You Are Here: Home » Szépirodalom » Próza » Kicsi

Kicsi

Mindig télen keveredtem úgy haza, hogy a családom mellett a fogadott otthonomat is sikerült meglátogatnom. Négy évig jártam életvitelszerűen Nyíregyházára, mielőtt továbbálltam, azóta meg még azt is elfelejtettem, hogy néz ki napfényben, már csak a zordabbik arcát láttam, amikor vadul füstölnek a kémények és szürke az égbolt. Mint egy fordítva bekötött londoni magyar, egy idő után számomra ez a hideg, albion-szerű táj jelentette az otthonosságot, végignézni a tízemeleteseken és szomorkodni, aztán valami apróságon elmosolyodni, hogy utána még szomorúbb legyek. A karácsony tehetett róla, a kényszerű hazamenetellel meg családi vacsorával, bár a görcsös zabáláson kívül mi az istent lehetne csinálni egy hideg, decemberi napon, amikor már délután háromkor sötétedik? Például azt, amit én.

A szüleimtől sétáltam a Főtér felé, a házakon harsányan villódzott a sok kültéri izzó, amiket ilyenkor a Lidl-ben meg a Pennyben leakcióznak, legalább sötétben legyen szép az udvar, ha már nappal olyan kopár minden, és a jeges föld alatt befelé nő csak a virágoskert. Az igazi díszkivilágítás egy-egy rövid utcarészre korlátozódott, ahol a jó szomszédok egymást túllicitálva próbálták meg elvakítani az arra járókat. Engem is majdnem sikerült, de az utolsó pillanatban felpattantam egy buszra, hogy bevigyen a városba, amit már legalább egy éve nem láttam.

Régen vonattal jártam Nyíregyre, akkor még nem volt büdös kigyalogolni a vasútállomásra, de körszakállas felnőttként inkább fűtött Volánbusszal vitettem be a seggemet, pedig egy sárga Solaris soha nem lesz olyan nagyszerű és titokzatos jármű, mint azok a kivénhedt monstrumok, amelyek fénykorukban megállás nélkül cipelték munkába a fél országot, egész generációk élményeit nyelték el, és alakították mozgási energiává. Apám is ezekkel járt munkába, de már az ő apja is, hogy nappal meg a debreceni vagongyárban javítgassa őket.

Eredetileg anyám kért meg, hogy ugorjak be pár fontos iratért, amit véletlenül bent hagyott, mikor az Intersparban helyettesített valakit. Pedig apámnak is épp a városban lett volna dolga, de egy ideje már nem álltak szóba egymással. Annyira nem, hogy mikor apám tudomást szerzett a mappáról, és a tervezett expedícióról, inkább lemondta az egész találkozót, nehogy véletlenül összefussanak. Végül anyám is inkább engem küldött, az a biztos.

A buszról leszállva az Interspar felé indultam, de rá kellett jönnöm, hogy ez nem lesz ilyen egyszerű, a lábam végig rossz irányba húzott. Kerülőúton sétáltam, miközben pontosan tudtam milyen állomások mellett fogok elhaladni: Benczúr-tér, színházpark, kacsalábon forgó Szarvas Irodaház. Az egész város ünnepi fényárban úszott, már a bódésort is megnyitották. Mikulássapkás gyerekek rohangáltak a Szabadság téren, miközben egy lehangolóan kék DK-s mikulás osztogatott szaloncukrot. Hiába, választási év következett.

Mentem tovább, a Krúdy mozi mellett elhaladva a forraltborgőz megcsapott, de én a Kelet Áruházig meg sem álltam, aztán megnéztem az Univerzumot, a Jafit, a stadiont a dohánybolttal… tovább nem számoltam, a fedélzeti kamera úgyis mindent rögzített, amíg én szépen egymás mellé rakosgattam a régi képeslapokat. Így legalább nem kellett méricskélni, túlgondolni, vitt a lábam, és egyszer csak ott álltam a hely előtt.

