You Are Here: Home » Szépirodalom » 1984. A nagy zabálás(ok) – részlet egy készülő regényből

1984. A nagy zabálás(ok) – részlet egy készülő regényből

Nem vagyok nagyevő, így hát a fejezetcím csak rám vonatkozhat. Mindennapi kávézásaink egyikén Zoli hirtelen megállt a Royal Szálloda főbejárata előtt. – Benéztünk az Ízek Utcájába – és már indult is. Nekem ez az „utca” mindig rejtett valami misztikumot, voltak srácok még a középiskolából, akik már akkor jártak oda, s látva rajtam a sóvárgást, direktbe húztak. Hogy miket lehetett ott zabálni! Csak nagyon drága, haver, hacsak a fater nem tömi ki rendesen a bukszádat.

Akkor még nem volt nekem pénztárcám, de zsebpénzről is csak álmodhattam. Nagynéném nyomott a tenyerembe tízest-húszast, ami nagy pénz volt akkortájt, de harmadikos koromban ő is belehalt a gyomorrákba, mint édesapja, és később az öccse.

            De most itt voltunk. Ízek Utcája. Bent jótékony félhomály, s tényleg, kanyargott valami utcácska, mindkét oldalán dugig étellel. Zoli közepes méretű tányért nyomott a kezembe. – Pakolj – és már el is tűnt mellőlem, én meg, mint apa által elhagyott kisgyermek, majdnem sírva fakadtam az árvaságtól. Hirtelen azt sem tudtam, hogyan és mennyit kell tányéromra rakni, aztán láttam a fogások közé-alá csúsztatott nagykanalakat, a kaszinótojást csak hírből ismertem, legyen, s már ott dülöngélt a tányéromon. Franciasaláta sokszor volt Csepelen, leginkább a hétvégi ebédekhez, rántott hús, rósejbni, előtte meg a szokásos aranyló húsleves hajszálmetélttel. Senki sem hallott akkor még a koleszterinről és káros képletéről, az LDL-faktorról. Akkor ez sem lehet túl rossz, legyen. Két kanállal is. Elindultam a pénztár felé. Zoliba botlottam. Tányérja megpúpozva. – Mi ez? Egy madárnak is kevés! Itt annyit pakolhatsz, amennyit akarsz. A szabály az, hogy a tányéron maradjon minden. Érted?

Már hogyne értettem volna, de a fejemben nem állt össze ez a számolási mód, úgyhogy csak óvatosan. – Ne aggódj, én fizetem – látta rajtam Zoli, hogy hiába a sok kaja, sajnálom rá a pénzt.

            – Nem erről van szó… tudod, nekem bányászgyomrom van! – nyögtem ki. Az meg mi a bánat? – Zoli nem hallott még erről! Végre valami, amiről nem volt tudomása. Megszédültem. – Hát… az olyan, tudod, vannak azok a borzalmas sújtólégrobbanások, és a bányászok néha hetekig nem jutnak semmiféle táplálékhoz. Összeszűkül a gyomruk. Fokozatosan, lépésről lépésre lehet csak őket etetni, mert különben bele is halhatnának. – Zoli csak a fejét rázta. – Mióta vagy te bányász? Már bocsásson meg a világ! – Majdnem – sóhajtottam lehajtott fejjel. – Befizetek minden héten a Lapkiadóban. Egy-két ételnek már a nevétől is hányingerem támad. Savanyú vetrece. Szalontüdő. Májgombóc leves. És minden jól megborsozva. Igen. Kövér vagyok. A minyonoktól, a két forint ötven filléres nápolyitól és a kólától. Ez a hízókúra lényege. Mozgás csak szerényen, két bolt között, és vissza a New York palotába. – Nem fogsz belehalni. – Saját tányérját letette a pultra, és az enyémre pakolt még egy kaszinótojást, hagymás burgonyasalátát, meg orosz hússalátát. Púpozva most már az enyém is. Mire befejeztük, mozdulni sem bírtam. Zoli fölpattant, mintha csak egy pohár vizet ivott volna, én inkább lassan, kimérten, a tápászkodás minden apró mozdulatát, végigpróbálva végre megálltam a két lábamon, mellemet kidüllesztve, hogy ne látszódjon mostanra már hordóvá gömbölyödő hasam.

