyáltalán nem példa nélküli. Sőt az igazság próbaköveként felfogott szellemességtől[1] kezdve az affirmatív aktivitásként értelmezett nevetésen[2] át a viccben lelepleződő tudattalan tartalmakig[3] számos variánsa ismert az igazság és a komikum társításának. A két fogalom viszonyát alapvetően meghatározza az, hogy az azokat párhuzamba állító koncepciók a humoros jelenségek mely típusát emelik ki, vagy hogy az adott elmélet melyik komikus műfajt veszi alapul. A komikus-humoros minőségek annyira szerteágazók, annyira lazán érintkeznek, hogy aligha lehet közöttük generatív kapcsolatot találni.[4] Nem csoda, hogy esetleges igazsághoz fűződő viszonyuk is igen eltérő lesz: például csak leleplezik a tévedést a nevetségesség révén, önkéntelenül feltárnak valamilyen titkolt igazságot, vagy éppen konstitutíve járulnak hozzá valamilyen igazság megszületéséhez.[5] A továbbiakban Arany János A nagyidai cigányok című művében szeretném bemutatni komikum és igazság egy lehetséges együttállását, ehhez azonban először – a fenti okok miatt – tisztázni kell, hogy milyen jellegű komikumról beszélhetünk a szóban forgó műben.

            Feltehetően kevés olyan hányattatott utóéletű műve van Arany Jánosnak, mint amilyen A nagyidai cigányok című komikus eposza, ezért némiképp szokatlan módon szinte minden róla szóló elemző munka a mű utóéletének boncolgatásával kezdi a szöveg elemzését. Bár én itt a komikus írás filozófiai aspektusaival, ismeretelméleti terhelhetőségével kívánok foglalkozni, mégis kénytelen vagyok magam is utalni A nagyidai cigányok korabeli recepciójára, mivel ez a kérdés alapvetően meghatározza a mű értelmezésének irányát. A mai napig széles körben tartja magát az elképzelés, hogy a szöveg a vesztes szabadságharc allegóriája, és a pórul járó, várvédő cigányságban a magyarságra, míg az ostromló Puk Mihály seregében a Habsburg-hadakra kell ismerni; ugyanakkor irodalomtörténeti tanulmányok egész sora teszi ezt a megfeleltetési kísérletet felettébb problémássá.[6]

            A nagyidai cigányok megjelenése után a kritikák semmit sem tudtak a mű esetleges allegorikus jellegéről, pedig 1851-ben a szabadságharc emléke nyilván igen eleven volt még. A legelső értékelések egyértelműen a szöveg pórias, földhözragadt, helyenként trágár jellegére koncentráltak: vagy mentegették Aranyt a népies stílus jegyében, vagy éppenséggel megrótták a korban nem szalonképes kifejezések használatáért.[7] A kritika általában inkább elmarasztaló volt, és még a jóindulatú megközelítések is egy kevésbé sikerült alkotást láttak a műben. Kezdetben Arany sem utal a lehetséges allegorikus megfejtésre, hanem abban bízik, hogy népies vígeposza fogadtatása idővel egyenesbe jön. 1852-ben megjelenteti a Vágtat a ló című versét Emlékezés a „Nagyidai cigányokra” alcímmel, amelyben a népies irodalom és a költői szuverenitás nevében kéri ki magának az elítélő nyilatkozatokat.[8] Szó sem esik bármiféle allegorikus vonatkozásról, ám 1867-ben a szöveg újbóli megjelenésekor a Bolond Istók egy részletét illesztette be a mű elejére Emlékhangok A nagyidai cigányokra címmel.[9] Ebben Arany viszont már egyértelműen a szabadságharc bukására adott reakcióként értelmezi tizenhat évvel korábban született művét: egy olyan, kétes értékű munkaként, amelyben elfojtott dühét adta ki. Ahhoz a szőlősgazdához hasonlítja magát, aki látva, hogy termését a jég elveri, maga is besegít az Úristennek a rombolásba: Arany tehát fájdalmában gúnyolódott a szabadságharc emlékén. Érdemes kiemelni, hogy ebben a szövegében hogyan támasztja alá A nagyidai cigányok sikerületlenségét (II. ének 10. versszak): „Rossz vagy, silány vagy; másként nem hevernél / Száz-számra most is Julius Müllemél.”[10] Ezzel szöges ellentétben áll az, hogy magában az eposzban Csóri vajda éppen abban látja a siker zálogát, hogy a róluk szóló majdani históriából csak egyetlen példány kel el:

De a többi könyvek, tetején egy padnak,
Ítélet napjáig mind épen maradnak:
Annál nagyobb lészen benne nyereségünk:
Ítéletnapig tart a mi dicsőségünk.[11] 

Az eposz szövegében éppen az adja a siker kulcsát, hogy a cigányok tetteiről szóló nagy művet senki sem olvassa: a raktárban őrzött példányokat garantáltan nem hányja el az olvasó, s minél inkább maximalizáljuk ezt a példányszámot, a hírnév túlélése annál inkább biztos. Ezzel a sajátos logikával szemben Arany a Bolond Istókban a kézzelfogható kudarc jeleként interpretálja a kiadónál maradt többszáz kötetet.[12]

