You Are Here: Home » Szépirodalom » Próza » Titkok

Titkok

A titkok csak addig titkok, amíg fel nem fedik őket. Néhányról most –naplószerűen – fellibben a fátyol, mivel a bennük szereplők többsége már nem él, ennek viszont az a sajnálatos eredménye, hogy sosem fogják megtudni az igazságot. Magam sem értem, miért jutottak ezek az események eszembe. Ezek a váratlanul eszembe ötlött emlékek még ifjúkoromból valók, elsőként három szerelmi bonyodalom és egy titkosügynök-gyanús szerepel a középpontban.

Az első eset egy alföldi kisváros helyőrségi klubjában esett meg, ahol kultúrmunka-szervezőként dolgoztam a hetvenes évek közepén.
Szerelmi légyott helyszíne volt a hétfői szünnapokon az irodám, sötétedés után lopóztunk fel aktuális barátnőmmel az emeleti kis szobába.
Kulcsom nemcsak az irodámhoz, de ha ügyeletbe osztottak, a főbejárathoz is volt. Egyszer azonban hangokat hallottunk, majd fény gyúlt a folyosón. Már nem volt időnk magunkra kapkodni a ruhánkat, meg aztán felöltözve sem kaptam volna jó pontot az akciómért.
A látogatók egyike ugyanis az intézmény igazgatója volt, aki szintén rajongója volt a társaságomban lévő hölgynek, de vonzalma viszonzatlan maradt, továbbá a gazdasági vezető, illetve a legfontosabb személy, a helyőrség tábornoki rangban lévő parancsnoka.
Szerette volna megtekinteni a klubot.
Falfehéren hallottuk a közeledő hangokat és lépteket. Szerencsére a szobámban sötét volt, így a megvilágított folyosóról nem láttak be a részben üvegezett ajtón.
– Ez a kultúros irodája – tájékoztatta az intézményvezető a tábornok elvtársat – de nem tudom, hol lehet a kulcsa, nyilván nála van, mert ügyeletes épp.
Azért megpróbált valamilyen kulccsal behatolni. Szerencsére az enyém nem volt a zárban, mert azonnal érezhető lett volna az akadályba ütközés, viszont be sem zártuk magunkra kulccsal a helyiséget.
Nem maradt más hátra, mint anyaszült meztelenül, kissé féloldalasan, hogy a kinti lámpafény ne vetüljön rám, kézzel-lábbal tartani az ajtót, így hiába próbálták benyomni.
Végül a tábornok elvtárs javaslatára továbbhaladtak a tévé- és a könyvtárszoba felé.

Van Isten…

2.
Következő barátnőm már a kisváros kórházának laboratóriumában dolgozott, s ha ügyelt, éjszakánként nála aludtam. A vérvételi helyiség ajtófélfáján papírszalag lógott, ott húzták a lányok (másoknál is aludtak barátaim) a strigulákat, hány Kőbányai sör gyűlt a számlájukon, amit fizetéskor egyenlítettek ki – akkoriban sör és virsli járt a véradóknak.
Minden rendelkezésre állt, kaja, pia, nő, tévé, ágy, teakonyha, wc és zuhanyzó. Belopózni az alagsori proszektúrán át lehetett. A helyiségből nyílt egy nagyobb terem, ágyakkal, ahol a vérvétel esetén rosszullétet produkáló páciensek pihenhettek, ebből pedig egy kis orvosi iroda. Amikor a főorvos úr ellenőrzést tartott a laborban, bemenekültem a többágyas terembe, de ez sem tűnt biztonságosnak, mert hallottam, hogy ott is szemlézni kíván. Beléptem hát a kis orvosi szobába, megvárandó, míg a főorvos úr dolga végeztével távozik. Hamarosan kulcscsörgést hallottam, s bejött az addig zárt szobába egy fiatal egészségügyi dolgozó, én pedig még időben levetettem magam az egyetlen ágyra és alvást színleltem. Kisvártatva kiment a hölgy, rám zárta a szobát, ekkor visszatértem a sokágyas kórterembe és belülről kulcsra zártam az ajtót. Jól sejtettem: hamarosan visszatért az alkalmazott az ügyeletes doktornővel.
– De hát itt volt! Esküszöm! Itt feküdt az ágyon, aludt…
Próbáltak bejönni a helyiségbe, ahol én voltam, de sikertelenül.
Talán máig sem tudta feldolgozni szegény, hová tűnhetett két perc alatt csekélységem – a földszinti ablakon rács volt -, vagy egyáltalán, jól látta-e, amit látott.
Nincs annál rosszabb, amikor a saját szemednek sem hiszel, és kételkedni kezdesz a józan eszedben.