 

*

            Egyszer csak Kocsis Zoli kezembe nyomta Adrienne lakásának a kulcsát. Üres a kéró! – jutott eszembe koraifjúságom, csak csajok nem akadtak épp. – Te, mint volt lakatos, ki tudnád cserélni a zárat Adri szobájának az ajtajában? – Volt lakatos. – Mi az, hogy volt? Kérlek szépen, van olyan oklevelem, hogy Koppány Zsolt elvtársat 5 év magasszintű szakmában eltöltött ideje okán, vagy valami ilyesféle suta megfogalmazással… lényeg, hogy a szakma ifjú mestere lettem! Én, aki négy évig bukásra álltam műhelygyakorlatból, érettségin meg négyes lettem, sumákban egy-két havert megkértem, igazítson valamit az én munkadarabomon is, így aztán első lettem az időt nézve, de a műhelyfőnök leintett, hogy nehogymá’ aki bukásra állt, most meg első? Úgyhogy negyedikként adtam le, és négyest kaptam. Négy plusz egy év a Csőgyárban. De azért csak nyugodj meg. Zárat még tudok cserélni…

            Már másnap megcsináltam. Ha akad nő, akár föl is vihettem volna. De így csak a zár maradt. Otthon volt vadiúj szerkezet, futtatott kilincsek is, már csak kulcs kellett, nyers változatban, én meg belereszeltem. Adrienne szobaajtajában tényleg teljesen tönkrement a zár, úgyhogy ráfért már a csere. De minek ide zár? Hogy Zoli ne tudjon belépni csak úgy? Vagy félt az éjszakában? Nem kérdeztem. A lényeg az volt, hogy rendben minden. Sosem nőtt be a fejem lágya, de lassan rászoktattam magam, hogy József Attilának van igaza: „dolgozni csak pontosan, szépen, / ahogy a csillag megy az égen, / úgy érdemes”.

            Hál’ Istennek a szokásos és engem sértő kérdés föl sem merült, hogy mivel tartozom a kedves mesternek! És nemsokára újabb szerelés következett, hol máshol, mint Adrienne lakásában. Most már segédem is akadt, maga Kocsis Zoltán.