            Az új értelmezési keret azonnal elterjed, és innentől kezdve a recepció már egy, az aranyi színvonalhoz fel nem érő, allegorikus paródiaként kezeli a szöveget, holott erre azelőtt semmi sem utalt. Ezzel a palinodikus gesztussal a költő lerázta magáról az öncélú vulgaritás vádját, sőt a művet állítólagos sikerületlenségében is patetikus nimbusz vette körül: spontán komikus műből egy eszmeileg elfogadható „torzszülött” lett.[13] Eleve kérdésesnek tűnik, hogy a szerzőnek egyáltalán joga van-e költeménye értelmezési keretét utólag átstrukturálni, de esetünkben sokkal fontosabb, hogy ezáltal a szöveg műfaja, pontosabban a benne rejlő komikum jellege is megváltozott. Bár az eposz így is tele van parodisztikus elemekkel, sőt a szöveg maga tulajdonképpen az eposz műfajának paródiája,[14] azonban a szabadságharcra való áthallások nélkül a komikum tiszta formája érvényesülhet a műben.[15]

            A recepció problémájától tehát nem lehet elvonatkoztatni, mivel az alapvetően megszabja, miként értjük a művet. Ha elfogadjuk az Arany-féle szerzői reinterpretációt, akkor a vígeposz onnantól fogva allegorikus paródia, ha viszont elutasítjuk, akkor megmarad népies-pórias komikus eposznak. A döntő különbség az, hogy a paródia esetében mindig tekintettel kell lennünk a valós történelmi események transzcendens referenciájára, míg az ettől eloldott értelmezés meghagyhatja a művet a maga immanens jellegében. Ha megmaradunk a mű rajzolta immanenciasíkban, akkor például Csóri vajdát a maga sajátszerűségében kell megértenünk, és nem azt kell figyelnünk, hogy vajon mennyire hasonlít a történeti Kossuth Lajosra. Jelen írásban én a parodisztikus megközelítést el fogom vetni, s helyette a műre pórias vígeposzként tekintek. Ez persze egyáltalán nem könnyíti meg az értelmezést: nem véletlen, hogy Arany 1867-es újragondolása előtt az interpretátorok nem igazán tudtak mit kezdeni a művel. Ebben az esetben ugyanis az említett pórias jelleg öncélúnak tűnik, a szöveg a tiszta, „salaktalan humor”[16] manifesztációja, s mint ilyen valamiféle magasabb legitimációra szorul. Mitől lesz akkor ez a mű több, mint a sokszor emberi voltukban is megkérdőjelezett cigányokon való gúnyolódás,[17] vagy általában az emberi butaságon való kárörvendő hahotázás.

            A megoldás kulcsa talán éppen a pórias jellegben keresendő: mivel ez az elsődleges humorforrás, ebben a legvalószínűbb ráakadni valami árulkodó mozzanatra. Gyakorlatilag minden karakter esetében megfigyelhető egy alapvető diszkrepancia: a szereplők igencsak korlátozott képességekkel rendelkeznek, mindegyikük nagyon is földhözragadt természetű, ugyanakkor a legnemesebb ideák szerint igyekeznek eljárni, pontosabban azok tükrében szeretnék magukat láttatni. Ez okozza minden karakter „vesztét”: eszményi perspektívába helyezik magukat, azonban motivációik, ha nem is feltétlenül alantasak, egyértelműen egyszerűek vagy közönségesek. Mivel kivétel nélkül minden szereplőt ez a meghasonlottság jellemez, élhetünk a gyanúval, hogy a szöveg ezzel implicite többet is feltételez, mint hogy egyes emberek öntetszelgően viselkednek: sokkal inkább arról van szó, hogy ez a diszkrepancia jóval általánosabb, mint hinnénk. Talán a várostromok általában jobban hasonlítanak a nagyidai harcokra, mint például a szövegben többször felidézett Szigeti veszedelem hősies összecsapásaira. Vagy talán a pórias motivációk és a fennkölt önértelmezés kettőssége jobban elterjedt, mint várnánk. Sőt mintha itt humoros formában lelepleződne valami rettenetes belátás, amelyet csak a komikus elem tesz elfogadhatóvá: a hősiesség talán nem tisztán, szeplőtelenül felbukkanó minőség, hanem csupán sikeres átnemesítése az erőszak és harácsolás vágyának, az írott szó tisztelete talán lényegileg nem különbözik a babonaságtól, a logikus gondolkodás mögött pedig valamiféle önigazoló retorika húzódik meg.

