You Are Here: Home » Kritikák » Film » Rozoga szekéren zötyögő rozoga történet –   a Vándorszínészek című filmről

Rozoga szekéren zötyögő rozoga történet –   a Vándorszínészek című filmről

Egy évtizednyi távollét után Sándor Pál történelmi visszatérésének lehetünk szemtanúi a filmvásznon. Kár, hogy a jelző ez esetben mindössze a műfajra korlátozódik.

Az év egyik nagy hazai várományosa, a sztárparádét felvonultató Vándorszínészek egy érzelmekkel teli, színes utazásra invitálja nézőit a reformkori magyar vidéken keresztül, szedett-vetett, ármánnyal átszőtt és álmoktól fűtött társaságának rozoga szekerén.
vandorsz

A címadó közösség életébe a film kívülről érkező főszereplőjén, a Mohai Tamás alakította Feketén keresztül nyerünk betekintést. Katonaszökevényünk egy erősen félresikerült, és a kor társadalmilag konzervatív szellemiségének fricskát mutató színielőadás folytán csöppen bele akaratlanul a társulat hektikus világába, mely szépen lassan őt is magával sodorja. Mikor egy kirívóan izzadtságszagú jelenetben hősünk alkalmi narrátorrá avanzsálva sorban bemutatja a társulat tagjait, a film hátralévő közel kilencven percének premisszáját vázolja fel.

Történetünk ugyanis róluk fog szólni és úgy tűnik, hogy Sándor Pál rendező és társíró, aki olyan tartalmas klasszikusokat jegyez, mint a korszakalkotó Régi idők focija (1973) vagy az esetünkben releváns című Ripacsok (1981), nem érezte fontosnak, hogy a karakterek interakcióin és a velük átélt nem túlzottan szórakoztató helyzeteken túl egy koherens cselekményt építsen fel. A szereplők kollektív motivációja kimerül az idealizált pesti kőszínház rivaldafénye iránti vágyódásban és úgy tűnik, ennél többre nincs is szükség, hogy kitöltsünk egy százperces menetidőt.

A film felépítésében egy tradicionális road movie-ként aposztrofálható és ezen nem is igazán igyekszik túlmutatni. A távoli cél felé haladva kényelmes tempóban lavírozunk faluról falura, kalandról kalandra szereplőinkkel, a marcona igazgatóval, Kantóval (Gáspár Sándor), ifjú primadonna lányával, Emmával (Martinovics Dorina), valamint egy másik 19. századi utazós históriából, a Kossuth kifliből (2014) is ismert párossal, Rudolf Péterrel és a bohém feleségét alakító Nagy-Kálózy Eszterrel, akik ezúttal archaizáló dialógusok és protézisek nélkül, szolidabban brillíroznak. A történetmesélés pedig markáns vezérsodrony híján töredezett, epizodikus masszává lesz, ami kizárólag szereplőire épít és nagyon hamar unalomba torkollik.

A langyos vízből kiemelkedő két alakítás Martinovics Dorina (Hurok, Noé bárkája) és ifj. Vidnyánszky Attila (Veszettek, Aranyélet) nevéhez fűződik. A két fiatal tehetség igazán szerethetően és a többiekhez képest jelentősen kevesebb ripaccsal hozza a karizmatikus hősnőt (akit a sekélyes kidolgozottság ellenére Martinovics alakítása tehetségesen kidomborít) és a többre hivatott, Shakespeare rajongó kellékest.

Vidnyánszky mellékszereplése egyike a film meglehetősen kevés emlékezetes aspektusainak. A vásznon kevésbé, a színpadon azonban annál aktívabb huszonnégy éves művész intrikusan és jó ízléssel formálja meg a főszereplő egyfajta mentoraként és támogatójaként működő Borostyánt, aki az álmodozó banda legkompetensebb karaktere. Fiatal hőseink mellett a szakma nagy öregei, mint Végh Péter, vagy Hegedűs D. Géza, meghúzódnak a háttérben, olyannyira, hogy néha előjel nélkül eltűnnek, majd újra megjelennek, ha az instabil cselekmény éppen továbbgördítésre szorul.

Sándor Pál nagy klasszikusainak humorba oltott társadalmi mélységei és velőssége a Vándorszínészekből teljességgel hiányzik, ami valahol elszomorító, ha a 11 éves kimaradás után egy diadalmas visszatérésre vár a néző. Kétségtelen, hogy a film Sándor szonettje a klasszikus értelemben vett, szabad színjátszáshoz és az is tisztán kitűnik, hogy színészei élvezettel osztoznak romantikus nosztalgiájában. Mindez azonban sajnos hamar kifullad és a heves érzelmektől fűtött álmok helyében marad a végletesen teátrális játék, amiről nehéz eldönteni, hogy hiteles karakterábrázolás, vagy a túlzott elragadtatás balszerencsés eredménye.

Megannyi hátránya és gyengesége ellenére azonban nem nevezném teljes bukásnak a darabot. A kétségkívül közönségfilmnek szánt alkotás tartogat néhány szórakoztató pillanatot, és ugyan sokszor erőltetett módon, de részben teljesíti a kötelező izgalmak, és a lebilincselő látvány kritériumait. Garas Dániel tapasztalt és érzékletes fényképezése és Pater Sparrow (Verebes Zoltán) nem teljesen korhű, de annál hatásosabb látványterve ugyanis egy vizuálisan megkapó világba kalauzol minket, ami egy kis szemfényvesztéssel legalább részben elpalástolja a történetmesélésben rejlő hiányosságokat.

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*

HTML tags are not allowed.

Copyright © 2007-2014. Minden jogot fenntartanak a szerkesztők és a szerzők.

Scroll to top