            Adrienne vágya az volt, egyetlen nagy függöny legyen a két ablakon, hogy egy rántással lehessen egyik végétől a másikig szalajtani. Megvolt hát a feladat, jól jöttem megint, mint már régóta nem praktizáló lakatos. Ilyen hosszú karnis azonban nincs. Mi hát a megoldás? Két rövidebb. Csak ahol találkoznak, ott kell nagyon ügyesnek lenni! Zoli Nárcisz utcai villájában várt rám, már megvettem a két rövidebb karnist, de a kettő hosszabb volt így is, mint kellett volna. Zoli levitt a pincébe. A sarokban tusoló! – Ó, ha megfárad a mester, mindjárt le is tusol… – kiáltottam föl nem kis szarkazmussal. – Nem én! Apám. Ő bütykölget itt. Tudod, mi van. Ahol ház van, örökké van valami tennivaló. – Ismerős volt ez a mondat gyerekkoromból. Állandóan csinálni kellett valamit, főleg hétvégén, mások meg szétjátszották magukat a grundon. Fényes fém satupad, rajta akkora satu, hogy a gyárban kisebb volt az enyém, pedig ott hatalmas reszelnivaló alkatrészek szorultak barázdált pofák közé. Új volt itt minden, Zoli vasszekrényt nyitott ki, benne villáskulcsok tornasorban, fogók, kalapácsok mindenféle súlyban. Hogy mire kellett ennyi, azt meg sem mertem kérdezni. Az szinte sütött Zoli arcáról, hogy szeretne ő is tevékenykedni itt lent a teljesen csempézett műhelyben. Talán megjött a kedve általam? Magamban elmosolyodtam. A gyárban, reggel hatkor kezdeni dudaszóra, már nem volna oly tetszetős a világnagyságú zongoraművész számára. Ahogy nem volt ínyére Cziffra Györgynek sem, akinek az ávósok direkte az ujjait verték, miután megtudták, a fogoly zongorista. És lám, a nem létező bűneiért kapott büntetése után, mert kimagaslóan végezte a rábízott kemény fizikai munkát, fölajánlották neki, hogy már, mint szabad ember, maradjon ott. Még szolgálati biciklit is kap! Zseniálisan emberevő kor! Volt? Vagy csak finomodtak az eszközök? – A te ujjaid aranyárban vannak, úgyhogy ne nagyon lakatoskodjál itt… – szóltam rá, de mintha meg sem hallotta volna. – Picit lépj hátrább… – igazgattam és befogtam az egyik aluminium karnist, hogy méretre vágjam. – Fűrészt kérnék – nyújtottam a kezem, mint sebész, akinek erőteljesen belenyomja markába a nővér a kért eszközt. Vadiúj volt persze a fűrészlap is. Így lett volna ötösöm a lottón, mert tudtam előre. – A vaspofák viszont összenyomják az alumíniumot. Rongy kellene. Vastag rongy. – Zoli már adta is, szakadt mackónadrág egyik szára. A nyitott pofák közé tettem a rongyot és abba a karnist. Finoman húztam rá a satut. A fűrész, mint kés a vajban. Zoli feszülten figyelt. – Reszelőt – kezem nyújtottam, Zoli már csapta is a tenyerembe; kissé túlméretezett volt ehhez a vékonyka tárgyhoz, de muszáj voltam lesorjázni. Nagyon hamar végeztünk az egésszel. Az összes görgőt az egyik karnisra fűztem föl. Végükön lágyan fityegtek a csipeszek. Zoli el volt ragadtatva. Megbotlott. Lenézett a járólapokkal szépen fedett padozatra, s az ott heverő mappát jobb lábával lazán arrébb sodorta, egészen a falig csúszott a már amúgy is poros – nem emlékszem rá, milyen színű is volt -, viseltes, műbőr-bevonta irattartó. – Hát ez meg mi? – és próbáltam fölszedni, de Zoli rámszólt. – Nem érdekes. Csak a Kossuth-díjam.

            Míg átértünk Adrienne lakásába, végig azon járt az eszem, hogy ezt az embert tényleg nem érdekli sem a siker, és semmiféle elismerés, csak a zene. És amúgy minden. – Van olyan földrész a világon, ahol még nem jártál?

            – Igen. Dél-Amerika.

            – És ott? Mire lennél a legjobban kíváncsi?

            – Bolívia nem érdekelne különösképpen, sem Suriname meg az a másik két pici ország…

            – Guayana és Francia Guayana.

            – Ezek közé ékelődik Suriname – vágta rá Zoli. Most úgy éreztem magam, mint Picasso anno dacumál, a legenda szerint fölkiáltott, látván Csontváry pár képét, hogy te jó ég, azt hittem, csak én tudok festeni a XX. században! Csak én értek egyedül a földrajzhoz, ismerem a Föld minden zegzugát és akkor most jön egy muzsikus, és a három kisországot sorrendbe rakja. – Ha én mehetnék – kezdtem bele -, akkor Ecuador felé venném az irányt, mert onnan át lehet hajózni a Galapagosokra, ahol ámultan időzött Sir Charles Darwin, mikor is meglátta a valódi őshüllőt, a varánuszt. Aztán csatangolás „kuitóban”.

            – „Kitó”! – Zoli fölemelte az ujját. – Nem ejtjük ki a Q-betűt.

            Puff neki! Ő amúgy is háklis volt, ha neveket, műveket, bármit rosszul írt le valaki, vagy nem volt helyes a kiejtés. Emlékszem, mikor Aranka Moulin Rouge című egyfölvonásos koreográfiájához kerestem zenéket: Georges Aurictól, Stravinskytól a Ragtime-ot, és Darius Milhaudtól egy fergeteges fricskát, két zongorára írt művét, és Zolinak elmesélve, „milhóként” mondtam ki a nagy francia szerző nevét. – „Mijó”, így egyszerűen. – finoman billentett minden szót a helyére, semmi bántó szándék nem volt rámszólásaiban.

– Azt tudod, hogy picivel nagyobb Guayaquil, mint Quitó?