Friedrich Nietzsche írja a Túl jón és rosszon egy helyén, hogy elképzelhetetlennek gondoljuk, hogy valami az ellentétéből keletkezzen, hogy valami fennkölt erény ne önmagában való dolog legyen, hanem valami nagyon is alantasból eredjen.[18]

„Tán még az is lehetséges, hogy az, ami azoknak a jó és tisztelt dolgoknak az értékét adja, éppen abban áll, hogy ezekkel a bajos, látszólag  ellentétes dolgokkal veszedelmes rokoni kapcsolatban, összeköttetésben állnak, egymásba vannak horgolva, tán még egylényegűek is.”[19]

Nietzsche szerint tehát bajos feltételezni, hogy lennének örökkévaló tények, önmagában létező, esszenciális minőségnek, sokkal inkább jogosan gondolhatjuk, hogy a legnemesebb értékeink mögött is valami nagyon is emberi dolog lapul.[20] Arany János egy ilyen koncepciót a szövegében nyilván nem tesz, és nem is tehet explicitté, azonban mintha a vígeposz belső logikája ezen elképzelés felé mutatna. Ennyiben szimbolikusnak tekinthető, hogy az írás végkifejletében a rejtegetett aranykincsről kiderül, hogy az végig csak fekália volt: csillogott a sötétben, ezért tévesztette meg korábban a vajdát. Csak amikor Puk Mihálynak mutatná meg az aranyat, akkor derül ki a tévedése: 

Néz egy szögeletbe, pápaszemes orral –
S mintha aranyokat látna ottan, sorral. 

Nagy darabok voltak, mint az ember ökle,
A pince zugába szanaszét lelökve:

Fényes szép kardjával megpiszkálta… hanem
Ő se’ mondta, mi volt – én se’ hiresztelem.[21]

Arany a Vojtina ars poétikájában utal rá, hogy a költőnek, miközben felmutatja a való égi mását, az ideált, nem szabad megfeledkeznie a nagyon is életszerűről, földhözragadtról, különben az eszme üres marad.[22] Mintha A nagyidai cigányokban ebbe a feszült térbe lépnénk be, mintha ennek a kettősségnek a szétválasztását látnánk, amelyet a mű a komikum révén old fel, nemesít meg.

 

II. Történeti, mitikus és komikus tér

Ahogyan a szereplőket ez a belső meghasonlottság jellemzi, úgy a mű által feltételezett térszerkezet is erősen strukturált, ráadásul több szinten is értelmezhető. Elsődleges alapként a valóságos, 16. századi Nagyida szolgál: az események helyszínét az akkor még álló vár és környéke adja. Bár Arany ezt a történeti kontextust túlzottan nem részletezi, azért helyenként utal a környékbeli földrajzi nevekre (például Tokaj, Hernád),[23] így állandóan napirenden tartva az események mögött húzódó anekdotát.[24] A valódi, történeti Idánál sokkal fontosabb az a sajátos mitikus-eposzi térszerkezet, amelyet folyamatosan annak közönséges párjával szerepeltet. A szövegben a mitikus tér mindig felvillantja a maga vulgáris megfelelőjét is, és ez a kettő a műben végig szimultán módon létezik: a mitikus helyszínek egyben mindig vulgáris területek is. Csóri vajda alvilági útja valójában a vár pincéjébe vezet, a delphoi jósdát idéző jövendölőhely pedig igazából Rasdi néne kártyavető odúja.[25]

            A narrátor mindig felvázolja a mitikus tér kontúrjait, hogy aztán oda nem illő tartalommal töltse ki, nevetségessé tegye az azt belakni óhajtó szereplőket. Ernst Cassirer a mitikus tér esetében az irányoknak, tájaknak, helyszíneknek még geometrikus jelentőséget sem tulajdonít, itt minden csak egy adott relációban nyer értelmet:

„Üdvözülés vagy kárhozat, megközelíthetőség vagy tiltás, áldás vagy átok, otthonosság vagy idegenség, szerencsekívánat vagy fenyegető veszély – ezek azok az ismertetőjegyek, melyek szerint a mítosz a térbeli helyeket egymástól elkülöníti s melyek szerint a térbeli irányokat megkülönbözteti. Minden hely egy sajátos atmoszférában helyezkedik el és mágikus-mitikus ködfoltot képez maga körül; mert csak azáltal van, hogy meghatározott hatások tartoznak hozzá, hogy üdvözülés és kárhozat, isteni vagy démoni erők indulnak ki belőle. Ezen mágikus erővonalak mentén tagolódik és strukturálódik a mitikus tér s vele a mitikus világ egésze.”[26]

A cassiereri nyomvonalon haladva azt mondhatnánk, hogy ezekkel a mitikus tájékozódási pontokkal nem tudnak mit kezdeni a szereplők, folyamatosan eltévedve bolyonganak az eposzi díszletek között. Mindez persze attól humoros, hogy ők maguk nem ébrednek rá idegenségükre, hanem úgy viselkednek, mintha nagyon is otthon éreznék magukat a mű által rajzolt mitikus térben. Csóri vajda az utolsó pillanatig a nagy Cigányország dicső világában hiszi magát, egy nagy birodalom bukásaként éli meg azt, ami valójában egy percig sem volt létezett.

