You Are Here: Home » Beszélgetések » „Nincsenek tabutémáim. Írok, amiről szeretnék.” – Interjú Dragomán Györggyel

„Nincsenek tabutémáim. Írok, amiről szeretnék.” – Interjú Dragomán Györggyel

A Móricz Zsigmond Színház és A Vörös Postakocsi Műhely vendége volt, a harmadik Művészasztal című rendezvény főszereplőjeként Dragomán György. Az esten a személyes beszélgetésen túl a színház művészei regényeiből adtak elő részleteket, de Szabó T. Anna, az író feleségének verseiből is hangzott el néhány megzenésítve. A teltházas esemény után Béres Tamás beszélgetett az íróval, akinek hamarosan Nyíregyházán mutatják be Kalucsni című darabját.

Béres Tamás: A Művészasztal című programon megelevenedni láthattad saját írásaidat a dramatizált előadásrészleteknek köszönhetően. Nem ez az első eset persze, hiszen színpadon és mozivásznon is kelt már életre írásod. Mit éreztél a mai este, amikor láttad a szereplőidet életre kelni, így képzelted el te is?

Dragomán György: Az az igazság, hogy engem feszélyezni szokott, amikor az írásaimmal valami hasonló dramatizálás történik. Nem szoktam elmenni a darabjaim próbájára sem, csak a végén nézem meg, hogy mi lett belőle. Felolvasni sem szeretem őket, mert van egy erős érzés, kép a fejemben, hogy én milyennek képzelem el, hogy milyennek kellene lennie, de aztán úgyse úgy fog kinézni, így emiatt inkább elkerülöm, kerülöm az ilyen bemutatókat. De mint szerző kíváncsi is vagyok, így, ha látom a színpadi produkciót, akkor pedig úgy próbálom nézni, mintha nem én írtam volna, mintha semmi közöm nem lenne hozzá. A ma este szövegei is távol vannak tőlem időben, hiszen vagy tíz éve írtam A fehér király szövegét, minta nem is én írtam volna, a Máglya kicsit frissebb szöveg.

Regényeket és drámákat is írsz. Az előbbi gondolatmenetet folytatva, míg A fehér királyt is dramatizálták, hiszen film született belőle, a Kalucsni című drámádat – természetesen – kifejezetten színpadra írtad, így ebben a leírásokat nélkülöző szövegben a rendezői, színészi képzeletre bízod a történet bemutatását. A darabot már többször bemutatták, sikerrel. Beváltotta a dráma a hozzá fűzött alkotói vágyadat?

Szeretem a színházat. Amikor gyerek voltam, már akkor beleszerettem. Marosvásárhelyen gyerekként már megtapasztalhattam, hogy a színház egy nagyon fontos hely. A város értelmiségének központja volt. Apám számára is nagyon fontos volt, hogy elmenjünk a premierekre, hogy ismerje a színészeket. Amikor eljöttünk Szombathelyre nagyon sokkolta, hogy nincs színház, nem értette, hogy miért nem értik meg az emberek, hogy ide is kell egy színház, amitől az egész város élete megváltozik, egészen más lesz a város hangulata attól, hogy minden előadáson történik valami különleges. Most már van ugyan színház Szombathelyen, de míg élt, addig nem valósult meg, így nagy erőkkel dolgozott azon, hogy legyen, mindenkit próbált meggyőzni. Ez szerintem is fontos.

Vásárhelyen nagyon intenzív színházi élményeim voltak, kisgyerekként is láttam olyan előadásokat, amelyek erősen hatottak rám, működtek. Amikor írni kezdtem, rájöttem, hogy biztosan fogok a színpadra is írni, úgy gondoltam, hogy elég erősen „látok” színházi szemmel, tudnék a színpadra teremteni egy miliőt így, amikor lehetett írtam egy-két darabot; egy időre abbahagytam, de most megint foglalkoztat a kérdés.

1. Judit és Gyuri

Kováts Judit, a Művészasztal háziasszonya és Dragomán György a MŰvész Stúdióban Nyíregyházán 2018. április 11-én.

Amikor láttad a drámáidat a színpadon milyen véleménnyel voltál magadról? Elégedett, vagy szívesen változtattál volna rajtuk, esetleg örültél, hogy a rendező meglátott, megnyitott új értelmezési módokat a mondanivalód közlésére?

Az érdekelt mindig, hogy jó legyen a darab. A színház egy kegyetlen hely, a maga jó értelmében. Mert láttam elég sok vacak Shakespeare-darabot is. Ott a színházban az íróra nincs is szükség. Apám mindig azt mondta, hogy a nagy rendező a telefonkönyvből is jó darabot rendez. Addig fontos az én írói szerepem, amíg megírom a darabot, onnan egy új élete jön, onnantól kezdve már a színházé a terep. Vannak jó élményeim, például írtam a Kalucsniban egy olyan jelenetet, ahol hat ember mozog a színpadon, egy nagyon drámai szituációban és jó volt látni, hogy tudok ennyi embert mozgatni, beszéltetni a színpadon, és működik a szituáció, tudok hatni az emberekre. Az előadás különleges, élő dolog, estéről estére változik, ez is izgalmas benne. Ezért mondom azt, hogy nem kérem számon senkitől a látomásomat. Láttam, megírtam, aztán, amit a rendező, színészek csinálnak belőle, az már az ő dolguk.

 A közönség reakciója foglalkoztat?

Amikor visszajelzést kapok egy regényről, akkor én már egy egészen más munkában vagyok, így nem számítanak a reakciók. Ha az írás közben kapnám azokat, akkor talán számítana, talán be is építeném a történetbe, vagy befolyásolná, de ez nyilván lehetetlen. Én magamnak írok. Így a kritikákkal inkább nem foglalkozom.