– Igen – hogy már én is tudjak valamit.

– Egyébként Rió mindenekfölött, a hatalmas Krisztus-szobor, meg az Iguazú-vízesés is nagyon izgat. Egy ismerősöm mesélte, hogy a világon eddig két helyen némult meg, és még lélegezni is majdnem elfelejtett. Az egyik pont az Iguazú, a másik meg a Vatikánban a Capella Sistina mennyezete és Az utolsó ítélet Michelangelótól. – Látta rajtam, nem tudom pontosan a hely nevét.

            – Sixtus Kápolna. Még nem voltál ott, mi?

            – Életem egyik fő vágya.

            – Eljutsz majd, meglátod.

            Észrevettük, hogy már régen Adrienne lakása előtt állunk; Zoli kereste a kulcsot, majd beléptünk. Lepakolás után egymásra néztünk. Hol kezdjük? Nekem, nem tudom miért, de még ott kavargott a fejemben, hogy eljutok Rómába. – Meg kell azt érni, Zolikám – mondtam bizonytalanul, majd hirtelen rákérdeztem: – Ha így végignézel rajtam, mert egy nagy művész legtöbbször nagyszerű diagnoszta is, gondolj Thomas Mann-ra, amikor József Attilát meglátta és szólt a „barátoknak”, hogy ez a fiú nagy bajban van, lesír róla a magány tébolya, és még abban az évben meg is halt, szóval… szerinted én miben fogok meghalni?

            Kocsis Zoli tényleg végignézett rajtam, legyintett: – Ne izgulj. Szerintem végelgyengülésben. Viszont, ha már itt tartunk? Én például?  – Miután akkorra már elég sokat foglalkoztam a genetikával, és hiszem a mai napig, hogy minden átöröklődik, csak nem mindegy, hogy a mérleg melyik serpenyőjében csücsül az ember, mert lehet ez is, meg az is. És bizony igaza van a néphitnek, hogy az ember hetedíziglen örököl…

            – Szüleidet kell figyelni. Az ő betegségeiket. Meg mindkét ágról a nagyszülőket. Oldalágaikat is! Téged szeret az Isten, rád itt a földön most nagyobb szükség van, mint a mennyben. Úgyhogy te is végelgyengülésben fogsz meghalni. Lehet, hogy valamelyik aggok házában egy szobában fetrengünk majd, gyönyörű ápolónőket álmodunk oda, te néha leütsz pár billentyűt az elhangolt házi pianínón, és lassan kileheljük a lelkünket. De most melóznunk kell. A feladat nem is olyan egyszerű. Viszont mégsem michelangelói kihívás…

            Szemben az ablakokkal az egyik karnis görgői mellé odatuszakoltam a másik karnis görgőit is, és a széles, végeérhetetlen nejlonfüggönyt elkezdtük csipeszelni. Most jön a java. Hogy illeszkedjen a két karnisvég. Mert, ha nem jön össze, szégyenszemre marad a két rövid, és kénytelenek leszünk a függönyt is feleztetni olyannal, aki tud varrni. Sem Zoli, sem én, bele sem mertünk gondolni. Égtünk volna Adrienne előtt. A függönnyel súlyosbított részt fölcsavaroztam a nem éppen puha fába. – Na, segéd úr, álljon föl a székre, és kérem a másik karnis végét. – Zoli, mint aki parancsot teljesít, máris nyomta felém a másik karnis végét. Én meg összepasszítottam. – Most jól lesz! Meg ne mozdulj, mert kezdhetjük elölről.

Zoli kezei rezdülésnyit sem remegtek. Sebész is lehetett volna. Vagy festő.