Kicsinek hívták, alig volt nagyobb egy duplaajtós garázsnál, mégsem erről kapta a nevét, melyet a belső kialakításhoz illeszkedő ordenáré betűkkel ragasztott ki saját kezűleg a hely tulaja, Boszkó. Persze az utcáról nézve a sok tujától meg a hatalmasra nőtt fenyőfáktól így se látszódott semmi az egészből, csak az vette észre a cégért, aki amúgy is oda járt. Boszkó egy jól megtermett helyi senki volt, aki valami rokonától örökölt egy putrit, aztán fogta, lepucolta, és a retek alatt megtalálta a Kicsit. Ennyit tudtunk róla, eredettörténetnek édeskevés, de ő csak a kocsma nevéről volt hajlandó többet elárulni.

Egyszer bebaszva adta elő, fél kezében lötyögtette a viszkijét, úgy magyarázta nekünk, hogy ez az egyetlen hely, ahol végre bárki nagynak érezheti magát. Onnantól mi is bennfentesnek képzeltük magunkat – igazi törzsvendégek lettünk. Kérdezni se kellett, mondta ő magától, és mindig valami új részlettel gazdagította a mítoszt, persze többnyire valami hangzatos, de ordítóan kamu részlettel. Olyanokkal dicsekedett, hogy Bobafettől a Kicsinagy valójában róla meg a kocsmájáról szól, és tele van rejtett utalásokkal. Persze egy szavát se hittük, meg úgy a negyedik kör után már érteni se értettük.

Meg kell hagyni, az öreg Boszkó jó volt a marketingben meg a klientúraépítésben. Minket is különösebb italakciók nélkül odaszoktatott, mint valami jó fej lecsúszott nagybácsi. Kurvajó neveket talált ki, és ha mi bemondtunk egy még jobbat, berzenkedés nélkül vitte fel a listára. Így kerülhetett az itallapra a dupla leszúrt Jéger (egy) fél csavarttal, ami pont az volt, aminek hangzott, vagy a feleskető, a mi kis beavatási szertartásunk elmaradhatatlan tartozéka. Meg ott volt a magyar vándor, azt Boszkó rendelte tőlünk péntekenként, ha elfogyott a dobozos sör, mi meg kimentünk venni pár kartonnal a nemzeti érzelmű 0-24-esbe.

Mózesbá mindig mondta Boszkónak, hogy nyomtatásra meg laminálására többet költ, mint az egész kócerájra. – Akkor igyon kicsit többet Mózesbá, vagy be kell zárjak a gecibe! – szólt vissza Boszkó, és összeröhögtek, az öreg meg gyorsan ivott egy fél csavartat, de szigorúan dupla Jéger nélkül.

Így lett a Kicsi előbb szent hely, majd egyenesen szentély, ahová vallásos áhítattattal zarándokoltunk el rajzszakkör, matekfakt vagy bármilyen más időn túli elfoglaltság helyett. Épp csak vérszerződést nem kötöttünk, hogy megpecsételjük a szövetségünket, de ahhoz egy feleskető is elég volt: fogtuk a Portót, és jól lekísértük Jégerrel, majd a 38 fok csillapítja a 60-at. Egy ilyen koktélt beszívni és lenntartani akkora teljesítmény volt, hogy ha egy kívülálló utánunk csinálta, azonnal tiszteletbeli csapattaggá fogadtuk, de csak egyetlen éjszakára, másnap úgyse emlékezett rá. Az alapszabályokat azért lefektettük, megegyeztünk, hogy oda semmilyen nőügyet nem viszünk be. Erre én bevittem Diácskát.

Diácska volt a második csajom, és azt hittem, azzal tudom neki bizonyítani a feltétlen szerelmemet és bizalmamat, hogy elviszem egy iszonyú zárt és mélységesen hímsoviniszta közegbe, ahol naponta többször elhangzik, hogy Istenisten, emberember, asszonyállat! A kölcsönös ellenszenv már az első pillanattól kezdve szinte tapintható volt.

– Te is elvittél anyádékhoz! – védekeztem, mikor nekem esett.

A béke nem tarthatott sokáig, a sérülékeny egyensúly végérvényesen megborult, mint Boszkó a pult mögött a húzósabb szombatokon, egyébként is egyre többször jöttem olyan hülyeségekkel, hogy a pláza helyett, menjünk inkább a Krúdy moziba, mert rohadt jó az új Kaurismäki film. – Mibajod van? Igyál inkább egy Finlandiát – oltott le Frici távollétében Maresz vagy Gaben.