            A mitikus elem szerepe persze nemcsak a tér esetében erősen limitált, sőt ironikus, hanem ez a zárójelezett érvényesség a darab egészét jellemzi. A heroikus-eposzi vonások látszólag önkényes beemelése a szereplők tetszelgő önértelmezését leplezi le. A mitikus és vulgáris elemek narrációs alkalmazására talán a legjobb példákat a hősök nagyívű számbavétele nyújtja. Az enumerációból különösképpen kiemelkedik Toportyán nem éppen ősi genealógiája: 

Egyszersmind betámaszt félszemű Toportyán,
Ő, kit Éva szűle Hernád vize partján,

Göndörhaju Éva, – nem bizonyos, kitől:
Talán a hajdankor pogány istenitől”[27] 

Láthatjuk, hogy a megvetett helyzetű törvénytelen gyerekből abszurd módon egy potenciális félisten lesz: az ironikus mitizálás révén a fattyú az elképzelhető legnemesebb származást kapja, isteni ivadék lesz. Hasonló a helyzet a nép eredettörténete esetében is: Csóri vajda azáltal hangsúlyozza a cigányság dicső eredetét, hogy bevallja, tulajdonképpen nem tudni arról semmit, honnan is származnak. Mivel nincs, ami egyértelműen cáfolná, ezért akár egyiptomi fáraó is lehetett az első vajda.[28] A nem-tudás nyitva tartja akár ezt a valószínűtlen lehetőséget is, és a potenciális magyarázatok közül mindig a számukra legkedvezőbbet vagy leghízelgőbbet választják ki.

 

III. Racionálisnak álcázott babonaság

Általánosságban elmondható, hogy A nagyidai cigányok szereplői igen sajátosan értelmezik a racionális viselkedést: különösen az ostromlók szeretnek az észszerűségre hivatkozni, miközben éppen azzal ellentétesen cselekednek. Puk Mihály és katonáinak majdnem minden megnyilvánulása reflektálatlan, önbecsapó szofizmus: ad hoc jellegű és legtöbbször tévesnek bizonyuló döntéseiket teljesen önkényes okfejtéssel próbálják igazolni. De a védők is egészen fals logikát alkalmaznak: Csóri Cigányország tisztségeinek kiosztásakor például a tolvajt teszi meg adószedőnek, mondván értenie kell annak a pénzhez, aki ennyit lopott.[29] A két mesterség között kiemelt analógia éppen a legnyilvánvalóbb és legveszélyesebb következményt rejti el. Az ostoba tettek érvelő, racionális legitimizációja szorosan összefügg az egész művet átható íráskultusszal. Puk Mihály, az ostromló vezér ki is mondja: „Ami megvan írva, az barátim, nem csal. / Könyvben a valóság: másról nem felelek.”[30] Az írott szó kitüntettsége mindent felülír: a szereplők szabályosan fetisizálják a könyveket, betűket. Az ostromlók saját felvilágosultságukat kívánják ezzel az íráskultusszal hirdetni, holott vakhitükkel, reflektálatlan csodálatukkal éppen ennek ellenkezőjét árulják el magukról. A várvédők számára is rendkívül fontos az írott szó, hiszen saját dicsőségük túlélését is ettől remélik, ahogyan korábban már szó esett róla. A cigányok azonban nem az észre hivatkozva tartják fontosnak a könyveket, az írást, a vésést, hanem mert abban hatalmi eszközt látnak. Babonásan viselkednek, mágikus erőt tulajdonítanak a leírt szavaknak, egyértelműen valamilyen archaikus jelentésre támaszkodnak.[31] Ez viszont nem jelenti azt, hogy jobban elvétenék az írás „lényegét”, mint az ostromlók: míg a támadó sereg a „szellemi” aspektusát ismeri csak az írásnak, addig a várvédők annak csupán „társadalmi” vetületét értik.[32] Ezzel együtt egyik fél sem érti meg, alkalmazza helyesen a maga redukált felfogását: az ostromlók nem boldogulnak észszerű, míg a védők a társadalmi megközelítéssel.

            Miközben tehát az írott szó megkérdőjelezhetetlenségébe vetett hit lényegileg uralja az eposzt, a karakterek nem igazán birkóznak meg az írással, olvasással és értelmezéssel. A cigánysereg egyik jellegzetes tagja Süsü, a vésnök, aki legfeljebb véletlenül találja el a megfelelő betűket véséskor:[33] Csóri ezt már olyan kedvező aránynak gondolja, hogy tisztségosztáskor rábízza országa pecsétjeit.[34] Az írás értelmezésével kapcsolatos probléma azonban leginkább az ellenséges táborban válik nyilvánvalóvá. Az ostromlók a haditerv összeállításakor egy olyan óriási térkép tanulmányozásában merülnek el, amely szinte már másolata a valóságnak, nem is igazi térkép.[35] A haditanács tagjai nem értik a térkép lényegét: a valóság hű ábrázolását keresik, s éppen ez a nem létező kompetencia vezeti félre őket.[36] Felfedeznek egy hegyet rajta, és rögtön csöndesen, furfangosan oda is vontatják az ágyúkat, ám reflektálatlanságuk miatt ott derül csak ki, hogy a térképen hegyként jelölt ponton valójában mocsár van, és emiatt egy az egyben odaveszik a tüzérségük. A tábor „Nesztora”, az öreg Kusztora végül is megmagyarázza, hogy nagyon is helyesen cselekedtek: ha térképen mocsár lett volna, nem viszik oda az ágyukat, de hát hegy volt ott, így joggal gondolták, hogy onnan lőhetik a várat. A terv éleselméjűségét bizonyítja, hogy ha ott hegy lett volna, már rég nyerhettek volna.[37] Nem csoda, hogy a vár környékén is eltévednek, hiszen Kantot parafrazeálva azt is mondhatnánk, hogy még a saját gondolataik között sem tudnak tájékozódni.[38] Elsősorban azonban nem Kusztora kérlelhetetlen logikája az, amely problémássá teszi a szöveg igazsághoz való viszonyát, hiszen a szereplők ostobasága egyértelműen lelepleződik.

