You Are Here: Home » Tárcák » Gyorsposta » Gyorsposta » Európai Bölény – emlékezés Kányádi Sándorra

Európai Bölény – emlékezés Kányádi Sándorra

Az európai bölény kétszáz éve kihalt Magyarországról, ami nemcsak az anyaországot, és nem csak a teljes történelmi Magyarországot, hanem, állítólagosan, az teljes kontinenst érintő, ex katedra tudományos megállapítás. Az igazi nagybölények viszont nem törődnek a kontinens tudósai által kinyilatkoztatott tényállással. Reggel korán ébrednek, megmossák az arcukat, átolvassák a maileket, napilapot, megválaszolják, ami még szóra, szájra, tettre érdemes, és mert dolguk van, akár a hargitai tehénpásztoroknak, kihajtják barmaikat, szavaikat a lankás, kövérfüvű legelőkre.

És tudják, nem érdemes kétségbeesni, rohanni a faluba, farkast kiáltva, és tudják, hogy nincs, aki segíteni, összeterelni jönne, amikor szétfutnak a szemük elől tarka barmai a szónak. Tollat, botot elejtve, nyitva tartott szemmel bámulnak bele a hunyortalan napba, mert a farkas is csak tükre a tájnak, vajúdó gyámoltalan jószága a júniusi koradélutánnak.

Május tizedikén születni romániai magyarnak, egy vitán fölüli, nagy román ünnepen, meglehetősen erős belépő az életbe, költőien jellemző, őszinte pofátlanság, de a rendszer nemcsak, hogy nem felejt, hanem egyenesen kijavítja a hibát.

„Kisfiam, te május tizenegyre leszel anyakönyvezve, el is patkolhatnál, mint a szomszéd kancája vagy épp az itt maradt árva csikó, vagy a kilenc kutyakölyökből az az egy, az el nem ásott, meghagyott vaksi korcs. Ezek vagytok ti hárman, ez az Egy, ez a bizonytalan, szuszogó kis ellenállása a világ nagy, mindent elsöprő eszméinek! Majd anyakönyvezünk holnap, ha lábra áll a csikó, ha csecsre lel a vaksin nyüszögő eb!”

Költők is csak születnek, vaklálnak és halnak, mint a jószág, mire hát ez a nagy felhajtás? Legyen elég csak itt megírni, ott mondani el, sötét szobában könnyezni meg. „Vers az, amit mondani kell!” Vers az, amit abba sem lehet hagyni, ami sláger marad és dúdolod, énekled a közértben, amiben, mert van úgy, egy rím nem sok, de annyi sincs benne, ami ha képen vág, sajog a helye még napokig, amitől szétpattan melltartó és felcsúszik a szoknya. Vers az, amire nincs bocsánat, ami férfivá, nővé szentel. A vers hazavág vagy szíven üt, kitagadtat a családból, de ismeretlenül is befogad egy másik, tágasabb hazába. A vers maga a haza. A vers apróra váltja az eszméket, hogy legyen mit bedobálnod a parkolóórába, a vers egyszer csak igazoltat téged, de nincsenek hozzá okmányaid, és magyarázkodásba minek is kezdenél? Vers az, ami nem felesel vissza, de rettegi minden diktatúra, a vers végre megért, megtanít, a vers itt marad a parton, vigyáz a cuccaidra, amíg te mártózni mégy a hűvös folyóba.

Tegnap meghalt Kányádi Sándor. Ha érettségi tételt mond fel pár év múlva a gimnazista, akkor úgy hangzik majd, hogy: 2018-ban halt meg a költő, Kányádi Sándor. De mit kezdjünk most mi, padtársai, pályatársak, versrajongók, irodalomtanárok, matematikusok, filozófusok, jogászok, orvosok, miniszterek, biológusok, hivatalnokok, óvónők, tanító nénik, Kaláka- dalokat fütyörésző utcaseprők, szóval mi, főleg magyarok, ezzel az űrrel a mellkasunkban? Az igazán nagy költők nem füstölnek- vagy tűnnek el, mint Petőfi testi valója a ködben. Vagyis, rendben, eltűnnek ugyan néha, de szellemi lenyomataik itt maradnak versesköteteikben, regényeikben, novelláikban, meséikben mégiscsak itt maradnak nálunk, rajongóiknál, karon ülő gyermekeiket a „két nyárfa” című dalra altató alig vagy egészen fiatal szülőknél.

 

„Én sem volnék, ha nem volnál,
ha te hozzám nem hajolnál,
te sem volnál, ha nem volnék,
ha én hozzád nem hajolnék.

Osztódom én, osztódol te:
só vagy az én kenyeremben,
mosoly vagy a bajszomon,
könny vagyok a két szemedben.

Köt a véred, köt a vérem:
szeretőm vagy és testvérem.
köt a vérem, köt a véred:
szeretőd vagyok s testvéred.”

 

Akkor most mire ez a szentimentális, személyes érintettség élmény? Mitől bennem ez a nemzeti gyász? Saját bevallása szerint, harminc fehér inge volt, európai polgár, de mégsem ettől nagybölény, meg hát, nem is ettől európai polgár, de mesélte, amikor kétezer hatban a Vörösmarty téren beszélgettünk. A nagybölények ismerik a források helyét, a nagy szárazságok fehérlő kegyelmét, és nem akarnak okosok, túlzottan jól vasaltak lenni, sem győzködni bárkit, hogy ők bizony nem haltak ki, szagról tudják a patakok eredőit, vannak személyes vidékeik bennünk is, titkos tisztásokon, legbelül. És megnyugvás, álmatlan éjszakákon, hogy ugyanaz a kéz gyújtja, s oltja csillagainkat, mint a Kányádi Sándorét.

 

 

 

kanyadi2

 

 Az írás eredeti megjelenési helye: Kelet-Magyarország, 2018. június 22.

 

 

 

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*

HTML tags are not allowed.

Copyright © 2007-2014. Minden jogot fenntartanak a szerkesztők és a szerzők.

Scroll to top