 3.

Ez még tinédzser koromban esett meg: zenekarunkkal egy vidéki település művelődési házában léptünk fel szombat este, akkori barátnőm nagybátyja volt a kulturális intézmény igazgatója.
A leánnyal és annak barátnőjével bementünk valamiért a szolgálati lakásba, ahol a zenekar tagjai – tél volt – a kabátjaikat az egyik szoba fogasára akasztották.
A lány annyira szép volt, hogy szinte hozzá se mertem érni, még nagyon a kapcsolat elején tartottunk. Barátnője lekapcsolta a villanyt és viccesen megkérdezte, hogy mi lenne, ha most ketten elkapnának engem, amikor az igazgató úr szeretett volna bejönni a lakásába. Kulcs a zárban, mi bent a sötétben, csak a hiábavaló próbálkozás neszeit hallottuk.
Magam sem tudom, miért nem nyitottunk ajtót, talán a lányok féltek, hogy a helyzet félreérthető és nehezen kimagyarázható lenne, mindenesetre feküdtünk dermedten az ágyon.
A zseblámpa fénye nem ért el minket, az ajtó zárva, benne a kulcs, most mi legyen.
Amikor aztán elment a nagybácsi, ki akartunk menni, de megláttuk, hogy az épület sarkánál leskelődik.
Nem bonyolítanám a dolgot, egész estére bent ragadtunk,  így a zenekar a frontembere, a Mick Jagger-epigon nélkül volt kénytelen lenyomni az estét, majd amikor a többiek jöttek be a kabátjaikért, én is az ajtó mögött elhelyezett fogashoz osontam.
A nagybácsi – akinek első útja a szekrényhez vezetett, melynek ajtaját szinte feltépte  – felelősségre vonó kérdésére a leány azt hazudta, hogy elaludt, miközben a basszusgitárosunk rám támadt:
– Hol a picsában voltál?!
– Pszt! – tettem ajkamra a kezem, de megúsztuk ezt is…

 4.
Utolsó emlékem e sorban részben irodalmi vonatkozású. A nyolcvanas évek elején az Élet és Irodalom közölte néhányszor a verseimet, melyeket többnyire személyesen vittem be az akkori, legendás Széchenyi utcai szerkesztőségbe Bella Istvánhoz. Dedikálta is két-három kötetét nekem, kicsit beszélgettünk, majd mentem a dolgomra.
Ott helyben ki is választotta, mely verset fogja közölni.
Rá néhány évre megláttam Keszthelyen sétálni, én már akkor a családommal voltam, s megkértem őket, várjanak egy percre, szeretnék Bellával beszélni.
Azzal megszaporáztam a lépteimet és a nyomába eredtem. Valahogy észrevette ezt, és ő is sietősre fogta a dolgot. Hovatovább úgy nézett ki, hogy üldözőbe vettem, de a közöttünk lévő távolság nem akart csökkenni, futni meg furcsa lett volna. Úgy nyolcvan-száz méterre lehettem tőle, amikor bement (bemenekült!) egy presszóba. A nagy III/III-as követések időszaka volt ez, nyilván nem ismert fel pár év távolából, azt hitte, valami civil ügynök követi. Na, gondoltam, most már utána járok a dolognak, s beléptem az üresen tátongó presszóba.
– Nem látott bejönni egy negyven-ötven közötti férfit? Olyan elálló fülűt… – érdeklődtem a pultosnál.
– Nem.
– Van másik kijárat? – ezt már detektívfilmekből tanultam.
– Nincs…
Hát, a vécébe nem néztem be, mert mit mondhatnék ott neki, már ha ott van egyáltalán, így is nevetséges helyzet volt az egész, de ezúttal a hóhért akasztották.
S mivel Bella is halott már, sosem tudom meg, hová tűnt.

Demszky Gábor fotója, amint a titkosszolgálat követi Kőszeg Ferencet 1983-ban.

Demszky Gábor fotója, amint a titkosszolgálat követi Kőszeg Ferencet 1983-ban.

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*

HTML tags are not allowed.

Copyright © 2007-2014. Minden jogot fenntartanak a szerkesztők és a szerzők.

Scroll to top