 

 IV. Az igazság bizonytalan státusza 

Van a vígeposznak egy olyan, egyáltalán nem feltűnő rétege, amelyben maga az igazság válik megkérdőjelezhetővé. Érdemes ismét felidézni Süsü, a vésnök alakját, akiről a narrátor az írja, idézem: „Metszi a p betűt, megfordítva, q-nak.”[39] A motívum egy szalontai tanító anekdotikus tévedésén alapul, aki a billogot készítő cigánynak már eleve megfordítva akarta felírni neve kezdőbetűit, aki erre p-ból q-t csinált neki.[40] Mivel a p és a q kis nyomtatott betűként egymás tükörképei, úgy is értelmezhető a szöveg, hogy Süsü valójában helyesen jár el, hiszen eleve a tükörképben gondolkozik.[41] Ugyanakkor, ha betűt és nem jelet metsz, akkor mégiscsak hibázott. Nagyon valószínűnek tűnik, hogy ez a kétértelműség szervesen hozzátartozik a szöveghez, főleg akkor lesz gyanús a helyzet, ha átnézünk a másik táborba is. A térképet kezelni nem tudó ostromlók között van egy karakter, aki már a kezdet kezdetén kétségét fejezi ki a tüzérségi tervvel kapcsolatban. Amikor felfedezik a hegyet a térképen, amelyet a valóságban addig senki sem vett észre, megjegyzi:

„Van biz’ ott hegy, ménkő!” csúfolódott Czibak,
„Hisz’ talán meglátná… még az is, aki vak…”

Tovább mondta volna, de csak ennyit mondott,
Mert nagyon lebőgték érte a bolondot.”[42]

A későbbiekben egyértelművé válik, hogy Czibak arra célzott, hogy csak egy vak láthatná a hegyet, hiszen nincsen ott semmiféle hegy – legalábbis a többiek így interpretálják majd felkiáltását (ő maga nem nyilatkozik meg többet),[43] de ezen a ponton akár úgy is érthető a szöveg, hogy persze, hogy van ott hegy, még a vak is látná, akkora. A többiek félbeszakítják, ezért nem derül ki pontosan, hogy mire gondolt.

            Nagyon úgy tűnik, hogy a narráció eleve el akarja bizonytalanítani az olvasót, szándékosan alkalmaz kétértelműségeket. A darab azt sugallja, hogy az igazság státusza minimum kérdéses, hiszen inherens ellentmondások, kétértelműségek, bizonytalanságok rejlenek a szövegben. A legegyértelműbb példa erre Csóri vajda álma, amely szemmel láthatóan úgy van narrálva, hogy az olvasót hosszú ideig bizonytalanságban tartsa a tekintetben, hogy vajon tényleg megtörténnek-e a leírt események. Mivel vígeposzról van szó, a cigányok szerencsés meggazdagodása vagy éppen hadi sikereik nem feltétlenül tűnnek képtelenségeknek. Hiába írja azt a narrátor, hogy csak a gyengébbek kedvéért árulja el végül, hogy a vajda végig álmodott:[44] a valóság az, hogy a szöveg tele van a szándékos megtévesztés motívumaival, amelyek célja, hogy fenntartsák a feszült bizonytalanságot.

            Igazából az olyan motívumok ébresztik fel a gyanút, majd teszik később egyértelművé, hogy itt álomról van szó, amelyek az álmok sajátos képzetalkotási technikáját alkalmazzák. Nem az a gyanús, hogy egy titokzatos, mitikus személy, a „fekete ember” próbára teszi a vajdát – hiszen ezt az epikus keret elbírná –, hanem hogy ez az alak korábban a jósnő kártyalapjain jelent meg:[45] feltételezhetővé válik, hogy csak az álom elevenítette meg. Hasonló a helyzet annál a résznél, amikor a lefejezett Puk Mihály elszalad, vagy amikor a csatában elesettek is tisztségeket követlenek maguknak.[46] Sajátos álomlogikáról árulkodik, amikor a hóna alatt fejét hozó Puk Mihálynak Csóri megengedi, hogy azt újra a nyakára illessze, ahogyan a kalapviselést is engedélyezné valakinek.[47] Mivel azonban az ébrenlét állapotában is furcsán, nyakatekert módon gondolkoznak a szereplők, a narrátornak egyértelművé kell tennie, hogy eddig csak álomról volt szó: hiszen a komikum és az álom működésmódja sok tekintetben hasonlít.[48] Miközben a bizonytalanság e téren eloszlik, a maga az álom a valóság státuszát végképp bizonytalanná teszi. Csórit hiába ébresztik fel, hiába furcsállja, hogy semmi sem úgy van, ahogyan álmában volt, csak akkor győződik meg róla, hogy nagy győzelmüket csupán álmodta, amikor felfedezi, hogy a rengeteg kincs helyén csak széklet található. A természet rendje azonban nem áll teljesen helyre, függetlenül attól, hogy a nagy tettek közül semmit sem hajtottak végre, az ellenség mégis megfutamodik, s a végső diadal csak azért marad el, mert a menekülő seregnek utána ordítják, hogy volna csak puskaporuk, rájuk lőnének.[49] A tévedéseire ráébredő vajda azonban nem von le semmilyen következtetést az érzékcsalódásaiból, hanem menekülés közben szimbolikus jelentőséggel fügét mutat mindenkinek.[50]