            Finoman átvetettem a görgőket, velük együtt szélesedett a függöny, a csatlakozást sikerült hát megoldani, a kettő egyesült, találkozás az Elbánál, jutott eszembe. Amerikai-szovjet kézfogás…

            – Na, kedves barátom, zuhintom feléd az egész kócerájt. Vigyázz a kezedre – mindezt azután mondtam, hogy az egész karnist végig lerögzítettem csavarokkal. A függöny vidáman szaladt, Zoli kísérte csillogó szemmel, mint a gyermek, mikor először próbálja ki ajándék játékát. Jó, ha a negyede föntmaradt. A többi le, egyenesen a padozat fénye felé, mintha vonzotta volna a biztos, Vas István-i talpalatnyi parkett. – Azanyád! – kiáltottam föl. – Nem tettük rá a másik végére a féket! – Zoli értetlenkedve bámult, nem látott még begurulni, mert nagy hajlamom van az azonnali pánikolásra és a hisztizésre, ami nem éppen férfias tulajdonság. – Itt van a zsebemben ez a tetű fék. – És már nyúltam is érte, ráhúztam a végére, miután az összes görgőt függönyöstül visszatereltük a karnis sínjére. A fék csavarját alaposan meghúztam mindkét végén. – Apám! Nem kell ezt rángatni! Úgy gurul, mint a pinty – kiáltotta Zoli, és húzta jobbra, húzta balra, majd ketten szépen beállítottuk valahol középen. A fodrok, mint függőleges tenger, lágyan hullámoztak. Elégedettek voltunk magunkkal. Adrienne egy szót sem szólhat. Két ilyen mestert! – Te – szólítottam Zolit. – Ha a kezeddel – Isten ne adja – valami történik, nyitunk egy céget: Kisebb-nagyobb javításokat vállalunk, kiszállási díjat nem számítunk föl, nyugdíjasoknak kedvezmény. Mit szólsz? 

            – Pacsi – össze is ütöttük a tenyerünket. – De ki lesz a góré?

            – Adrienne. Egyben könyvelő is lenne. A nők higgadtabbak, mint mi ketten.

            Ebben maradtunk.

            Buszra szálltunk. Irány a Belváros. – Bedobunk valamit a Vígadóban – így Zoli. Már megint ebéd. Mikor én be vagyok fizetve. És jó volna három előtt visszaérni. Ha másért nem, hát legföljebb azért, hogy átpasszoljam az ebédjegyemet valamelyik éhenkórásznak.           

            Innen már nem volt menekvés. A Vígadó sörözőjének ajtajában álltunk. Zoli ment elöl, ő az idősebb, végre egy betartott illemszabály. Mert volt ám olyan, hogy törzskönyvesboltjából – Erkel Ferenc – kifelé jövet csörtetett volna, de jobbommal visszatartottam.

            – Parancsoljon – szóltam a fiatal lánynak, aki előtt Zoli simán átlépte volna hosszú lábaival a küszöböt. Később direkte figyeltem. Soha többé nem fordult elő hasonló jelenet. Nem kérte ki magának, hogy én mit merészelek, hanem megtanulta egy életre, hogy ő nem az utcán sztár – csillag: az az égitest, mely fényt és hőt bocsát ki magából -, hanem koncertteremben, kurzusokon, lemezfölvételnél. Udvarias lett, s miután borítékjaimon mindig úgy szerepelt a címzés, hogy Kocsis Zoltán úrnak, a hozzám írott lapjain, borítékjain engem is Urként szólított meg – így, nagy U-val, ékezet nélkül.

            A sörözőben langyos nyüzsgés, balra, a Vígadó utcával párhuzamosan üres boksz. Fáradtak voltunk a nagy szereléstől, valósággal lerogytunk, azonnal, ahogy meglátták őt, már úszott is felénk a két étlap, a pincér kissé meghajolt. – Parancsoljanak. Italt esetleg, míg választani tetszenek? – Én kólát kértem, Zoli talán gyömbért. Megint jön a nagy zabálás? Mármint nekem nagy, neki magától értetődő. Hiába volt vékonyabb nálam. A magassága, s talán vastagabb csontjai miatt szerintem ő volt a nehezebb.