Magadnak írsz, de mi a helyzet a közönség, olvasók levélben, vagy szóban, egy dedikáláson érkező meglátásaival?

Ilyen van, persze. Kapok kedves vagy lecsesző leveleket is. Ezeknek persze örülök, mert vissza is kapok egy kicsit abból az időből, amit a regényre áldoztam, amit beletettem a könyvbe. Huszonkilenc éves koromig egyetlenegy olvasóm se volt, viszont nagyon sok időt töltöttem azzal, hogy írok. Úgy gondoltam, hogy milyen jó lesz, majd, ha valaki elolvassa, akkor ő mondjuk hat órát töltött az én könyvemmel, így én mintegy visszakapom azt a hat órát. Úgy gondoltam, hogy akkor leszek majd sikeres, ha mások együtt több időt töltenek az én könyvemmel, mint amennyit én töltöttem. Ez most már megvan.

Most már pozitív a mérleg. Bizonyára több évvel is előtted járnak az olvasók.

Bizonyára. Plusz még hozzáadódik, hogy a külföldöm megjelent könyveimmel egy fordító nagyjából három hónapot dolgozik, ezeket a hónapokat is beleszámolva is több van a mérleg felém billenő nyelvében.

Az egyenlet vége tehát, hogy sikeres van, a képlet alapján. De, említetted, hogy vannak kritikus vélemények is, tényszerű javaslatokat kapsz?

„Hogyan lehet ilyen szörnyűséget írni?” vagy „A világ már nem ilyen.” vagy „Miért nem írok valami szépet?”

Talán egy kicsit naiv, de mégis egyszerű, életszerű kritikai megjegyzések…

Van olyan is, aki meg akar arról győzni, hogy amit írtam, az nem úgy volt…, máshogy. Érdekesek ezek. Ilyenkor kedves szoktam lenni és megköszönöm. Ha félreértik a szöveget, vagy mást látnak benne, mint, amit én, az az olvasó dolga, az ő szabadsága, joga van hozzá. A szöveg magyarázása már nem az én dolgom, azt hiszem, én a szövegért vagyok felelős, annak miértjét, hogyanját vállalom.

Az olvasók visszajelzései mellett ott vannak a hivatalos kritikák. Olvasod őket?

Nem igazán. A kritikáknak a nagy részét nem is látom. A külföldiek nagy részét nem is tudom elolvasni. Nem érdekel, sosem érdekelt. Azt tanultam az elején, hogy ez egy tök magányos műfaj, ezt egyedül kell csinálni. Ebben nem tud senki segíteni, néhány embert kivéve. Én egy szabad ember vagyok, nem függök senkitől. Örülök persze, ha dicsének a kritikák, bánt, ha nem dicsérnek, de mit érek vele. Amikor ezek megjelennek, akkor már úgyis más munkában vagyok, mást írok. Ilyenkor az a kérdés, hogy a következő mondattal mi lesz. Azzal a szöveggel kell foglalkozni ami épp előttem van, semmi mással.

Hogyan írsz, hagyod magad az alkotói „hullámmal” együtt folyni, írod, ami jön, ami eszedbe jut, vagy tudatosan megtervezed, aprólékosan kidolgozod előre a részleteket?

Inkább ez első, ki kell fülelnem a sztorit. Írom, ahogy jön. Egy idő után aztán mégis összeáll a szerkezet, aztán azon töröm a fejem, hogy hogyan lehetne finomítani, strukturálni az egészet, az alkotói folyamat második felében vagyok inkább tudatos.

Miután kiválasztottad a regényed hősét, segít-e a karaktere a szövegformálásban? Könnyen fel tudod venni a maszkjukat?

Igen, főleg a monológszerű írásoknál szeretem, amikor mindenféle bőrbe bele tudok bújni. Két írásomnál ez működött, de ahol ez nem működött, azok nem jelentek meg. De olyan is vagy, hogy váltanom kell a nézőpontot és jobban működik a szöveggel egy plaszikusabb, külső nézőpontból írni, közelíteni a témához. Minden írás és stílus más. És az a szép benne, hogy sose tudom, hogy melyik működik. Amikor elkezdek írni, mindig az a célom, hogy egy novellát megírjak, ha az működik, akkor lehet, hogy lesz folytatása, vagy lesz belőle regény. Sose úgy ülök le írni, hogy regényt írok. Olyan szövegből lesz regény, aminek az apró részeihez még írok, van úgy, hogy évek múltán, aztán működnek együtt a részek, egy regénnyé áll össze a történet. Például nem hagy nyugodni egy figura, van róla még mondanivalóm, írok róla, és ha elkezd működni, tovább formálható, akkor írok még…

Vannak benned írói gátak, amiket még nem tudsz áttörni, amiről nem tudsz írni?

Nincs ilyen. Nincsenek tabu témáim. Írok, amiről szeretnék. Ma még nem tudom, hogy holnap milyen novellán fogok dolgozni, de természetesen vannak terveim, ötleteim. Mindig dolgozom egy regényen, azt tudom, hogy azt hogyan szeretném formálni. De folyamatosan írok novellákat is a regény mellett, ezek a novellák ilyen szempontból sokkal szabadabbak, a történetet tekintve sokkal kiszámíthatatlanabbak. Ötleteket gyűjtök persze, ma is hallottam valakit telefonálni a vonaton, ebből lett egy ötletem, felírtam, amit mondott… akár egy új novella alapja is lehet.

 

A teljes interjú az Immedio és Relay üzletekben elérhető 2018/1-es nyomtatott lapszámunkban olvasható.

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*

HTML tags are not allowed.

Copyright © 2007-2014. Minden jogot fenntartanak a szerkesztők és a szerzők.

Scroll to top