            Csupán a szövegre támaszkodva tehát mindenképpen bizonytalanságban maradunk több dolgot illetően is – aligha lehet ezeket írói tévedésnek gondolni, hiszen rengeteg a szándékos megtévesztés a szövegben. Például az álom leírásánál több olyan megjegyzést is találhatunk, ahol a szöveg szóhasználata, metaforaalkalmazása azt az illúziót táplálja, hogy valóságos eseményekről van szó.[51] Az érzékeink becsaphatnak, hiszen bármikor álmodhatunk, és azt is valóságosnak fogjuk érezni; az írott szó sem megbízható, a racionális gondolkodás is könnyen tévútra vezethet, különösen, ha nem jól alkalmazzák. Még ha ezek a tévedések végül le is lepleződnek, az inherens episztemológiai bizonytalanságokkal akkor sem tudunk mit kezdeni. A valóság teljes bizonyossággal meg nem ismerhető, a szubjektum bármikor csalódhat annak felmérésében. Ez az episztemológiai ambivalencia viszont igazából csak akkor áll fenn, amikor valamiféle referencialitásról van szó a műben.

            Visszautalva a Vojtina ars poétikájára, különbséget lehet itt tenni a valós és az igaz között. Bár Arany nem határolja el olyan világosan a két minőséget, mint majd József Attila a Thomas Mann üdvözlésében,[52] azonban a két fogalom közötti törésvonal itt is kirajzolódik. A valós mindig valamilyen referenciális elemet tartalmaz, míg az igaz ezzel szemben a tényállástól eloldott, eszmei minőség, amely a hamisságot leplezi le. Ami valódi, még lehet hamis, míg az igaz, hiába tartalmaz ferdítéseket, hazugságokat, igaz marad: a valós az, amit tapasztalunk, ami tényszerűnek tűnik, igaz pedig az, ami lényegét és egészet tekintve megkérdőjelezhetetlen.[53] Persze rögtön hozzá kell tenni, hogy a valóstól eloldott igaz sem vezethet eredményre: az eposz szereplői szerencsétlenségükre folyton kénytelenek szembesülni a földhözragadt valósággal.[54] A nagyidai cigányokban azonban permanens elmozdulásban van a valós, sosem lehet igazán tetten érni; éppen ezért itt válik igazán fontossá a műfaji besorolás. Amennyiben paródiaként tekintünk a műre, az maga lesz a színtiszta referencialitás, azonban éppen ez az, amit a szöveg újra és újra megkérdőjelez és felülír. Ezzel szemben, ha tisztán komikus műként tekintünk rá, akkor a mű igazságára vagyunk kíváncsiak: vajon fel tud-e mutatni valami érvényeset az öncélú humoron túl. Azt gondolom, hogy éppen ebben a humoros működésmódban lehet rálelni a mű igazságára: a szöveg magát a permanens elmozdulást ábrázolja, az állandó elvétésben tárja fel az igazság működésmódját. A torzulások és meg nem felelések regisztrálása révén, a hamis azonosság állításától való megtartózkodás által tesz tanúbizonyságot az igazságról, s azt mint az örökké formálódó potencialitást mutatja fel és őrzi meg. A nagyidai cigányok igazsága tehát direkt módon negatív, amennyiben a tévedéseket leplezi le, de indirekt módon pozitív, amennyiben így közvetve az igazság elmozduló, eleven jellegét reprezentálja.

 

 V. A bizonytalanság felszámolhatósága 

Úgy tűnhet, hogy egy vígeposz ilyetén episztemológiai terhelése éppen a szöveg irodalmi jelentőségét relativizálja. Ez könnyen előfordulhat, azonban ahogyan Arany János is utalt rá, az irodalmi műveknek is meg kell lenniük a maguk igazságának,[55] és az a kérdés, hogy egy adott műfaj mennyiben lehet érvényes, végső soron mégiscsak irodalmi kérdés. Ez a fontos szöveg nehezen árulja el a maga jelentőségének a titkát. Ahhoz, hogy megvilágítsam, mennyire nem légből kapott a paródia és az öncélú komikum lehetséges igazságkoncepciójának kérdése, hadd utaljak a dán filozófusra, Soren Kierkegaard-ra. Alig 14 évvel A nagyidai cigányok születése előtt, 1837-ben az akkor még a disszertációja előkészítésével foglalkozó Kierkegaard írt egy diákkomédiát, amelyben korának filozófusait, bölcseleti elképzeléseit karikírozta ki. A szöveg parodisztikus elemei miatt sosem publikálta írását, azonban a konkrét utalásoktól mentes, tisztán komikus mozzanatokat átmentette későbbi műveibe, mivel azokban valami lényegit fedezett fel.[56] Nem állítom persze, hogy Arany maga is reflektált volna írásában a két műfaj közötti különbségre, de az biztos, hogy a mű igazságtartalma nagyon is foglalkoztatta. Arany azzal a gesztussal, hogy a Bolond Istókban a szabadságharc allegóriájává tette az eposzt, voltaképpen a szöveg vaskos humorban megjelenő filozófiai mélységét számolta fel. Eltüntette a kétértelműségeket, és ezzel a szöveg valóságostól különböző igazságát is eltörölte. Nem véletlen, hogy eleinte még bízott az eposz idővel megforduló, kedvezővé váló fogadtatásában, azonban az átértelmező betoldás után már silánynak minősítette művét: egy rendkívül komplex munkát a csalódott psziché tragikus lenyomatává alakított át.