            Óvatosan böngésztem az étlapot. Az adagok itt is hatalmasak voltak, én meg ráböktem a bécsi szeletre burgonyával. 1982-ben már jártam Bécsben, és emlékeztem rá, hogy két hatalmas hússzelet szinte túlnőtt a tányéron. Hogy aztán itt milyen húsból készítették a bécsit, nem tudhattam, megkérdezni… hát ahhoz túl szemérmes vagyok, és úgy voltam vele, teljesen mindegy. Zoli is ugyanezt kérte, de én kijelentettem, hogy semmi desszert, mert akkor szétdurranok! Ezen Zoli csak kuncogott, gondolta, haver, várd csak ki a végét. Fogsz te még dugig lakni, úgysem tudsz ellenállni annak, ami jó. Azt mind a ketten tudtuk és éreztük, hogy marhaság az a szólás, jóból is megárt a sok. Inkább vallhattuk volna: minden rosszból megárt a kevés is…

            A kis üveg kólát azonnal megittam, rendeltem még egyet. Zoli csak kortyolgatott a sajátjáéból, várta a kaját és tartalékolta az üdítőt a bécsi szelet korcsolyájaként. Megint Bartha Tibi ábrázata derengett elém, amikor a sportboltban halálkomoly pofával sörkorcsolyát kért, a méret mindegy, mert csak dísznek tenné be a vitrinjébe. Volt nagy rácsodálkozás, tanácstalanság, hogy most ez az ember hülye, vagy csak szívatni akarja az eladókat. Hát nincs, jó lesz a borkorcsolya is! Aztán spuri, mert kezdtek megindulni felénk a szép, nagydarab alakok.

            Hát itt is tányérszélig szaladt a két hatalmas hússzelet. A rósejbni forró volt, mi meg elkezdtük a darabolást. Hogy hűljön. Zoli üdítője is elfogyott, most már egyszerre kettőt rendelt, és komótosan, bár én gyorsevő voltam mindig, hiába mondták százszor is, hogy baj lesz a gyomrommal, mert az ételt alaposan meg kell rágni és a hasonlók. Én meg nem szeretek vacakolni.

            Fél óra azért elég volt. Közben dumáltunk, tudván, hogy magyar ember nem beszél evés közben, hát akkor erre a kis időre nem voltunk magyarok, hanem csupán európaiak. Akkor láttam, hogy a másik asztal felé egyensúlyoz a pincér. Tálcáján üvegtálban tejszínhabhegyről ereszkedett alá több csokifolyó. Somlói galuska. És eszembe jutott, honnan is jöttem én, miféle nyomorult mélységekből. Tizenkilenc lehettem, mikor végre szóba állt velem egy lány, akit azonnal meghívtam a Savoyba, és rendeltem magamnak egy szelet csokitortát, mire ő somlói galuskát kért. Az aprópénznek kuncogni sem volt kedve a zsebem mélyén. Valahogy csak kifizetem, de ez a lány? Galuskát kér ebben a lepukkant presszóban? Örökkön zabálni? De amikor megláttam, hogy ez bizony nem pörkölt, hanem valami varázslatféle, már bántam az egészet. Szelet tortámat baltával kellett volna aprítani, annyira száraz volt. És a pénzem is bánta. Ez a somlói jóval nagyobb adag volt, mint a Savoy-béli. Lenyomtam. Zoli is. A Vígadó sörözőjében két ember biztosan dugig lakott. Én rágyújtottam, igyekeztem füstömmel Zolit kikerülni. Úgy gyakoroltam be, hogy csak óránként cigarettázzam, még egy régi katonahaverom mondta, ezért meg tudom állni, hogy naponta egy doboznyi cigit se szívjak el. A fekete jó erős volt, amit még rendeltünk a főúri lakoma végén. A lakatos mester és idősebb tanítványa lassan elhagyta a boxot, miután Zoli rendezte a számlát. Nehezen mozogtam, meggörnyedtem kissé, pénztárcámban ott gyűrődött az aznapi ebédjegy, siettem is vissza a lapkiadóba. Semmi sem veszett kárba. Az Oktogontól – sohasem mondtuk, hogy novhét tér – elkísértem Zolit a Zeneakadémiáig. Fölszálltam a hatosra, és abban a pillanatban olyan jó volt embernek lenni Budapesten.

kép forrása: wikipedia

kép forrása: wikipedia

 

A regényrészlet folytatását a 2018. júniusában megjelenő print lapszámunkban olvashatják majd. 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*

HTML tags are not allowed.

Copyright © 2007-2014. Minden jogot fenntartanak a szerkesztők és a szerzők.

Scroll to top