You Are Here: Home » Szépirodalom » Próza » Egy szoba magánya

Egy szoba magánya

Ez is zivatar volt a javából. Viharok jöttek-mentek, maradtak. A szeptember jeges hullámokban kapott erőre, hogy a kunyhóikba zavarja még a birkákat legeltető, szikár pásztorokat is. A környéket áztató heves esőzés a második hete tartott. A nehéz és jeges esőcseppek úgy vágódtak az ember bőrébe, mintha élük lett volna. A partokat nyaldosó hullámok meztelen háta habzott a háborgó égbolt nyomása alatt. Füves sziklák nyúltak a tajték fölé. A mélységben kősziklák fuldokoltak, elernyedt birkatetemeket taszigált rajtuk a víz. Lenyelte, azután visszakérődzte a testeket. A testek tűrtek, akárha gyapjú lábtörlőket dobált volna szét az aszfaltszínű óceán.

A pásztorok természetesnek fogadták el, hogy egy-egy megriadt állat a mélyben lelte halálát. Senki sem tudta megkülönböztetni a halálsikolyt az ég morgásától vagy a morajlástól. Mielőtt csatlakozott a gyászmenethez, Lord Wharton elment a Raynham Hall-i sziklához, és egy fehér rózsát hajított a hullámok közé. Senki sem látta. A legelőn szokás szerint csak a birkákat hagyták, amelyek egyetlen élő tömegben sodródtak körülötte.Egy részen, tőle jobbra még nem javították meg az alacsony deszkakerítést, ami egyfajta terelőnek készült azért, hogy az állatok biztonságos távolban maradjanak a szikla peremétől. Az járt a fejében, hogy egészen könnyedén lesodorhatnák a mélybe. A menetnek meg kellett állnia néhányszor, hogy a hajtó megnyugtassa a sor elején haladó hintó megbokrosodott lovait. Utoljára már a cilinderét sem nyomta a fejébe. Hajadonfővel ugrott le a bőrülésből, és sietett a záporozó esőben ficánkoló állatokhoz.
– Pocsék idő! – jegyezte meg valaki.
A megszólított férfi a menet legelején ácsorgott. Egyik lábáról a másikra nehezedett, és reflexszerű vállrándulásaiból a legtöbben arra következtettek, hogy átjárta a csontig hatolóan hideg szél, mint ahogy egyébként mindenki mást is.
A kocsi mögül kilesve hol az ágaskodó lovakkal bajlódó hajtót figyelte, hol pedig a lezárt koporsót a fekete bársonnyal bélelt kocsi belsejében. Földig érő, vízhatlan kabátban, csuklyával a fején úgy festett, mintha legalábbis valamilyen titkos rend papja lenne.
Amint a férfi félig megfordult, Lord Wharton kivált a sorból, és mellé lépett.
– Őszinte részvétem Charles!
A férfi ránézett, de nem szólt, csak azután, hogy csillogó szemét ismét a koporsóra szegezte.
– Talán az ég akarta, hogy lezuhanjon. Hogy bűnhődjön, amiért megcsalt!
A hideg szél és eső dacára Lord Wharton hirtelen forrónak érezte az arcán lecsorgó esőcseppeket. Zavartan nézett körbe. Egy férfi, aki közvetlenül mögöttük várakozott – szintén hosszú viharkabátban – egy jajveszékelő asszonyt támogatott. Vállait átkarolta, és a legtöbben velük voltak elfoglalva. Úgy tűnt senki sem figyelt fel a beszélgetésükre. Így némileg megkönnyebbülve fordult ismét Charles Townshend felé.
– Ezt már megbeszéltük, Charles. Ártatlan kaland volt, nem több… Az ég szerelmére, ezért még nem érdemelt halált!

Charles Townshend rá se nézett. Még mielőtt a hajtó visszakászálódott a bakra, és a menet újból megindult, Lord Wharton pillantása végigkúszott a másik férfi merev tekintetének útvonalán. Nem tudta sokáig nézni a koporsót. Sőt, pillantása már-már visszapattant a puha bélésről, amelybe fekete ládát süllyesztettek. Égett a torka. Ádámcsutkája, mintha egy karót vertek volna belé, megfeszült az előtörni készülő zokogástól, de kénytelen volt lenyelni, és a lüktető nyaki ütőerébe szorítani. Azt kívánta, bárcsak képes lenne rá! Bárcsak megfojtaná a bűnbánat!

Egyedül Lord Wharton maradt állva. Az arcába záporozó esőtől görnyedten figyelte a távolodó menetet.
A szertartás végeztével Charles Townshend visszatért Raynham Hall-ba.
A ház hideg volt. Az ajtóban ledobálta magáról vizes felső viseletét, s ezalatt le nem vette szemét a szemközti lépcsősorról. A meredek lépcsők tetejét elnyelte a sötétség. Fölment a lépcsőn.
A szobához érve megállt a folyosón. Fülét az ajtóra tapasztotta és hallgatózott. Odabentről nem szűrődött ki semmi zaj. A kezében szorongatott kulcsot a zárba dugta és elfordította. Az ajtó nyekeregve tárult ki, hangja visszhangot vert az üres folyosón. A nő fekete selyemfátyolt viselt, és szoros, fekete felöltőt nyakmagasítóval, amely egészen a fátyol aljáig ért.
– Vége van, Dorothy!
Amikor közelebb lépett és a vállára rakta a kezét, a nő összerezzent.
– Így már nem zavarhat minket semmi. Senki. Még a Lord Wharton-féle alakok sem…
Megfordult, elment az ajtóig, de ott megtorpant. A következő pillanatban ismét befordult a szobába.
Lady Dorothy változatlanul a kupolaként kidomborodó ablak előtt állt, amelynek kék, festett üvegén keresztül csak homályos foltnak látszódott a kinti, szomorú táj.
Charles Townshend leguggolt a nő lába mellé. Kézfejével arrébb tessékelte a hosszú ruha alját, vékony boka villant elő alóla. Amint meggyőződött róla, hogy a nő bokáját körbefogó vasabroncs megfelelően zár, visszaengedte rá a ruhát. Jobb kezével oldalra nyúlt, megragadta, majd megrántotta a padlón heverő láncot. Az megfeszült, majd ropogva zuhant vissza. A férfi elégedetten megfordult. Még egyszer megrántotta. Az ágy meg sem moccant.
Lady Dorothy egyre csak bámult kifelé. A táj, a fák fekete foltoknak tűntek csupán. Az élet torzóinak. Táncoltak előtte, mint a kísértetek. A temetésére gondolt. Arra hogy immár halott. Hogy ő maga is kísértetté vált…

sziklak

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*

HTML tags are not allowed.

Copyright © 2007-2014. Minden jogot fenntartanak a szerkesztők és a szerzők.

Scroll to top