 

JEGYZETEK

[1] Ennek legjellegzetesebb példája talán Lord Shaftesbury wit-felfogása. Vö. Lord Shaftesbury: Sensus communis: Esszé a szellem és a jó kedély szabadságáról. Harkányi András ford. Budapest: Atlantisz, 2008. 10.

[2] Itt mindenekelőtt Friedrich Nietzsche nevetésről alkotott gondolataira lehetne utalni, különösképpen az Így szólott Zarathustrában szereplő emberfeletti ember nevetését bemutató nevezetes szöveghelyre: Friedrich Nietzsche: Így szólott Zarathustra. Kurdi Imre ford. Budapest: Osiris–Gond, 2004. 194. Általában Nietzsche nevetés-felfogásához például vö. Gary Shapiro: Fesztivál, karnevál és paródia a Zarathustra negyedik könyvében. Kis Gábor ford. Gond Filozófiai Esszéfolyóirat 23–24. 175. skk.

[3] Vö. Sigmund Freud: A vicc és viszonya a tudattalanhoz. Bart István ford. In: Sigmund Freud: Esszék. Budapest: Gondolat, 1982. 223.

[4] Heller Ágnes: A halhatatlan komédia: A komikum a művészetben, az irodalomban és az életben. Módos Magdolna ford. Budapest: Gond-Cura Alapítvány, 2007. 24–25.

[5] Utóbbira az egyik legtalálóbb példát Friedrich Schlegel szolgáltatja, aki az elmésségben a filozófia egyik szervező elvét ismerte fel. Vö. Manfred Frank: A koraromantika filozófiai alapjai. Mesterházy Balázs ford. Gond Filozófiai Esszéfolyóirat 17. 100.

[6] Többek között Képes Géza: Költő válaszúton: A nagyidai cigányok. Irodalomtörténet 1973/2. 356–372.; Barta János: A nagyidai cigányok értelmezéséhez. Irodalomtörténet 1983/4. 896–914.; Szilasi László: „Környékezi már néminemű kétség”: Arany János: A nagyidai cigányok. Irodalomtörténeti közlemények 1996/4. 395–414., Milbacher Róbert: Kísérlet A nagyidai cigányok (újra)értelmezésére. Irodalomtörténeti közlemények 1996/4. 415–441. stb.

[7] Milbacher Róbert: Kísérlet A nagyidai cigányok (újra)értelmezésére. id. kiad. 422–423.

[8] Milbacher Róbert: Kísérlet A nagyidai cigányok (újra)értelmezésére. id. kiad. 429.

[9] Képes Géza: Költő válaszúton. id. kiad. 356.; Barta János: A nagyidai cigányok értelmezéséhez. id. kiad. 909–910.

[10] Arany János: Bolond Istók. In: Arany János összes művei. Budapest: Lektűr, 2005. 505.

[11] Arany János: A nagyidai cigányok. In: Arany János összes művei. Budapest: Lektűr, 2005. 569.

[12] 1867-ben még 600 eladatlan példány volt a könyvből. Vö. Képes Géza: Költő válaszúton. id. kiad. 373.

[13] Barta János: A nagyidai cigányok értelmezéséhez. id. kiad. 910–911.

[14] Barta János: A nagyidai cigányok értelmezéséhez. id. kiad. 901.; Képes Géza: Költő válaszúton. id. kiad. 360–367. Képes Géza tanulmányában sorra veszi, hogy milyen epikus utalásokat tartalmaz A nagyidai cigányok (egyebek mellett Homérosz, Zrínyi és Vörösmarty művei mellett saját Toldijára is utalgat a szerző). Arany levelezéséből tudható, hogy bevallottam Petőfi népies stílusparódiáját követte a szöveg írásakor. Vö. Képes Géza: Költő válaszúton. id. kiad. 366–367.

[15] Barta János: A nagyidai cigányok értelmezéséhez. id. kiad. 898–899.

[16] Barta János: Költő válaszúton. id. kiad. 898.; Szilasi László: „Környékezi már néminemű kétség”. id. kiad. 396.

[17] Az egyik ilyen szöveghely: „Hanemha betudjuk egy-egy emberszámba, / Ami ráadás volt gyülevész cigányba’.” Arany János: A nagyidai cigányok. id. kiad. 537. Az emberi voltuk relativizálása mellett megjelenik az animális párhuzam is, például vályúhoz rohanó „összeröffent nyájhoz” hasonlítja őket, vö. Arany János: A nagyidai cigányok. id. kiad. 544.