Aztán a társaság önjelölt birkája helyett, aki szőrös kis grupie-ként követett minket mindenhová, én lettem az új céltábla. Amikor összeültünk megbeszélni, hogy kinél csapjunk pókerpartit, azzal jöttek, hogy japersze, előbb felhívjuk Diácskát, hogy vajon elenged-e, és a legrosszabb az volt, hogy nem engedett, aztán zúgott a puncivagy, ami máskor is zúgott, de egyre gyakrabban lettem én a címzett, a Maresz meg mindig kikészítette nekem a kisebbik dákót, ha billiárdoztunk. Aztán egyszer Lilu, egy nálam két évvel fiatalabb gyerek is elég bátornak érezte magát ahhoz, hogy kicserélje a sörömön a címkét bugyilila Bacardisra, na, akkor nálam is elszakadt a cérna, a kezemben meg eltörött az egyik dartsnyíl, a másik viszont elrepült, és becsapódott a deszkába közvetlenül Lilu feje fölött.

– Bocs, fölé ment. A nagybullra céloztam – mondtam, mint valami jósavárosi Clint Eastwood.

– Takarodj a faszomba! – válaszolt helyette Boszkó, miközben a többiek kicibáltak a helyről, én meg úgy is tettem, többet vissza se néztem.

Mikor évekkel később elsétáltam mellette, a hely már csak feleakkora volt, a leválasztott részben büfé üzemelt. Csalamádés hamburgert, kolbászt meg kiflisgyroszt árult belőle egy konyhásnéni.

A kocsmaajtó nyitva állt, meghitt karácsonyi zene és krákogás hangja szűrődött ki rajta. A rácsos ablakba kiaggatott villódzó fények szinte hívogattak. Az Interspar megvár, gondoltam.

Odabent épp zsugáztak, csak úgy suhogtak a lapok a kerti asztalkán. Köszönés után a pulthoz léptem, amit még a régi Kicsiből felejtették ott, a sarokban álló játékgépet viszont máshonnan kukázták, be se volt dugva, már ha egyáltalán működött. A lambéria javát leszaggatták, és az egészet megtépázta az idő meg néhány kocsmai verekedés, úgy nézett ki, mintha legalább két-három forradalmat levertek volna benne, mindenféle funérpótlásokkal rakták rendbe a sok törést meg hiányt.

A pultos lassan csoszogott elő, kiderült, a büfét is ő viszi, csak ott az anyjával közösen sütögetnek. Hogy mi történt Boszkóval? Senki se tudta, már rég nem ő volt a tulaj, megvette tőle valami helyi gázszerelő. Még az öreg piások is újak voltak, aki emlékezhetett volna Boszkóra, az már az ő idejében teljesen elitta az agyát. Hát így.

A fickó kijött a pultból, az öregek mellől elvette az üres poharakat, majd bő vízzel elöblítette őket, és az egyiket elém rakta.

– Mit adhatok? – kérdezte. Nem akartam visszautasítani, ha már ilyen szívtelenül kirángattam a konyhamelegből.

– Van még itt olyan, hogy magyar vándor? – kérdeztem vissza bennfentes mosollyal, de nem viszonozta.

– Csak ezek vannak – mutatott a kézzel írt táblára, már ha írásnak lehet nevezni, ami rajta volt.

– És abban a csillogóban ott mi van? – kérdeztem.

– Tátra. Erős, valami pálinkaféle.

Bólintottam, mire a fickó lekapta a polcról, és töltött. A pia úgy nézett ki, mint a tea vagy a viszki. Nem szemeztem vele sokat, lecsaptam.

– Na? – nézett rám meg a fancsali képemre, mégse röhögött.

– Jó lesz. Jó lesz – feleltem a poharat forgatva, majd visszatoltam elé. – Csak még szokni kell.

old street

 

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*

HTML tags are not allowed.

Copyright © 2007-2014. Minden jogot fenntartanak a szerkesztők és a szerzők.

Scroll to top