[18] Friedrich Nietzsche: Túl jón és rosszon. Tatár György ford. Budapest: Műszaki, 2000. 11.

[19] Friedrich Nietzsche: Túl jón és rosszon. id. kiad. 12.

[20] Friedrich Nietzsche: Emberi, nagyon is emberi. I. Horváth Géza ford. Budapest: Osiris, 2008. 19.

[21] Arany János: A nagyidai cigányok. id. kiad. 579.

[22] Arany János: Vojtina ars poétikája. In: Arany János összes művei. Budapest: Lektűr, 2005. 295.

[23] Arany János: A nagyidai cigányok. id. kiad. 548.

[24] Barta János: A nagyidai cigányok értelmezéséhez. id. kiad. 896–897.

[25] Arany János: A nagyidai cigányok. id. kiad. 553.

[26] Ernst Cassirer: Mitikus, esztétikus és teoretikus tér. Vulgo 2/1-2. 240.

[27] Arany János: A nagyidai cigányok. id. kiad. 540.

[28] Arany János: A nagyidai cigányok. id. kiad. 541.

[29] Arany János: A nagyidai cigányok. id. kiad. 570.

[30] Arany János: A nagyidai cigányok. id. kiad. 548.

[31] Némiképp emlékeztet a várvédők attitűdje a Claude Lévi-Strauss által a Szomorú trópusokban leírt epizódra, amelyben a törzsfőnök hatalmi szimbólumot lát az írás gyakorlatában, és ezért mímelni kezdi azt. Vö. Claude Lévi-Strauss: Szomorú trópusok. Örvös Lajos ford. Budapest: Európa, 1973. 335–336.

[32] A különbségtevéshez vö. Jacques Derrida: Grammatológia. Marsó Paul ford. Budapest: Typotex, 2014. 147–150.

[33] Arany János: A nagyidai cigányok. id. kiad. 540.

[34] Arany János: A nagyidai cigányok. id. kiad. 570.

[35] Gilles Deleuze – Felix Guattari: Rizóma. Gyimesi Tímea ford. Ex Symposion 15–16. 6–12.

[36] Szilasi László: „Környékezi már néminemű kétség”. id. kiad. 402–403.

[37] Arany János: A nagyidai cigányok. id. kiad. 552.

[38] Persze a szereplők nemcsak „logikailag” nem tudnak tájékozódni, hanem matematikai-térbeli értelemben sem. Vö. Immanuel Kant: Tájékozódni a gondolatok között: Mit is jelent ez? Vidrányi Katalin ford. In: Immanuel Kant: A vallás a puszta ész határain belül és más írások. Budapest: Gondolat, 1980. 108–109.

[39] Arany János: A nagyidai cigányok. id kiad. 540.

[40] Szilasi János: „Környékezi már néminemű kétség”. id. kiad. 399.

[41] Szilasi János: „Környékezi már néminemű kétség”. id. kiad. 340.

[42] Arany János: A nagyidai cigányok. id. kiad. 548.

[43] Arany János: A nagyidai cigányok. id. kiad. 542.

[44] Arany János: A nagyidai cigányok. id. kiad. 574.

[45] Arany János: A nagyidai cigányok. id. kiad. 553–554.

[46] Arany János: A nagyidai cigányok. id. kiad. 568–570.

[47] Arany János: A nagyidai cigányok. id. kiad. 572.

[48] Freud lényegi hasonlóságot fedezett fel az álom- és a viccmunka között. Vö. Sigmund Freud: A vicc és viszonya a tudattalanhoz. id. kiad. 180.

[49] Arany János: A nagyidai cigányok. id. kiad. 575.

[50] Arany János: A nagyidai cigányok. id. kiad. 579.

[51] Például: „Odanézett Csóri: hát bizony való az! / Mert igazán ember és igazán ló az.” Arany János: A nagyidai cigányok. id. kiad. 568.

[52] „az igazat mondd, ne csak a valódit” József Attila: Thomas Mann üdvözlése. In: József Attila összes versei. Budapest: Osiris, 2005. 475.

[53] Vö. „Csakhogy nem ami rész szerint igaz, – / Olyan kell, mi egészben s mindig az. / Talán nem való, hogy ez s ez úgy esett / Tán ráfogás a felhozott eset:” Arany János: Vojtina ars poétikája. id. kiad. 295.

[54] Vö. „S ha kételkednél, hogy mindez való, / Lépen bök egy rúd, feltaszít a ló” Arany János: Vojtina ars poétikája. id. kiad. 295.

[55] Arany János: Vojtina ars poétikája. id. kiad. 294.

[56] A szöveget részletesen elemzem máshol: Tánczos Péter: A filozófiai paródia és bohózat teoretikus hozadékai Kierkegaardnál. Laokoón Művészetfilozófiai Folyóirat 2017/9. (Kortársunk Kierkegaard). http://laokoon.c3.hu/dok/kierkegaard/tanczos.pdf

Arany_János

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*

HTML tags are not allowed.

Copyright © 2007-2014. Minden jogot fenntartanak a szerkesztők és a szerzők.

Scroll to top